Sajtóbojkott európai módra

Schröder német kancellár a jövőben bojkottálni fogja a Bild Zeitungot. Az indok: a nagy példányszámú bulvárlap folyamatosan elferdíti a kancellár megnyilatkozásait. Németországban pontosan tudni, hogy egy sajtóorgánumnak milyen az irányultsága: a Bildet például belpolitikailag a kereszténydemokratákkal hozzák összefüggésbe, míg külpolitikai síkon Amerika- és Izrael-barátnak tartják. Úgy látszik, nálunk izmosabb demokráciákban is hajlamosak a vezetők saját szájuk íze szerint értelmezni a sajtószabadságot – Kovács László, aki időtlen idők óta megtagadja az exkluzív interjút a Magyar Nemzettől, most internacionálisan igazolva érezheti magát. Ám a schröderi sajtóháború nem nélkülöz némi pikáns mellékízt sem. A bojkottot bejelentő (amúgy magyar származású, a Béla keresztnévre hallgató) szóvivő ugyanis felelősségteljes állásának elfoglalása előtt a Bild Zeitung újságírójaként kereste a kenyerét. Most pedig képzeljük el, amint Gál J. Zoltán, a Népszava volt főszerkesztő-helyettese mennydörögve bejelenti: Medgyessy Péter soha többet nem nyilatkozik a Népszavának, mert az módszeresen elferdíti a szavait…

Vajon jó előjel-e, hogy Haiti első demokratikusan megválasztott (majd a napokban állítólag amerikai közreműködéssel Közép-Afrikába száműzött) vezetője olyan arisztokratikus nevet viseljen, mint az Aristide? Lapos vicc volna-e ezek után keresni az utódjául egy hamisítatlan Taszilót?

Egy régi emlék. Idestova húsz éve lehetett, hogy jó barátommal karöltve megírtam életem egyetlen tudományos diákköri dolgozatát. Kicsit pironkodva teszem hozzá: marxizmus–leninizmusból. Akkoriban ugyanis ilyen címkével futott a politológia – sőt mindent ide suvasztottak, ami az 1945 utáni történetírással volt kapcsolatba hozható. Bennünket akkor kifejezetten a Rajk-per érdekelt, mert a rendszer állatorvosi lovát láttuk benne. Meglehetősen zsengék és naivak voltunk: csodálkozva vettük tudomásul még azt is, hogy a témában mindössze féltucatnyi hivatalos közleményre lehetett szakirodalomként hivatkozni. Igyekeztünk hát logikai úton, egyes helyeken pedig nyilvánvaló konfabulációval tömködni az információs lyukakat – s nem feltétlenül eredménytelenül, mert előadásainkon még a csilláron is lógtak. (Noha aligha kétséges: a fokozott érdeklődés inkább szólt a pikáns témaválasztásnak, mint a mi harmatos következtetéseinknek.) Az országos diákköri konferencia abban az évben a gödöllői egyetemen volt, s már a rajt pillanatában tudtunkra adták: díjra vagy elismerésre ne is számítsunk – örüljünk, hogy megtűrnek bennünket valamilyen félreeső szekcióban. Ellenben számosan gratuláltak a prezentációt követően, többek között – mint utólag felvilágosítottak róla – „a kis Rajk”, azaz Rajk László építész is. (A szocializmus építésének ama szakaszában ez egyértelmű elismerésnek számított.) Ennyit mindenképp előre kellett bocsátanom ahhoz, hogy egyik korábbi, a millenárisi szamizdatkiállítást érintő publicisztikámban elkövetett tévedésemet korrigáljam. Természetesen nem a hosszú ideje eltávozott Rajk Júlia vett részt a kiállítás előkészítésében, hanem Rajk Judit (a tárlatgazda brémai kutatóintézet felkérésére, az Európai Kulturális Alapítvány képviselőjeként). Köszönöm a Millenáris Kht.-nek, hogy a nyilvánvaló névtévesztésre felhívták figyelmemet. Abban viszont nincs igazuk, hogy a másfél évvel ezelőtt született megállapodás kizárná, hogy Demszky Gábor, az SZDSZ európai listavezetője ne használta volna fel kampánycélra az eseményt, amikor nyilvánvalóan felhasználta. De ha már itt tartunk, hadd pontosítsak egy másik – nem reklamált – kitételt illetően is: az általam „fideszes” jelzővel emlegetett szamizdatos Illés Zoltán nem azonos a környezetvédő politikussal. Mindezek persze mit sem változtatnak a tényen, hogy a kiállításról Rajk László nyilvánult meg az irodalmi hetilapban.

A közvélemény-kutatási adatok szerint az istenadta népnek tetszenek a miniszterelnök alkotmányfeszegető közjogi kezdeményezései. Lehet, hogy az Európai Unió (beleértve a szocialista frakciót is) a haját tépi a közös lista ötlete miatt; lehet, hogy a koalíció kisebbik pártja az 1989-es szabadságvívmányokat látja veszélybe kerülni (no, annyira azért nem, hogy otthagyják a jól fizető társkormányzást); lehet, hogy az MSZP-tagok többsége átlát a szitán, s pontosan tudja, hogy itt csupán egy sikertelen pártonkívüli politikus frontális ellentámadásáról, utóvédharcáról van szó – a népnek imponál a nyilvános ámokfutás. Márpedig a nép választ, nem pedig az unió, a koalíciós társ vagy a Köztársaság téri apparátcsikok. Immár a kormánypárti sajtó sem tartózkodik a populista jelzőnek (és megannyi szinonimájának) a használatától a kormányfővel kapcsolatban – én azonban kíváncsi volnék például Popper Péter homlokráncolására, amikor e meglepő fejleményekről értesül. A neves pszichológus annak idején Orbán Viktorban Mussolinire emlékeztető vonásokat vélt felfedezni, holott az ő kormányzása idején – noha úgymond „elment a falig” – alapjában véve nem sérült az alkotmányos berendezkedés, működőképes maradt a demokrácia. Medgyessy viszont zavarba ejtően kezdi magára ölteni egy fasisztoid típusú népvezér számos jellemzőjét. Kiiktatná a közéletből a pártok versenyét. Eszménye valamiféle kamarillapolitizálást kiterjesztő, korporatív állami berendezkedés. Önmagát pártok fölötti, pártoktól független tekintélynek állítja be, miközben egy jól körülhatárolható pénzarisztokrácia mögöttes támogatását élvezi. Túlteszi magát a demagóg eszközök használatát tiltó illemszabályon. Átnyúl a pártok, a választott politikusok feje fölött, hogy közvetlenül a néppel kommunikáljon, s ezzel kétségbe vonja a képviseleti demokrácia létjogosultságát. Egyszerre képes lebegtetni egy kvázi kétkamarás Országgyűlés és a parlamenti létszámcsökkentés ígéretét. A parlamentnek felelős kormányfő szerepén túllépve kancellári, vezéri fontosságot tulajdonít magának. Mellőzi a közéleti protokoll íratlan és írott szabályait. Visszatérően alkotmányt érintő közjogi kezdeményezéseket tesz, s e szerepzavart és hatásköri túllépést véleménynyilvánító népszavazással kívánja legitimálni. A nemzeti lobbitanácsra tett populista javaslatával az ellenzéket is igyekszik intézményesen bevonni a vezérelvű rendszer holdudvarába, kiiktatva a parlamenti váltógazdálkodás lehetőségének alkotmányos biztosítékát. Antifasiszták, rendes emberek: ideje felismerni, ki áll előttünk!

A Nyugati téri hátizsákos robbantó fiatalember rosszul lett a tárgyaláson, és egy tanúvallomás kellős közepén rabkórházba kellett szállítani. A fáma szerint a vádlottnak leesett a vércukra, ugyanis annyira izgult, hogy a tárgyalás előtt két napig egy falatot sem evett. Az igazságügy és az egészségügy intézményeit szoros kapcsolatba hozó afférok korántsem ismeretlenek: korábbról jól emlékezhetünk még a Tocsik-ügy hasonló mozzanataira is. Úgy látszik, az általános egészségromlás nem kíméli a törvényszegőket sem: csekély állóképességük olykor a saját büntetőeljárásukon való asszisztálást sem teszik lehetővé. Bár külhonban sem rózsásabb a helyzet: Dutroux, a belga pedofil kéjgyilkos meg szabályosan elaludt saját tárgyalásán…