Újra lakat a vasműn

A diósgyőri vasmű előtti buszpályaudvar kopár betonja két hete teljesen kihalt. Se jármű, se ember, kivéve a biztonsági őrt, aki dolga szerint morózusan méregeti az odatévedőt. A nagykapun lánc, rajta lakat jelzi, történetének negyedik bezárását éli a magyar nehézipar hajdani büszkesége. Az emberek úgy érzik, a szocialista kormányzat nem igazán kívánja megakadályozni Diósgyőr pusztulását. A választásokon bennük bízó diósgyőriek kiüresedő tekintettel kérdik: ezekre szavaztunk?
Már nem mondható fiatalnak Galvács Ottó: 29 évet húzott le a diósgyőri vasműben. Volt telepvezető és diszpécser, mellette lelkes, majd tekintélyes szakszervezeti vezető. – Az elmúlt közel harminc esztendő alatt a gyár cégtáblája meglehetősen gyakran változott: az „átkosban” Lenin Kohászati Műveknek hívták, majd lett belőle Dimag, DAM Steel és Borsodi Nemesacél Acélgyártó Kft. – A csuda sem tudja már felidézni a sok nevet – mondja a Munkástanácsok vasaságazatának diósgyőri elnöke. – A baj csak az, hogy eközben sem a technológia, sem a munkakörülmények, sem a fizetések nemigen változtak. Igaz, 92-ben, amikor kimentünk az utcára harmincötezren tüntetni, azért mégis változott valami: tíz százalékkal megemelték a bérünket. Az országra szóló siker egy infarktusomba került, meg egy azóta is tartó lelkifurdalásba: nem lett volna jobb engedni, hogy az akkor még hatezer embert foglalkoztató cég végképp csődbe menjen? Azóta már kényszervállalkozásból is többre mentek volna a diósgyőriek, mint így!
A szakszervezeti vezető elkeseredését alátámasztják a számok, a sikeres életpályaváltásba vetett hitét viszont kevésbé. A Diósgyőrt is magában foglaló Miskolcon közel tizenötezer munkanélküli van, a ráta 19,6 százalék. Jó részük abból a tizennyolcezer emberből kerül ki, akik hajdan a vasműben dolgoztak. Ez pedig azt jelzi, hogy a vasgyárból kieső munkások nemhogy vállalkozóként nem jönnek szóba, de arra sincs sok reményük, hogy bárhol az országban munkavállalóként megélhetést találjanak. A gyárat jelenleg bérlő és működtető Borsodi Nemesacél Acélgyártó Kft. által foglalkoztatott 1200 dolgozót még nem engedték el, csoportos létszámleépítésüket éppen hogy bejelentették, vagyis ők még nem rontják a statisztikát. A regisztrált munkanélküliek száma mégis két és fél ezerrel nőtt januárról februárra, a rendszeres szociális segélyben részesülőké pedig kétezerrel emelkedett. A helyiek tehát nem ok nélkül kongatják a vészharangot és nem ok nélkül kérdezik, hogy hagyhatja magára az állam ebben nehéz helyzetben a diósgyőrieket?
Galvács Ottó nagyon sokak véleményét fogalmazza meg, amikor úgy véli, finoman fogalmazva is „impotens” a kormány, amikor abban sem tud közreműködni, hogy további működéséhez hitelhez jusson a működtető cég. – Egészen elképesztőnek tartom, hogy sem a CIB Banknak, sem a Magyar Fejlesztési Banknak nem éri meg finanszírozni a diósgyőri termelést. Hiszen a munkások naponta látják: van megrendelés, valamint minden jel arra mutat, hogy már most is gazdaságos a termelés, és különösen az lesz az unión belül, ha a Magyarországgal szembeni korlátozások megszűnnek. Senki ne gondolja, hogy nem tudunk számolni: évtizedek óta tudjuk, hogy a tömegáruból 25, a minőségi acélból pedig 15-16 ezer tonnát kell havonta kiszállítani ahhoz, hogy meglegyen a nullszaldó, ez pedig megvan. Akkor hova folyik el a pénz? – teszi fel a kérdést –, amire Marjasné Endrédi Zsuzsanna vezérigazgatótól szeretnénk választ kapni. Telefonon nem elérhető és titkárnője ígéretére sem hív vissza bennünket. A kérdés tehát – amit egyébként Burány Sándor munkaügyi miniszter is feltett akkor, amikor a Bérgarancia Alap terhére igényelt támogatást elutasította –, továbbra is a levegőben marad.
A kihalt gyárudvar, a magányosan csámborgó folyosói munkások lehangoló képe ellenére is van még, aki úgy látja: nem alakulnak rosszul a dolgok Diósgyőrben. Persze, neki nem azonosak a szempontjai a fizetésükért aggódó munkásokkal. – Egyáltalán nem baj, ha végre felszámolják a DAM-ot – mondja a gyár szögletében lévő szerszámbolt eladója érdeklődő kollégámnak. – Hosszú évek óta úgy van, hogy a gyár különböző szegleteit bérlő kft.-k prosperálnak, vásárolnak és fizetnek, ellentétben az „anyagyárral”, aminek bárki is a tulajdonosa, mindig az a vége, hogy nem fizetik ki az elszállított árut.
– A „nemfizetés” a kilencvenes évek közepén a szlovák tulajdonos idején jött divatba Diósgyőrben. A térség egyik országgyűlési képviselője szerint azért, mert egy amerikai tulajdonos akarta megvenni a kassai anyacéget, s az nem gondolkodott Diósgyőrben. A tulajdonosi felelőtlenség először sztrájkhoz vezetett, majd felszámolásba vitte a szlovák céget. Akkor két és fél hónapig nem volt fizetés, ami a minimálbéren élő családoknak kiheverhetetlen vérveszteséget okozott. Nem is biztos, hogy a szlovák, meg az utána jövő olasz tehet valamit arról, hogy időről időre fizetésképtelenné válik Diósgyőr – mondja indulattal egy neve elhallgatását kérő középvezető. – Tudjuk mi nagyon jól, hogy Európa nem nagyon akarta beengedni az olcsó kelet-európai nehézipari árut, s így mindenki nehéz helyzetbe került, aki ilyesmivel próbálkozott. Most változik a helyzet, és nekem az a gyanúm, hogy az unión belül ilyen korlátok már nem lesznek. Akkor viszont miről szól a történet? – kérdezi tanácstalanul.
Kollégája tudja a választ – legalábbis úgy véli – erre a kérdésre. – Az egyik felszámolócégben, én meg nem mondom, hogy abban, amelyik az olaszok érdekeltségeit, vagy abban, amelyik a szlovákokét számolja fel, van egy nagyon érdekes név. Az urat Kiss Elemérnek hívják, és ha jól tudom, nem is olyan régen még Medgyessy Péter egyik bizalmas minisztere volt… Társa messzemenő következtetéseit talán, mert nem ért vele egyet, talán, mert félti húsz éve ismert barátját, fantazmagóriának minősíti a dömpingvámos időket emlegető középvezető. Indokait azonban nincs ideje kifejteni, mert a beszélgetésbe bekapcsolódik egy harmadik ember, Veres István, a nagyüzemi munkástanács elnöke is, és a gazdaságiak helyett inkább emberi húrokat penget. – Csarnokmesterként dolgozom az öntőüzemben. Huszon-egynéhány éve csinálom, és fogalmam nincs, milyen lesz az életem, ha nem sikerül megoldást találni a vasmű dolgára. Szinte biztos vagyok benne, hogy így gondolkodott a váltótársam is, akinek a nevét kegyeletből nem mondhatom meg, a minap ugyanis holtan találtam az ötvenéves kollégát. Szívinfarktust sok mindentől lehet kapni, az orvosok azt mondják, hogy leginkább a keserűség, a kilátástalanság, a megoldhatatlannak tűnő stresszhelyzet okoz ilyen katasztrófát a szervezetben. Én nem tudom, de lehet benne valami.
Veres István szavaira mélyen bólogat Béres Sándor „üstös” is, aki ugyancsak évtizedeket húzott le már a vasműben. – Az átlagkereset hetvenezer forint, amiben benne van a vezérigazgató nyolcszázezer forintos fizetése, meg az üzemen belüli vasutasok minimálbére, az ötvenötezer forint is. Most újra azzal kell szembesülni, hogy ezt a kis pénzt is elveszíthetjük. Az én lányom például most harmadéves közgazdász hallgató. Miből taníttatom, ha nem lesz munkám? Hasonlóképpen van Veres István is, hiszen az ő lánya akkor ballagott középiskolából, amikor a legutóbbi nagy vészhelyzet volt a gyárban, most meg azon fő a feje, hogy miből szervezi meg az illő diplomaosztót végzős pedagógushallgató lányának. – Jobb körülmények között élő embereknek talán döbbenetesnek hangzik, de nálunk az is sokkolja az embereket, hogy nem tudják, a küszöbönálló húsvétot képesek lesznek-e illendően megünnepelni. Ha ugyanis nem lesz fizetés, bizony nem lesz ünnep sem. Legalábbis a családnak. Mert ha baj van, nagyon sok férfiember előbb találja meg a kocsmát, mint a megoldást…
A diósgyőri gyártól a művelődési házig tucatnyi kocsma van. A munkahelyeken senki nincs, a „Zöldségesnek”, „Húsboltnak” és ezerféle tréfás néven nevezett kocsmának azonban továbbra is van közönsége. – Nem lehet ezen meglepődni – mondja Veres István. – Hát hova menne az elkeseredett, munkájától megfosztott, kilátástalansággal szembe néző férfiember, ha nem a kocsmába. – A másfél évtizede tartó létbizonytalanság családok százait tette tönkre – fűzi hozzá Béres Sándor. – Ólomként nehezedik ránk a kilátástalanság.

A Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium (FMM) arra is felkészült, hogy befektetők hiányában foglalkoztatáspolitikai eszközökkel gondoskodjon a Borsodi Nemesacél Acélgyártó Kft. munkásairól – tájékoztatta a szaktárca az MTI-t tegnap. A közlemény szerint a megyei munkaügyi központ folyamatosan figyeli az eseményeket, és készen áll arra, hogy szükség esetén szolgáltatásaival azonnal a dolgozók rendelkezésére álljon. Az FMM tájékoztatása szerint, látva a Diósgyőrben kialakult súlyos helyzetet, illetve felelősséget érezve az ott dolgozó munkások jövőjéért, több csatornán keresztül keresi a megoldást a foglalkoztatási gondokra.