Európában 1945 után a marxizmuson alapuló forradalmi ideológiának a kommunista pártok, elsősorban a francia és az olasz kommunista párt voltak a tartóoszlopai. A Szovjetuniónak a fasizmus elleni harca és az ehhez kapcsolódó népfrontos mozgalom, amelynek jelentős eleme volt egy értelmiségi tábor, több évre biztosította az ideológiai dominanciát. A Szovjetunió múltjáról és jelenéről érkező híradások, a népi demokráciákban elkövetett erőszakos cselekmények visszhangja azonban egyre több értelmiségi kiválását eredményezte ebből a táborból. A magyar forradalom vérbe fojtása, majd a cseh reformszocializmus erőszakos letörése újabb értelmiségi csoportokat távolított el a kommunista ideológiától. A cseh reformtörekvések elfojtása különösen érzékenyen érintette a nyugati „haladó” értelmiséget, mert azt mutatta, hogy teljesen reménytelenné vált a bolsevista típusú szocializmus megreformálása. Franciaországban a hetvenes évek közepére – Sartre-on és körén kívül – jelentős értelmiségi már nem állt ki a létező szocializmus mellett. Majd felléptek a marxizmuson és trockizmuson keresztül a marxizmus tagadásáig eljutó új filozófusok – André Glucksman, Bernard-Henry Lévy, Edgar Morin –, és jelentősen megváltoztatták az ideológiai légkört.
Más utat járt be a baloldali ideológiai térben nagy tekintélyt szerzett angol New Left Review. A folyóirat mindig is laza, időnként ellenséges viszonyban volt a jelentéktelen angol kommunista párttal, a hetvenes évektől kezdve keményen kritikus hangot ütött meg a bolsevista oldallal szemben, több leleplező írást közölt a szovjet és a kelet-európai szamizdat irodalomból. A kilencvenes évek elején Perry Anderson, az új főszerkesztő a folyóirat megújulását hirdette meg, elismerve, hogy a radikális szociális átalakulás perspektívái egyelőre nem láthatók. A folyóiratban publikálnak a posztmodern elmélet olyan emblematikus figurái, mint Fredric Jameson és Terry Eagleton, több tanulmányt jelentetett meg a magát marxistának nevező Emmanuel Wallerstein közgazdász és Eric Hobsbawm történész. Itt a történelmi materializmus, bár erősen hígított állapotban, végig megtalálható volt. 1968 után rövid ideig Herbert Marcuse forradalmi ideái hatottak, amelyek szerint a diákok és a társadalom marginalizált rétegei vívják meg az osztályharcot. Majd egy átmeneti időszakban a „third worldism” keltett forradalmi illúziókat, amelynek értelmében a forradalom a harmadik világra és az onnan betelepült csoportokra épülhet.
Külön színfoltot képeztek az igen élénk marxista alapú reformtevékenységet folytató, az olasz kommunista párthoz közel álló értelmiségiek csoportjai, akik több befolyásos sajtótermékkel (Rinascitá, Il Manifesto, Aut-Aut) rendelkeztek. Olasz sajátosság, hogy az ideológusok erősen támaszkodtak Gramsci elméleti munkásságára, ilyen módon is igyekeztek szabadulni a bolsevista kalodából.
A fellazult ideológiai légkörben a végső csapást 1989–1991 között a létező szocializmus összeomlása jelentette. Ezt követően az innen áramló információtömeg – amelyet most már semmilyen formában nem tudtak vitatni – teljesen diszkreditálta ezt a rendszert, beleértve a gazdasági irányítás módszerét is. Úgy tűnt, hogy jó időre befellegzett a szocializmus bármilyen kollektivista formájának mint mozgósító politikai erőnek. Az is igaz, hogy nyomban hallatszottak olyan hangok, amelyek nyereségnek fogták fel az összeomlást, és azt hirdették, hogy a bolsevista gyakorlat és a Szovjetunió eltűnése végre megnyitja az utat a valódi szocialista modell felé. A probléma ezzel az újrakezdéssel az volt, hogy eddig mindenféle szocialista modell többé-kevésbé a marxizmusra épült, viszont a marxizmusból a hetvenes évek közepétől kiment a „szufla”. Az utolsó számba vehető reformmarxista Louis Althusser volt, aki azonban – felesége megölése után – pszichiátriai intézetben fejezte be életét, tanítványai pedig szétszéledtek. Az ideológiagyártásban mindig élen járó franciák pedig új utakat kerestek. Az átmeneti strukturalista áramlat lecsengése után új nagyságok jelentkeztek. Michel Foucault nietzscheánus hévvel vázolt intézménytörténeteket (börtön, pszichiátria, szexualitás) és a modern nyelvelmélettel párosított elméleti munkákat tett közzé, amelyek a kapitalizmus eszmetörténetének paradigmaváltásait írták le (a fegyelmi társadalomtól a kontrollált társadalomig), amelyek politikai-mozgalmi célokra nem voltak alkalmasak. Ehhez képest Foucault érdeklődése élete utolsó éveiben a hatalom különböző és rejtett megnyilvánulásai felé irányult, éles kritikával illetve a fennálló intézményrendszert. Előadásaiban és számos interjúban marxista terminológiát használt, osztályharcról beszélt, és elengedhetetlennek tartotta a társadalom radikális átalakulását. A forradalmi ihletésű ideológusok munkásságának ezt a részét igyekeznek egységes elméletté gyúrni, általában némi marxizmussal vegyítve. Bátran állíthatjuk, hogy az ideológiai fronton ma Foucault a legtöbbet idézett szerző.
Az új ideológiai front nyitásában jelentős hatású mű volt a Gilles Deleuze, Felix Guattari szerzőpáros Anti-Oidipusz – Kapitalizmus és skizofrénia (1972) című műve, amely részben a freudi civilizációfelfogás ellen íródott, majd a nehezen fordítható Ezernyi sík (Mille plateaux, 1980), amely már antikapitalista politikai programot is tartalmazott. Mindkét mű bonyolult nyelvezettel megírt, nehezen követhető gondolatmeneteket tartalmazott, elsősorban a filozófusokat és ideológusokat ösztönözte továbbgondolásra.
Az utóbbi évek radikális baloldali vonulatának legfontosabb műve, mondhatjuk bibliája: Antonio Negri és Michael Hardt Empire (A birodalom) című könyve. A szerzők a műben új fogalmi hálót alakítottak ki, amelyet részben marxista elemekből, részben a posztmodern diskurzusból vettek át. Az „empire” itt nem az amerikai impériumot jelenti, hanem a világban elsősorban gazdasági szinten ható, jórészt anonim hatalmat, amelynek azonban a nemzetállamokra is kiható széles körű politikai befolyása van. A „biopolitika” – a késői Foucault találmánya – a politikának az az új, már megvalósult formája, amely a teljes emberre hat; a fogyasztási szokások befolyásolása, az egészségügyi ellátás milyensége, a szociális gondoskodás mértéke a testére, a tömegkommunikáció pedig a mentális állapotára hat. Ez a kontrollált társadalom, amely felváltja a XVIII. században kialakult és a XX. század közepéig ható fegyelmi társadalmat. Negri és Hardt már nem tartja használhatónak a marxista osztályfogalmat és osztályharcot, ezt felváltja az „empire” hatalmával szemben álló „sokaság” (multitude) kifejezés. A könyv nem tartalmaz stratégiát a jövendő forradalom megvívásához. Negri egy újabb keletű interjúban arról beszél, hogy a sokaságnak a felmerülő helyi konfliktusok során kell kivívnia jogait a birodalom elnyomó túlhatalmával szemben. A generális forradalomnak még nincs itt az ideje.
Ugyanezt a gondolatot Perry Anderson így fejezi ki: „Pillanatnyilag nincs a láthatáron olyan közösségi erő, amely képes lenne a tőke hatalmával versengeni… Ha az emberiség egyszer valamikor képes lesz rendszert változtatni, az bizonyosan magának a kapitalizmus fejlődésének következménye lesz.”
Ez a vélemény nem számol azzal a körülménnyel, hogy a birodalom elleni lázadások már spontán módon elkezdődtek. A Le Monde Diplomatique folyóirat kezdeményezéséből alakult az ATTAC mozgalom – amelyet Tobin Nobel-díjas közgazdász a nemzetközi pénzmozgásokat megadóztatni kívánó javaslata inspirált –, és a hozzá csatlakozott legkülönfélébb környezetvédő, illetve anarchista csoportok több nemzetközi pénzügyi tanácskozás színhelyén tették nehézzé a rendfenntartó erők dolgát. Igaz, ez az antiglobalista mozgalom nem rendelkezik egységes ideológiával, és nincs politikai képviselete sem. Így a forradalomnak egyelőre nincs „alanya”.
Ennek a forradalmi baloldalnak van magyarországi leágazása, amelynek orgánuma a Krausz Tamás szerkesztésében megjelenő Eszmélet című folyóirat. Krausz Tamás az MSZP tagja, egy baloldali platform vezetője. A folyóirat tartalmazza mindazt, amit a nyugati marxista baloldal védekezésként kiizzadt magából. Ennek egyik megnyilvánulása az „anti-antikommunizmus”, amelynek a lényege az, hogy a kommunista múlt szörnyűségeit bizonyító egyes eseményeket partikulárisnak, az áldozatok számát pedig mindig túlzónak állítják be. Ennek az álláspontnak az illusztrálására legjobb példa A kommunizmus fekete könyvéről kialakult nemzetközi polémia. A baloldali védekezés egyik formája az áldozatok számának megítélésénél elkövetett hibák elemzése volt. A szocializmus összeomlása előtt ezek az adatok a leggondosabban őrzött titkok közé tartoztak. A nyugati kutatóknak csak közvetett és bizonytalan források álltak rendelkezésére, ezért előfordultak túlzó becslések, amelyeket azonban 1990 után az érintett szerzők általában módosítottak. Itt a céltábla elsősorban Robert Conquest angol történész volt, akinek úttörő műve, a The Great Terror – amely a harmincas évek pereivel és a repressziókkal foglalkozott –, majd a kulákok likvidálásával és a mesterségesen előidézett ukrajnai éhínséggel foglalkozó, 1970-ben megjelent A bánat aratása című könyve a rendelkezésre álló adatok alapján vont le számszerű következtetéseket. Az 1991 után részlegesen felszabadított irattári anyag – amelynek értelmezése még sok tekintetben vita tárgya – némileg objektívabb alapot teremtett, de az áldozatok nagyságrendje (milliók) nem változott. Az „anti-anti” eredetileg defenzív állapotából liberális értelmiségi körökben aztán aktívvá vált. Tudományos publikációkban (és jobb társaságban) primitívségnek minősül a kommunizmus bűneinek moralizáló elítélése, a visszafogott tudományos elemzés az illendő.
A sztálinizmus és a szovjet történelem tárgyában az amerikai úgynevezett revíziós iskola (Arch Getty, Sheila Fitzpatrick) írásait jelenteti meg a folyóirat. Ennek jellemzője, hogy újabb tényeket feltáró értékes kutatómunka mellett olyan következtetésekre jut, miszerint a sztálini terrorra, bár túlzó módon alkalmazott erőszakot, bizonyos formában szükség volt, mert a gyors ipari fejlődést ilyen módon kellett megalapozni. Ennek az irányzatnak további törekvése annak bizonyítása, hogy a szovjet társadalom valamiféle normalitás felé haladt, és egyfajta sajátos civilizációt alkotott meg.
Erre példa a Krausz Tamás szerkesztésében megjelent A sztálinizmus hétköznapjai. Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történetéből (Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003). Az egész irányzatra jellemző, hogy pozitív következtetései bizonytalanok, érvrendszere arra irányul, hogy a leleplező irodalom hitelességét rontsa.
A másik támadási célpont a Nyugat-Európában és a tudományos diskurzusban is elterjedt totalitarizmuselmélet volt. A Hannah Arendt könyve révén széles körben ismertté vált, majd C. J. Friedrich és Brzezinski (1963) által részletesen is kidolgozott elmélet a XX. század diktatúráinak közös vonásait emelte ki – megváltást ígérő ideológia, egy vezér által uralt tömegpárt, politikai rendőrség által ellenőrzött terror, hírközlési monopólium és cenzúra, a fegyverhasználat monopóliuma, centralizált és bürokratikusan irányított gazdaság –, amely alkalmazható volt a Szovjetunióra és a fasiszta államokra is. Ez az elméleti keret öszszehasonlításokra is alkalmat adott, amit az antifasizmus alapján álló ideológusok erőteljesen kifogásoltak, elsősorban a felvilágosodásból kinőtt marxista gyökerekre hivatkozva.
A folyóirat egyébként bőven merít a legkülönbözőbb irányzatú írásokból. Előkelő helyen szerepelnek benne főleg kisebb amerikai egyetemek marxista tanárai. Mert ahogy Perry Anderson a folyóiratban közölt cikkében megjegyezte: „… a baloldali értelmiségiek a felsőoktatási intézményekbe menekültek.”
Ez a cikk egyébként, amely a New Left Review újraindítására íródott, és jövőbeni irányultságáról értekezik, páratlan őszinteséggel vázolja fel a baloldal válságát. Összegező megállapításai: „A marxizmus már nem játszik szerepet a baloldali kultúrában. Még a laborizmus is eltűnt. A reformáció korszaka óta először fordult elő, hogy a Nyugat intellektuális szférájában nincs semmilyen jelentős ellenzék – azaz rendszer jellegű rivális világkép.” A folyóirat szerkesztői nem tűrhetik ezt a defetista hangütést, és ellencikket jelentetnek meg B. Kagralickij orosz politológustól, amely indulatosan utasítja el ezt az alapállást, és a baloldal megújulását sürgeti „nem a blairi–schröderi–zjuganovi zavaros értelemben, hanem éppen hogy határozottan és megalkuvások nélkül szakítva az efféle »megújítókkal«, arccal a tömegmozgalmak felé fordulva, amelyek a szemünk előtt bontakoznak ki”. Egyébként több írásra is jellemző ez a kétségbeesett keresése a forradalom „elveszett szubjektumának”.
Persze azért nem mindenki látja ilyen sötéten a helyzetet. A folyóiratban többször is megjelentetett J. Petras (egyetemi tanár, USA) cikkei a marxizmus változatlan érvényességét állítják, hasonlóan Wiener György szocialista képviselőhöz, aki a marxista osztályfelfogás máig ható érvényességéről és a kádári szocializmus (elmaradt) megreformálhatóságáról értekezik.
Időnként egészen vad írások is megjelennek, mint például Ana Bazac román szociológus (?) tanulmánya, mely szerint a Ceausescu-rendszert igazából balról kritizálták, és azokkal szemben könyörtelenül járt el a Securitate, nem úgy, mint a szalonjobboldaliakkal. Szerinte a „sztálinizmus a kapitalizmusnak egy izotópikus (?) formája, mivel szocializmus nem lehetett”.
Nem hiányozhat a szerzők közül Tamás Gáspár Miklós sem, akinek Új kelet-európai baloldal című, alapvetésnek szánt dolgozatából az első részt közölte a folyóirat (2001 nyarán) – a folytatás azóta sem jelent meg. Tamás, az ATTAC magyarországi teoretikusa újabb szellemi kapaszkodót talált Guy Debord francia marxista filozófusban, akinek a hatvanas években alakult szituacionista (posztmarxista) csoportja azóta köddé vált. Ebben az ideológiai körben jelen van azóta is a baloldali illúzió, amely az alulról szerveződő „munkástanácsokban” és hasonló spontán, önigazgatáson alapuló társadalomszervezésben látja a megoldást. A történelmi tapasztalat szerint az ilyen képződmények rövid idő alatt felszámolódtak, vagy állami bábáskodás mellett (Jugoszlávia) az eredeti elképzelés karikatúrájává váltak.
Tamás Gáspár Miklós mély megvetéssel tekint a bolsevizmustól megszabadult kelet-európai régióra, amelyben a politikai szereplők avítt balkáni korrupciós légkört árasztanak, és a régió segédletükkel újabb kilátástalan zsákutcába került. Az időben és térben csapongó írásban ugyanakkor akadnak frappáns megfogalmazások; valójában a korábbi kultúrpesszimizmus (Adorno, Ortega) modernizált és radikális változatával találkozunk, amelyben terjedelmes Hegel-idézetek mellett bőven találunk anarchista és szélsőbaloldali szerzőktől vett idézeteket különösebb összefogás nélkül. A cél világos: a gyógyíthatatlanul beteg és gonosz globalista kapitalizmus megdöntése. A kérdés csak az, hogy kivel. Választékosabban kifejezve: ki lehet a „forradalom szubjektuma”? A kérdés megválaszolásához mostanság az ősapa, Marx sem ad kapaszkodót, ezért a forradalmi baloldal elárvult ideológusai egyre kétségbeesettebben vizslatják a jövőt.
Krausz Ferenc professzor a világ leggyorsabb stopperórájáról, a kormányok felelősségéről és a magyarországi alapkutatás haláláról
A piramis alja
– Mi az oka annak, hogy egy világlap az ön munkáját címoldalára méltó hírnek találta olyan időkben, amikor még egy kisebb méretű merénylettel is nehéz oda kerülni?
– Ön sok díj kitüntetettje: 1994-ben az Osztrák Fizikai Társaság a Fritz Kohlrausch-díjjal, 1998-ban a németországi Ernst Abbe Alapítvány a Carl Zeiss-díjjal, 1996-ban a Start-díjjal, 2002-ben pedig az osztrák kormány a legrangosabb tudományos díjjal, a Wittgenstein-díjjal tüntette ki, amelyhez egyébként 1,5 millió euró is jár. Díjai között van olyan, amelyet nálunk ítéltek oda önnek?
– Visszatérve a Nature-re és az IHT-cikkre: mi volt a szenzáció lényege?
– Az amerikai lapban volt egy kézzelfogható hasonlat az attoszekundum érzékeltetésére. Elmondaná, hogy mi az?
– Ez józan ésszel nehezen fogható fel… És ezt az időegységet „fogják be” önök.
– Ez csodálatos, de mit felel arra, ha azt kérdezem, mi ennek a gyakorlati haszna?
– Mint amikor tak-tak-tak-tak, sorozatfelvételeket készítünk…
– Ilyen rövid fényimpulzusnak van kiterjedése is?
– Amit lefényképeznek, az megjeleníthető?
– Ez „végállomás” volt?
– Elhallgatnám napestéig… De térjünk át az alapkutatásról a gyakorlati megvalósításra. Mit lehet mindebből csinálni?
– A beszélgetés elején említett cikk azt írta, hogy költözik Münchenbe. Mikor?
– Az Egyesült Államok nem annak köszönheti tudományos-technológiai fejlettségét, hogy ott a GDP nagyobb százalékát fordítják kutatásra és fejlesztésre, mint Európában?
– Ön szerint jelenleg hogy mennek Magyarországon a dolgok e területen?
– Mit szól Szekeres Imrének, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkárának ehhez a kijelentéséhez: „Ma talán éppen a tudástermelő csapattal, az egyetemi oktatókkal a legnehezebb elfogadtatni, hogy tudásuk gazdasági hasznosulása éppen annyira fontos, mint kutatói elismertségük. Az egyetemek alig foglalkoznak azzal, hogy eredményeik megvalósulnak-e. A kutató elismertségét ma abban méri, hogy meghívják-e vendégkutatónak valamely rangos egyetemre. Az új innovációs hivatalnak olyan pályázati rendszert kell kialakítania, amely a kutatókat arra ösztönzi, hogy törekedjenek eredményeik hasznosítására. Más szóval: a megélhetési kutatást úgy kell átalakítani, hogy abban a gazdasági eredmény központi értékké váljon.” Nos?
Krausz Ferenc professzor 1962. május 17-én született Móron.
