Kornél

Parányi magyar vizslát kaptam a kedvesemtől, talán három hónapos lehet, két számmal nagyobb rá a bőre, mint kellene. Magyar vizsla. Itt van a vénséges vén Betyár (ő is vizsla), egyelőre kerülgetik egymást (kan mind a kettő), de én érzem, rend lesz itt hamarosan, béke költözik a szívekbe.
Vegyetek magyar magyar vizslát, szeretteim! Házat ugyan nem tudnak őrizni, de nem ez itt a lényeg. Kell itt valaki, aki érzi a szíved dobbanását, fájdalmaidat, szép pillanataidat. Egy vizsla. Kornélnak neveztem el az újszülöttet, aki amúgy végtelenül aranyos, a tenyerembe szuszog, most, míg itt kopácsolok az öreg Erika írógépemen (szeretem az Erikákat), a lábam alatt bóbiskol. Mulyán, bátortalanul néz rám a kiskorú, mintha rajtam múlna, hogyan alakul a sorsa. Talán tényleg rajtam múlik, oda kellene figyelnem kicsit, őrizni a lángrőzséket.
Amúgy jóképű srác a Kornél, szerintem döglenek majd érte az aktuális szukák. Az egészben az a hír, hogy ide érkezett hozzám egy harmadik élőlény, vagyis gyarapodtunk, többek lettünk, népesebbek. Hogy szellemileg, világnézetileg hol áll Kornél még nem tudom, de feltett szándékom, hogy pallérozni fogom rajta mindazt, ami pallérozható.
Míg írom a cikket, csöpög a könnyem, mert három hónapos nyüszítő vizslát nem lehet szívdobbanás nélkül csak úgy átlépni. Én sem fogom. Kornél. És Betyár, az öreg harcos. Elleszünk.