Körgyűrű

Itt, mifelénk, a budapesti tizenhatodik kerületben most mindenki azért szorít, minél messzebbre tervezzék innen az M0-s körgyűrűt, kinek kell az, hogy a kertje végében dübörögjenek a kamionok, trüsszögjenek az autók. Időnként indulatos cikkeket is olvasni erről a helyi újságban, mindenféle érintettek nyilatkoznak, érvek és ellenérvek csapnak össze. Bár az egésznek valószínűleg semmi értelme, hiszen fővárosi, sőt országos kérdésről van szó, vagyis egyszer csak elkezdik csinálni az utat. Ezt mindenki tudja errefelé, mégis állandóan felháborodott szózatokat hallani, hogy így a Városháza meg úgy a közlekedési tárca, le az ilyenekkel, az ő ablakuk alatt kéne elvezetni a sztrádát, majd másképpen döntenének…
Szimpatikus döntés semmiképpen nem születhet, hiszen ha mi elérnénk is, hogy ne ide csinálják az utat, hanem valahová kijjebb, akkor meg más falvak háborodnának fel – Nagytarcsa, Csömör, Kerepes –, mert nekik sem kell a sztráda. Mindezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy eltökélt emberek élnek mifelénk, – valami összetartásféle mozdult meg az itteniekben: ez itt a mi világunk, vigyétek innen az utatokat, nem kell az, bármennyire is Európába vezet. Ott a betonlobbi, itt a mi hazánk.
Belvárosi ember azt mondaná erre, butaság, tessék az érveket vizsgálni, logikai úton tessék közelíteni a dologhoz. Belvárosi ember azonban semmit sem ért az egészből. Nem hallott még reggeli rigófüttyöt mátyásföldi fáról, nem sétálta körbe a Naplás-tavat, nem kaptatott föl a cinkotai parkerdő legmagasabb pontjára, ahonnan rálátni a városra, a gödöllői dombokra. Nem ért az egészből semmit, akit nem köt ide valami szál, nem itt élt, szeretett, nem ide hordott virágot a cinkotai temetőbe.
Szóval mi, itteniek valószínűleg magunkra maradunk majd ebben a körgyűrűküzdelemben, elbukunk, de elbukni is érdemes ilyen áron. Valami különleges érzés szalad majd át rajtunk, még évek múltán is.