Dél-Erdély, és különösen a Zsil folyó völgye valóban megérett a feltámadásra. E hajdan Románia jelentős iparvidékeként számon tartott térség ugyanis a rendszerváltozást követő gazdasági krízis alatt teljesen összeomlott. Mindez százezreknek jelentett anyagi és morális megsemmisülést: a Zsil völgyébe néhány évtizeddel korábban Románia legkülönbözőbb vidékeiről odatelepített családok helyben már nem találtak munkát, keservesen összespórolt vagyonkájuk elértéktelenedett. Sokan úgy gondolták, nem marad más, mint elindulni a nagyvilágba, s megpróbálni boldogulni a határokon túl. Ebből az új népvándorlásból jócskán kivette részét Hunyad megye lakossága is: tíz év alatt a magyar ajkúak háromnegyede elhagyta otthonát. Sokak után nem maradt más, csak omladozó falú ház, egykori szomszédok által lassan földig bontott, rozzant kerítés. Mások viszont gyermekeiket hagyták el, akikkel valamit kezdeni kellett.
Remeteként a Hargitán
Ez a feladat Böjte Csaba egykori autóvillamossági műszerésznek jutott osztályrészül, aki meglehetősen kalandos úton jutott el a szerzetességig és a gyermekmentésig. Az első indíttatást a rendszerellenes verseket író apa sorsa adta, aki évekig raboskodott az érsekújvári börtönben, majd fiatalon meghalt. – Gyermekként iszonyú bosszúvágy fogalmazódott meg bennem: kerestem, ki az, akin elégtételt vehetnék apámért – mondja –, amikor arról érdeklődöm, mi vezette hivatásához. – A következő lökést az adta, hogy önkéntes remeteként a Hargitára vonultam, és munkát vállaltam egy kaolinbányában. Úgy éltem ott, mint Ábel a rengetegben, s annyit is tanultam belőle, mint Tamási Áron regényhőse. Rádöbbentem: nem egyes emberek ellen kell harcolni, hanem a butaság, a szűklátókörűség ellen, mert minden gonoszság abból táplálkozik. Valahogyan megértettem: kicsi lámpákat kell gyújtani az emberek, legelőbb a gyermekek lelkében, s azt is, hogy ehhez a hitre, Krisztus hitére van szükség. Eldöntöttem, hogy szerzetes leszek, jelentkeztem a teológiára, amit Isten segítségével el is végeztem.
A Hargitából kis kitérővel Dél-Erdélybe érkező szerzetest valódi feladat várta Déván. – Igazából úgy kezdődött, hogy naponta jöttek gyerekek koldulni, kenyeret, ruhát kérni. Az elején csak egy-egy kiflit adtam nekik, vagy csak elbeszélgettem velük. Aztán meghívtam őket ebédre, vagy beküldtem őket a kolostorba zuhanyozni. Így ment, apránként. Lassan odakaptak. Mindenki hozta a barátját, s aztán már annyi gyerek volt a kolostor környékén, hogy gondolkodni kellett, mit csináljak velük. Ez 13 éve történt. Akkoriban volt, hogy pár világi egyetemista eljött hozzánk, és együtt törtük a fejünket: mi legyen? Úgy döntöttünk, csinálunk egy pár napos tábort, amikor csak rájuk figyelünk.
Aki egyet is befogad…
Az elhatározást tett követte, megszervezték az egyhetes tábort, ahonnan a szeretetre, törődésre éhes gyerekek nem akartak elmenni. Muszáj volt helyet teremteni számukra, ezért fogtak hozzá a szerzetesek az 1970-es árvíz óta teljesen elhanyagolt, romos kolostor rendbe rakásához: őszre úgy-ahogy lakhatóvá is tették, és húsz-egynéhány gyerekkel nekivágtak.
– Szent József volt az, aki nem a test és a vér kívánságából lett kis Jézusnak az apja, hanem isten akaratából. Úgy éreztem, hogy ilyen értelemben én is józsefi apa vagyok, hisz én nem a test és a vér kívánságából lettem apa, úgy éreztem, hogy Isten kéri ezt tőlem – mondja Csaba atya. – Emlékszem az első gyerekre, akit befogadtam. Ez még a kolostor renoválása, a gyermekmentés szervezett megindulása előtt történt. Nagyon megrázó volt, mert hogy őszinte legyek, elsőre nemet mondtam a kérésre. A kislánynak ugyanis se születési igazolása, se egyéb papírja nem volt, egy néni találta az állomáson. Próbáltam a kérést elhárítani, de mindjárt a beszélgetés után kezdődött a szentmise, és a néni is bejött a gyerekkel a templomba. Emlékszem, az az evangéliumi rész volt soron, hogy „Aki egyet is befogad az én nevemben a kicsinyek közül, az engem fogad be”, s akkor úgy éreztem, hogy nekem szól. Hogyan beszélhetek az evangéliumról, ha annak megélését elutasítom magamtól? És akkor befogadtam az elsőt, majd sorban a többit.
Az elején együtt lakott a kis közösség, kísérték az atyát szentmisére, ő meg ment velük fürödni, futballozni. Később egyre többen – mára több mint négyszázan – lettek, szét kellett osztódni. Lassan javult az anyagi helyzet is: lakásokat vettek, nemcsak Déván, hanem más erdélyi településeken is, ahol nyolcasával-tízesével, családban cseperednek a gyerekek. Van számonkérés, dicséret és szidás, ahogy kell. Az atya ugyanis szigorúan elvárja a szülői feladatokat vállaló házaspároktól, hogy a lehető legkomolyabban vegyék a 18 éves korukig rájuk bízott gyermekek iskoláztatását, nevelését. Most éppen egy szakiskola létrehozásán fáradozik, ahol asztalos, fafeldolgozó, famegmunkáló szakmunkássá lehetnének a tovább nem tanuló fiatalok. Más elképzelések is vannak: szerveződik és már eredményekkel is dicsekedhet a vendéglátó-hálózat, amiben a felnőtt növendékek tevékenykednek sikeresen. Szállást adnak vagy szereznek, buszos kirándulásokat szerveznek, az atyák pedig bíznak benne, hogy a turizmus iránt kedvet érző fiatalok a rend bábáskodása mellett megtanulják a vállalkozást, és megtalálják jövőbeni megélhetésüket ebben a hálózatban.
– Nagyon büszke vagyok egy házaspárra – avat be örömébe Csaba atya. – Mind a ketten nálunk érettségiztek, most pedig ők vezetik a több családnak otthont adó dévai házunkat.
Az uzsonna fele
Búcsúzóul rákérdezek: miből tartják fenn mindezt a ferencesek? – A román állam havi négyezer lejt ad gyerekenként, ez az alap – mondja. – Nagyon komoly adakozás volt 1992-ben, amikor azt kértük a magyarországi gyerekektől: uzsonnájuk felét osszák meg az erdélyi árvákkal. 14 millió forint gyűlt össze, amiből ingatlanokat vásároltunk, s ez rengeteget jelentett. Nemrég a püspöki konferencia jóvoltából tettünk szert Szovátán egy másfél hektáros ingatlanra lakó- és kiszolgálóépületekkel, amit május elsején, Szent József napján fogunk felszentelni. Azzal szoktam biztatni az ismerősöket szűkebb és tágabb körben, hogy napi egy euróval támogassák az intézményünket. Ha csak annyian teszik meg ezt a Budapesten bejegyzett Dévai Szent Ferenc Alapítvány javára, amennyi a gyermeklétszám nálunk, már minden adakozó megmentett egy gyermeket a hit és a magyarság számára. Ezt Isten segítségével egyre többen értik, amiért köszönet nekik.
origo.hu
Kiderült, hogyan történt a kettős tehervonat-baleset Komáromnál
