A sor végén kullogva

Ide jutottunk: a német Consodata Marketing Intelligence és az osztrák RegioData Research közös felmérése szerint Magyarország – európai összehasonlításban – a legszegényebb államok közé tartozik. Bár a sereghajtó Románia, ez nem lehet vigasz, hiszen hazánkat Szlovénia után már lekörözte Csehország, Szlovákia (!), sőt az európai uniós csatlakozás céldátumát még nem is sejtő Horvátország is. A két kutatóintézet elemzése a vásárlóerőparitáson nyugszik, vagyis azt tükrözi, hogy egy adott ország polgárainak mire futja a fizetéséből, jövedelméből. A szóban forgó tanulmány érdekessége, hogy a vén kontinens tíz leggazdagabb térsége közül hét Svájcban található, egy pedig Norvégiában, azaz uniós tagság nélkül is meg lehet gazdagodni. Szó, ami szó: a két-háromezres svájci falvak nívójával például Londonnak vagy Münchennek kell versenyeznie. De most nem ezen kesergünk, hanem azon: a fenti összeállítás pontjaival szinte egybecseng az Európai Bizottság (EB) legutóbbi kutatása, amely hasonló eredményt hoz ki. A testület szerint is az alpesi köztársaságban és Norvégiában a legjobb élni, illetve Európa naposabbik oldalát továbbra is a Lajtán túl kell keresnünk. Az EB viszont úgy ítéli meg: a kelet-közép-európai országok bizonyos régióinak egyike-másika fejlettségben már túljutott az EU átlagán, sőt jobb gazdasági produkciót tud felmutatni. Talán mondanunk sem kell, hogy ezek a térségek nem Magyarországon találhatók, hanem Csehországban (Prága), Szlovákiában (Pozsony) és Szlovéniában. Hazánkban egyébként Közép-Magyarország a leggazdagabb, ám tudjuk: ez csak Budapest relatív fejlettségének köszönhető. Ám ez a régió egyetlen nyugat-európai területet sem képes megelőzni; az tehát, ami Ljubljanának, Prágának és Pozsonynak már sikerült, nekünk egyelőre ábránd marad. Ugyanakkor valóság, hogy a kutatócégek által felállított országrangsorban a 31. helyen állunk a lehetséges 37-ből. Ráadásul a legtehetősebbnek számító nyugat-magyarországi régió sem éri el az EU-átlagot, viszont Észak-Alföld és Északkelet-Magyarország a legszegényebb megyéket öleli fel; ezeken a helyeken élni sajnos szó szerint a szegénységet jelenti, amennyiben az élet minőségét európai értelemben vesszük. Az Európai Bizottság statisztikájából még az is kiderül, hogy hazánkban nagyjából két-három régiónak van esélye a felkapaszkodásra: a fővárosnak, illetve a Budapestet övező megyéknek, továbbá Nyugat-Magyarországnak és az Észak-Dunántúl bizonyos területeinek. Fájdalmas kimondani, hogy a keletre eső megyéknek gyakorlatilag esélyük sincs arra, hogy bekapcsolódjanak az európai vérkeringésbe, hiszen a tervezett uniós fejlesztések mindegyike a nyugati térségekben fog megvalósulni, továbbá Budapesten. A brüsszeli anyag szerint viszont nem ez a helyzet Csehországban vagy Szlovéniában. Versenytársaink ugyanis globális méretekben, azaz országos viszonylatban is képesek voltak a fejlődésre: így szomszédainknál nemcsak egyes régiók kerültek a bővülési pályára, hanem az összes térség.
Miközben tehát a makrogazdasági mutatók javulását – a GDP bővülését, az infláció mérséklését, a költségvetési deficit lefaragását és az euróbevezetés feltételeinek megteremtését – halljuk óránként legalább egyszer az éterben, addig Magyarország a szegény államok kategóriájába soroltatott. Az a Magyarország, amely hosszú időn keresztül a közép-európai térség Mekkája volt, s politikai-gazdasági-társadalmi átalakulásának elsőbbségét évekig szinte tabu volt megkérdőjelezni. Hazánk az eltelt évek leforgása alatt odáig süllyedt, hogy a korábban nála sokkal versenyképtelenebb Szlovákia, valamint a délszláv háború hatásait máig nyögő Horvátország is megelőzte, hogy Csehországról és Szlovéniáról már ne is beszéljünk.
Mi váltotta ki ezt az elképesztő lemaradást? A társadalmi különbségek ilyetén alakulását? A regionális különbségek mélyülését? Az alacsony foglalkoztatási mutatót? Vagy Csehország, Szlovákia és Horvátország „húzott” el?
A magyarázat a napnál is világosabb: gazdaságunk mélyrepülése okozta és okozza ezt a gazdasági-társadalmi-szociális folyamatot. Magyarország ugyanis másfél-két esztendeje letért a kívánatos útról. Ez pedig nem a magyarországi polgári pártok ármánykodása és néhány jobboldali politikus hecckampánya, hanem a gazdasági kutatóintézetek, a pénzügyi világ és a nemzetközi sajtó megítélése. Ha felidézzük a nyugati újságok szalagcímeit, a rólunk szóló tudósításokat, a helyzet bizony elszomorító. Magyarország gazdasági értelemben – miként a mértékadó nyugati lapok fogalmaznak – a bukott angyal szerepkörébe került, így az egykori mintaországból sereghajtó lett. Elveszítettük tőkevonzó képességünket, az államháztartás hiánya az egekbe szökött, pörög az infláció, s a tavalyi pénzügyi káoszokat csak mostanra heverte ki nemzeti fizetőeszközünk. A munkanélküliség pedig csak statisztikai értelemben alacsony; az ország egyes pontjain ugyanis 25–40 százalékos az állástalanok aránya. E hasábokon már szóltunk arról, hogy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) felmérése szerint óriási gondok vannak ezen a téren, Magyarországon ugyanis kicsi az aktivitás; kevesen dolgoznak: tízmillióból csupán négymilliónyian. Ráadásul egymilliónyian nyomorognak, így az újságíróknak aranybánya Európa ezen része. Terjedelmes riportok készültek és készülnek a hajléktalanok és a romák nincstelenségéről, valamint arról, hogyan (nem) lehet megélni 25-30 ezer forintos havi nyugdíjból, s az ilyen-olyan alkalmi – állami vagy önkormányzati – járadékokból.
Ha valaki veszi a fáradságot, és ellátogat Kelet-Magyarország bizonyos helyeire, elképesztő állapotokkal találkozik. Nincs új munkahely, így nincs rendszeres jövedelem sem. Az emberek télen fáznak, amennyire tudnak, takarékoskodnak, ám a végtelenségig nem lehet a hidegben sem élni. Falvak néptelenednek el a kilátástalanság miatt. Jó persze, hogy épülnek sztrádák az ország keleti végein, ám az autópályák pusztán önmagukban nem jelentenek mentsvárat. Termelőberuházásokra, mind több embert foglalkoztató üzemekre lenne szükség, de az ipari kultúra, az infrastruktúra és a szakképzett munkaerő hiánya miatt a működő tőke más körzeteket választ. Persze a Miskolcról, Egerből vagy Nyíregyházáról sokat csodált Budapest sem a fény városa, a jövedelmek ugyan magasabbak, mint másutt, azonban Prága, Ljubljana már lekörözte a magyar fővárost, sőt már Pozsony is. Mindenesetre egy pesti tudósítás minden pénzt megér egy bécsi, müncheni vagy londoni riporter számára. Gondoljunk csak a koldusokra, akik az aluljárókban tengetik mindennapjaikat, a kerületi koszfészkekre, a közterek csikkhalmazaira, a gengszter küllemű alakokra, a tehetetlen rendőrökre, a közlekedési morálra, a zsebesekre, vagyis az elviselhetetlen közállapotokra…
Ahhoz, hogy Magyarország kikerüljön a szegény államok kategóriájából, mindenekelőtt a gazdaságot kell a helyes útra visszaterelni; többek között helyreállítani a versenyképességünket, növelni a foglalkoztatás szintjét, mérsékelni a közterheket, az adókat, a járulékokat, illetve csökkenteni a pénzromlás szintjét. S végre-valahára: lefaragni a robosztus méretű költségvetési deficitet. Nem tudni, hogy a Medgyessy-kormány képes lesz-e erre. Az eltelt szűk két esztendő folyamatai ennek az ellenkezőjét bizonyították. Mindenesetre ha elhisszük, hogy a makrogazdasági mutatók javulnak, így előbb-utóbb biztatóbb lesz az ország helyzete, akkor is van hová fejlődnünk. Szlovákia szintjére.