Európában 1945 után a marxizmuson alapuló forradalmi ideológiának a kommunista pártok, elsősorban a francia és az olasz kommunista párt voltak a tartóoszlopai. A Szovjetuniónak a fasizmus elleni harca és az ehhez kapcsolódó népfrontos mozgalom, amelynek jelentős eleme volt egy értelmiségi tábor, több évre biztosította az ideológiai dominanciát. A Szovjetunió múltjáról és jelenéről érkező híradások, a népi demokráciákban elkövetett erőszakos cselekmények visszhangja azonban egyre több értelmiségi kiválását eredményezte ebből a táborból. A magyar forradalom vérbe fojtása, majd a cseh reformszocializmus erőszakos letörése újabb értelmiségi csoportokat távolított el a kommunista ideológiától. A cseh reformtörekvések elfojtása különösen érzékenyen érintette a nyugati „haladó” értelmiséget, mert azt mutatta, hogy teljesen reménytelenné vált a bolsevista típusú szocializmus megreformálása. Franciaországban a hetvenes évek közepére – Sartre-on és körén kívül – jelentős értelmiségi már nem állt ki a létező szocializmus mellett. Majd felléptek a marxizmuson és trockizmuson keresztül a marxizmus tagadásáig eljutó új filozófusok – André Glucksman, Bernard-Henry Lévy, Edgar Morin –, és jelentősen megváltoztatták az ideológiai légkört.
Más utat járt be a baloldali ideológiai térben nagy tekintélyt szerzett angol New Left Review. A folyóirat mindig is laza, időnként ellenséges viszonyban volt a jelentéktelen angol kommunista párttal, a hetvenes évektől kezdve keményen kritikus hangot ütött meg a bolsevista oldallal szemben, több leleplező írást közölt a szovjet és a kelet-európai szamizdat irodalomból. A kilencvenes évek elején Perry Anderson, az új főszerkesztő a folyóirat megújulását hirdette meg, elismerve, hogy a radikális szociális átalakulás perspektívái egyelőre nem láthatók. A folyóiratban publikálnak a posztmodern elmélet olyan emblematikus figurái, mint Fredric Jameson és Terry Eagleton, több tanulmányt jelentetett meg a magát marxistának nevező Emmanuel Wallerstein közgazdász és Eric Hobsbawm történész. Itt a történelmi materializmus, bár erősen hígított állapotban, végig megtalálható volt. 1968 után rövid ideig Herbert Marcuse forradalmi ideái hatottak, amelyek szerint a diákok és a társadalom marginalizált rétegei vívják meg az osztályharcot. Majd egy átmeneti időszakban a „third worldism” keltett forradalmi illúziókat, amelynek értelmében a forradalom a harmadik világra és az onnan betelepült csoportokra épülhet.
Külön színfoltot képeztek az igen élénk marxista alapú reformtevékenységet folytató, az olasz kommunista párthoz közel álló értelmiségiek csoportjai, akik több befolyásos sajtótermékkel (Rinascitá, Il Manifesto, Aut-Aut) rendelkeztek. Olasz sajátosság, hogy az ideológusok erősen támaszkodtak Gramsci elméleti munkásságára, ilyen módon is igyekeztek szabadulni a bolsevista kalodából.
A fellazult ideológiai légkörben a végső csapást 1989–1991 között a létező szocializmus összeomlása jelentette. Ezt követően az innen áramló információtömeg – amelyet most már semmilyen formában nem tudtak vitatni – teljesen diszkreditálta ezt a rendszert, beleértve a gazdasági irányítás módszerét is. Úgy tűnt, hogy jó időre befellegzett a szocializmus bármilyen kollektivista formájának mint mozgósító politikai erőnek. Az is igaz, hogy nyomban hallatszottak olyan hangok, amelyek nyereségnek fogták fel az összeomlást, és azt hirdették, hogy a bolsevista gyakorlat és a Szovjetunió eltűnése végre megnyitja az utat a valódi szocialista modell felé. A probléma ezzel az újrakezdéssel az volt, hogy eddig mindenféle szocialista modell többé-kevésbé a marxizmusra épült, viszont a marxizmusból a hetvenes évek közepétől kiment a „szufla”. Az utolsó számba vehető reformmarxista Louis Althusser volt, aki azonban – felesége megölése után – pszichiátriai intézetben fejezte be életét, tanítványai pedig szétszéledtek. Az ideológiagyártásban mindig élen járó franciák pedig új utakat kerestek. Az átmeneti strukturalista áramlat lecsengése után új nagyságok jelentkeztek. Michel Foucault nietzscheánus hévvel vázolt intézménytörténeteket (börtön, pszichiátria, szexualitás) és a modern nyelvelmélettel párosított elméleti munkákat tett közzé, amelyek a kapitalizmus eszmetörténetének paradigmaváltásait írták le (a fegyelmi társadalomtól a kontrollált társadalomig), amelyek politikai-mozgalmi célokra nem voltak alkalmasak. Ehhez képest Foucault érdeklődése élete utolsó éveiben a hatalom különböző és rejtett megnyilvánulásai felé irányult, éles kritikával illetve a fennálló intézményrendszert. Előadásaiban és számos interjúban marxista terminológiát használt, osztályharcról beszélt, és elengedhetetlennek tartotta a társadalom radikális átalakulását. A forradalmi ihletésű ideológusok munkásságának ezt a részét igyekeznek egységes elméletté gyúrni, általában némi marxizmussal vegyítve. Bátran állíthatjuk, hogy az ideológiai fronton ma Foucault a legtöbbet idézett szerző.
Az új ideológiai front nyitásában jelentős hatású mű volt a Gilles Deleuze, Felix Guattari szerzőpáros Anti-Oidipusz – Kapitalizmus és skizofrénia (1972) című műve, amely részben a freudi civilizációfelfogás ellen íródott, majd a nehezen fordítható Ezernyi sík (Mille plateaux, 1980), amely már antikapitalista politikai programot is tartalmazott. Mindkét mű bonyolult nyelvezettel megírt, nehezen követhető gondolatmeneteket tartalmazott, elsősorban a filozófusokat és ideológusokat ösztönözte továbbgondolásra.
Az utóbbi évek radikális baloldali vonulatának legfontosabb műve, mondhatjuk bibliája: Antonio Negri és Michael Hardt Empire (A birodalom) című könyve. A szerzők a műben új fogalmi hálót alakítottak ki, amelyet részben marxista elemekből, részben a posztmodern diskurzusból vettek át. Az „empire” itt nem az amerikai impériumot jelenti, hanem a világban elsősorban gazdasági szinten ható, jórészt anonim hatalmat, amelynek azonban a nemzetállamokra is kiható széles körű politikai befolyása van. A „biopolitika” – a késői Foucault találmánya – a politikának az az új, már megvalósult formája, amely a teljes emberre hat; a fogyasztási szokások befolyásolása, az egészségügyi ellátás milyensége, a szociális gondoskodás mértéke a testére, a tömegkommunikáció pedig a mentális állapotára hat. Ez a kontrollált társadalom, amely felváltja a XVIII. században kialakult és a XX. század közepéig ható fegyelmi társadalmat. Negri és Hardt már nem tartja használhatónak a marxista osztályfogalmat és osztályharcot, ezt felváltja az „empire” hatalmával szemben álló „sokaság” (multitude) kifejezés. A könyv nem tartalmaz stratégiát a jövendő forradalom megvívásához. Negri egy újabb keletű interjúban arról beszél, hogy a sokaságnak a felmerülő helyi konfliktusok során kell kivívnia jogait a birodalom elnyomó túlhatalmával szemben. A generális forradalomnak még nincs itt az ideje.
Ugyanezt a gondolatot Perry Anderson így fejezi ki: „Pillanatnyilag nincs a láthatáron olyan közösségi erő, amely képes lenne a tőke hatalmával versengeni… Ha az emberiség egyszer valamikor képes lesz rendszert változtatni, az bizonyosan magának a kapitalizmus fejlődésének következménye lesz.”
Ez a vélemény nem számol azzal a körülménnyel, hogy a birodalom elleni lázadások már spontán módon elkezdődtek. A Le Monde Diplomatique folyóirat kezdeményezéséből alakult az ATTAC mozgalom – amelyet Tobin Nobel-díjas közgazdász a nemzetközi pénzmozgásokat megadóztatni kívánó javaslata inspirált –, és a hozzá csatlakozott legkülönfélébb környezetvédő, illetve anarchista csoportok több nemzetközi pénzügyi tanácskozás színhelyén tették nehézzé a rendfenntartó erők dolgát. Igaz, ez az antiglobalista mozgalom nem rendelkezik egységes ideológiával, és nincs politikai képviselete sem. Így a forradalomnak egyelőre nincs „alanya”.
Ennek a forradalmi baloldalnak van magyarországi leágazása, amelynek orgánuma a Krausz Tamás szerkesztésében megjelenő Eszmélet című folyóirat. Krausz Tamás az MSZP tagja, egy baloldali platform vezetője. A folyóirat tartalmazza mindazt, amit a nyugati marxista baloldal védekezésként kiizzadt magából. Ennek egyik megnyilvánulása az „anti-antikommunizmus”, amelynek a lényege az, hogy a kommunista múlt szörnyűségeit bizonyító egyes eseményeket partikulárisnak, az áldozatok számát pedig mindig túlzónak állítják be. Ennek az álláspontnak az illusztrálására legjobb példa A kommunizmus fekete könyvéről kialakult nemzetközi polémia. A baloldali védekezés egyik formája az áldozatok számának megítélésénél elkövetett hibák elemzése volt. A szocializmus összeomlása előtt ezek az adatok a leggondosabban őrzött titkok közé tartoztak. A nyugati kutatóknak csak közvetett és bizonytalan források álltak rendelkezésére, ezért előfordultak túlzó becslések, amelyeket azonban 1990 után az érintett szerzők általában módosítottak. Itt a céltábla elsősorban Robert Conquest angol történész volt, akinek úttörő műve, a The Great Terror – amely a harmincas évek pereivel és a repressziókkal foglalkozott –, majd a kulákok likvidálásával és a mesterségesen előidézett ukrajnai éhínséggel foglalkozó, 1970-ben megjelent A bánat aratása című könyve a rendelkezésre álló adatok alapján vont le számszerű következtetéseket. Az 1991 után részlegesen felszabadított irattári anyag – amelynek értelmezése még sok tekintetben vita tárgya – némileg objektívabb alapot teremtett, de az áldozatok nagyságrendje (milliók) nem változott. Az „anti-anti” eredetileg defenzív állapotából liberális értelmiségi körökben aztán aktívvá vált. Tudományos publikációkban (és jobb társaságban) primitívségnek minősül a kommunizmus bűneinek moralizáló elítélése, a visszafogott tudományos elemzés az illendő.
A sztálinizmus és a szovjet történelem tárgyában az amerikai úgynevezett revíziós iskola (Arch Getty, Sheila Fitzpatrick) írásait jelenteti meg a folyóirat. Ennek jellemzője, hogy újabb tényeket feltáró értékes kutatómunka mellett olyan következtetésekre jut, miszerint a sztálini terrorra, bár túlzó módon alkalmazott erőszakot, bizonyos formában szükség volt, mert a gyors ipari fejlődést ilyen módon kellett megalapozni. Ennek az irányzatnak további törekvése annak bizonyítása, hogy a szovjet társadalom valamiféle normalitás felé haladt, és egyfajta sajátos civilizációt alkotott meg.
Erre példa a Krausz Tamás szerkesztésében megjelent A sztálinizmus hétköznapjai. Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történetéből (Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003). Az egész irányzatra jellemző, hogy pozitív következtetései bizonytalanok, érvrendszere arra irányul, hogy a leleplező irodalom hitelességét rontsa.
A másik támadási célpont a Nyugat-Európában és a tudományos diskurzusban is elterjedt totalitarizmuselmélet volt. A Hannah Arendt könyve révén széles körben ismertté vált, majd C. J. Friedrich és Brzezinski (1963) által részletesen is kidolgozott elmélet a XX. század diktatúráinak közös vonásait emelte ki – megváltást ígérő ideológia, egy vezér által uralt tömegpárt, politikai rendőrség által ellenőrzött terror, hírközlési monopólium és cenzúra, a fegyverhasználat monopóliuma, centralizált és bürokratikusan irányított gazdaság –, amely alkalmazható volt a Szovjetunióra és a fasiszta államokra is. Ez az elméleti keret öszszehasonlításokra is alkalmat adott, amit az antifasizmus alapján álló ideológusok erőteljesen kifogásoltak, elsősorban a felvilágosodásból kinőtt marxista gyökerekre hivatkozva.
A folyóirat egyébként bőven merít a legkülönbözőbb irányzatú írásokból. Előkelő helyen szerepelnek benne főleg kisebb amerikai egyetemek marxista tanárai. Mert ahogy Perry Anderson a folyóiratban közölt cikkében megjegyezte: „… a baloldali értelmiségiek a felsőoktatási intézményekbe menekültek.”
Ez a cikk egyébként, amely a New Left Review újraindítására íródott, és jövőbeni irányultságáról értekezik, páratlan őszinteséggel vázolja fel a baloldal válságát. Összegező megállapításai: „A marxizmus már nem játszik szerepet a baloldali kultúrában. Még a laborizmus is eltűnt. A reformáció korszaka óta először fordult elő, hogy a Nyugat intellektuális szférájában nincs semmilyen jelentős ellenzék – azaz rendszer jellegű rivális világkép.” A folyóirat szerkesztői nem tűrhetik ezt a defetista hangütést, és ellencikket jelentetnek meg B. Kagralickij orosz politológustól, amely indulatosan utasítja el ezt az alapállást, és a baloldal megújulását sürgeti „nem a blairi–schröderi–zjuganovi zavaros értelemben, hanem éppen hogy határozottan és megalkuvások nélkül szakítva az efféle »megújítókkal«, arccal a tömegmozgalmak felé fordulva, amelyek a szemünk előtt bontakoznak ki”. Egyébként több írásra is jellemző ez a kétségbeesett keresése a forradalom „elveszett szubjektumának”.
Persze azért nem mindenki látja ilyen sötéten a helyzetet. A folyóiratban többször is megjelentetett J. Petras (egyetemi tanár, USA) cikkei a marxizmus változatlan érvényességét állítják, hasonlóan Wiener György szocialista képviselőhöz, aki a marxista osztályfelfogás máig ható érvényességéről és a kádári szocializmus (elmaradt) megreformálhatóságáról értekezik.
Időnként egészen vad írások is megjelennek, mint például Ana Bazac román szociológus (?) tanulmánya, mely szerint a Ceausescu-rendszert igazából balról kritizálták, és azokkal szemben könyörtelenül járt el a Securitate, nem úgy, mint a szalonjobboldaliakkal. Szerinte a „sztálinizmus a kapitalizmusnak egy izotópikus (?) formája, mivel szocializmus nem lehetett”.
Nem hiányozhat a szerzők közül Tamás Gáspár Miklós sem, akinek Új kelet-európai baloldal című, alapvetésnek szánt dolgozatából az első részt közölte a folyóirat (2001 nyarán) – a folytatás azóta sem jelent meg. Tamás, az ATTAC magyarországi teoretikusa újabb szellemi kapaszkodót talált Guy Debord francia marxista filozófusban, akinek a hatvanas években alakult szituacionista (posztmarxista) csoportja azóta köddé vált. Ebben az ideológiai körben jelen van azóta is a baloldali illúzió, amely az alulról szerveződő „munkástanácsokban” és hasonló spontán, önigazgatáson alapuló társadalomszervezésben látja a megoldást. A történelmi tapasztalat szerint az ilyen képződmények rövid idő alatt felszámolódtak, vagy állami bábáskodás mellett (Jugoszlávia) az eredeti elképzelés karikatúrájává váltak.
Tamás Gáspár Miklós mély megvetéssel tekint a bolsevizmustól megszabadult kelet-európai régióra, amelyben a politikai szereplők avítt balkáni korrupciós légkört árasztanak, és a régió segédletükkel újabb kilátástalan zsákutcába került. Az időben és térben csapongó írásban ugyanakkor akadnak frappáns megfogalmazások; valójában a korábbi kultúrpesszimizmus (Adorno, Ortega) modernizált és radikális változatával találkozunk, amelyben terjedelmes Hegel-idézetek mellett bőven találunk anarchista és szélsőbaloldali szerzőktől vett idézeteket különösebb összefogás nélkül. A cél világos: a gyógyíthatatlanul beteg és gonosz globalista kapitalizmus megdöntése. A kérdés csak az, hogy kivel. Választékosabban kifejezve: ki lehet a „forradalom szubjektuma”? A kérdés megválaszolásához mostanság az ősapa, Marx sem ad kapaszkodót, ezért a forradalmi baloldal elárvult ideológusai egyre kétségbeesettebben vizslatják a jövőt.
Krausz Ferenc professzor a világ leggyorsabb stopperórájáról, a kormányok felelősségéről és a magyarországi alapkutatás haláláról
A piramis alja
– Február végén Ománban, a maszkati repülőtéren vettem a kezembe az International Herald Tribune globális amerikai napilapot, amelynek címoldalán lehetett olvasni arról az áttörésről, amelyet dr. Krausz Ferenc professzor és csapata ért el. Arról is, hogy Bécsből Münchenbe költözik, ahol a Max Planck Társaság egyik ottani intézetének igazgatója lesz. Arra gondoltam, hogy nem teszem el a cikket, hiszen egy nap múlva majd otthon minden lap tele lesz a hírrel. Rosszul tettem. Még a rövid hírek között sem akadtam a szenzáció nyomára. Ekkor határoztam el, hogy megkeresem a kutatót.
– Mi az oka annak, hogy egy világlap az ön munkáját címoldalára méltó hírnek találta olyan időkben, amikor még egy kisebb méretű merénylettel is nehéz oda kerülni?
– A tudományos élet két legrangosabb folyóiratának, a Nature-nek vagy a Science-nek a szerkesztősége a nagyobb lapokat és hírügynökségeket a közérdeklődésre leginkább számot tartó cikkekről azok megjelenése előtt egy héttel értesíti. A Nature-be szánt cikkünk megjelenése előtt így rengeteg újságíró felhívott. A nagy érdeklődés most talán annak tudható be, hogy az idő múlása, amely méréseink középpontjában áll, mindennapi életünk része is.
– Ön sok díj kitüntetettje: 1994-ben az Osztrák Fizikai Társaság a Fritz Kohlrausch-díjjal, 1998-ban a németországi Ernst Abbe Alapítvány a Carl Zeiss-díjjal, 1996-ban a Start-díjjal, 2002-ben pedig az osztrák kormány a legrangosabb tudományos díjjal, a Wittgenstein-díjjal tüntette ki, amelyhez egyébként 1,5 millió euró is jár. Díjai között van olyan, amelyet nálunk ítéltek oda önnek?
– Nincs – hacsak azt nem számolom, amelyet a Fizikai Szemle adományozott a folyóiratban megjelent cikkemért. A Marx Györgyről elnevezett nívódíjat kaptam meg, ezt Marx professzor elhunyta után, tavaly adták először azoknak, akik a legrangosabb dolgozatokat publikálták. Tehát ez nem munkásságra, hanem kifejezetten arra az ismeretterjesztő cikkre vonatkozik.
– Visszatérve a Nature-re és az IHT-cikkre: mi volt a szenzáció lényege?
– Bizonyos szempontból szerencsések vagyunk a témaválasztás szempontjából. Az előrelépés tulajdonképpen egyetlenegy paraméterrel, egyetlenegy számmal jellemezhető. Egészen egyszerűen időt mérünk. Megpróbálunk egyre rövidebb időskálán gyorsan lejátszódó mikroszkopikus folyamatokat mérni. És ezt a teljesítményünket egy számmal, egy időtartammal ki lehet fejezni. A mi „stopperóránkkal” most attoszekundumnyi időegységeket mérünk.
– Az amerikai lapban volt egy kézzelfogható hasonlat az attoszekundum érzékeltetésére. Elmondaná, hogy mi az?
– Az összehasonlítás úgy hangzott, hogy az általunk mért időegységből megközelítőleg annyi fér egy másodpercbe, mint amennyi percből a világmindenség teljes élettartama – 14 milliárd év – áll. Speciális „stopperóránk” 100 attoszekundumot tud jelenleg megbízhatóan mérni. (Egy attoszekundum 10–18 másodperc, azaz a másodperc millió millió milliomod része, a femtoszekundum nagyságrendekkel hosszabb időtartam, 10–15 másodperc – A szerk.)
– Ez józan ésszel nehezen fogható fel… És ezt az időegységet „fogják be” önök.
– Higgye el, egyszerű. Képzeljen el egy Forma–1-es autót, amelyet le akar fényképezni. Nyilván igen gyorsan működő zárra van szüksége ahhoz, hogy az autó ne legyen a képen elmosódott, hanem élesen látható. Ugyanez igaz a mikroszkopikus részecskék vizsgálatánál. Ha ezt olyan fényvillanásnál vizsgálom, amelynek az időtartama hosszabb, mint a mozgásnak a tipikus időtartama, akkor a részecske egyszerűen elmosódottan jelenik meg, és nem tudom megállapítani, hogy hol van, és milyen módon mozog. Vagyis éles pillanatfelvételt kell készíteni róla. Ha ilyen pillanatfelvételeket gyors egymásutánban tudok készíteni, akkor utána össze tudom rakni a mozgást.
– Ez csodálatos, de mit felel arra, ha azt kérdezem, mi ennek a gyakorlati haszna?
– Azt ugye nem kell egy laikusnak se megmagyarázni, hogy mi a haszna egy mikroszkópnak? Ez addig működik, ameddig azok a parányi részecskék, amelyeket a tárgylencsére teszünk, nyugalomban maradnak. A közhiedelem szerint az anyag – például az, amiből mi vagyunk összetéve – általában nyugalomban van. Ez óriási tévedés. Az anyag természetes állapota a félelmetes sebességgel történő mozgás egészen parányi dimenzióban. De menjünk tovább. Amikor például egy kristályban vagy molekulában az atomok közötti távolság akár a „nyugalmi” érték 10 százalékával megváltozik, vagyis a tized milliárdod méter 10 százalékkal megváltozik, a két atom közötti kötés megszakad és új molekulák, új anyag keletkezik, új makroszkopikus tulajdonságokkal. Ugyanez igaz, ha két vagy több, egymástól korábban távolabb lévő atom egymáshoz közel kerül, és egymással kötésbe lép. A vegyészek erre azt mondják, hogy egy kémiai reakció zajlott le. Ezek a folyamatok ezen a skálán – a méter tized milliárdod skáláján – történnek. Tehát ha például az elektronikus áramkörök anyaga, a szilícium két oxigénmolekulával lép kapcsolatba, akkor az úgynevezett szilíciumdioxid vagyis kvarc keletkezik, amelynek a tulajdonságai teljesen mások, mint a szilíciumé. A kvarc átlátszó üveg és az áramot nem vezeti, míg a tiszta szilícium sötét, a látható fény számára áthatolhatatlan, de az elektromos áramot kiválóan kapcsolja. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy az ilyen apró dolgok, mint az, hogy a szilícium atom egyedül van vagy kötésbe lép, az dönti el, hogy az anyag makroszkopikus tulajdonságai milyenek. Mivel ezek az atomok icipici távolságot utaznak, az anyag átalakulása (a kémiai reakció) rendkívül rövid ideig tart. Ez a folyamat jellegzetesen a femtoszekundumos időskálán játszódik le. Ha tehát ezt a mozgást le akarjuk filmezni, mint a Forma-1-est, akkor olyan kamerát kell készítenünk, amelyik olyan rövid expozíciós idővel tud dolgozni, amely csak néhány femtoszekundumra világít. Ezt mechanikus eszközökkel nem lehet elérni. Erre kell a lézerimpulzus. A lézereket különleges eljárással arra kényszerítjük, hogy ne folyamatosan bocsássák ki sugárzásukat…
– Mint amikor tak-tak-tak-tak, sorozatfelvételeket készítünk…
– (nevet) Annál valamivel rövidebbek az időközök. A látható fény legrövidebb villanásai, amelyeket a fizikusok impulzusoknak neveznek jelenleg néhány (4–5) femtoszekundumosak, közel ahhoz a végső határhoz, ami látható fénnyel elérhető. A fény hullámként terjed. A hullám rezgési sebessége a fény esetében nagyon gyors, sokkal gyorsabb mint például a rádióhullámok esetében, jóllehet mindkettő elektromágneses hullám. Ha elér egy elég gyors tartományt, akkor a rezgő hullám láthatóvá válik. Ez a rezgési periódus – a fény színétől függően – 1–3 femtoszekundumos időtartamú. A vörösnek hosszabb, 3 femtoszekundumos a rezgésidőtartama, a kéknek ennek a fele, ezért érzékeljük kéknek. Ugyanis a rövid rezgésidő tartamú fény másképp lép kémiai kölcsönhatásba a szemünk molekuláival. A mi szempontunkból ennek az a jelentősége, hogy a fény felvillanása nem lehet rövidebb, mint egy rezgési periódus, mert akkor nem tudna hullámként viselkedni. Tehát legalább egyet rezegnie kell és ez néhány femtoszekundum. Mi itt Bécsben, magyar kutatókkal, dr. Ferencz Kárpáttal és dr. Szipöcs Róberttel (mindkettő az MTA Szilárdtestfizikai és Optikai Kutatóintézetének munkatársa) együttműködésben elsőként állítottunk elő négy-öt femtoszekundumos fényimpulzusokat, módszereinket azóta a világ számos laboratóriumában átvették. Ezzel tulajdonképpen a kettes faktoron belül elértük azt, ami elérhető, hiszen a négy-öt femtoszekundumon belül a fény kettőt rezeg.
– Ilyen rövid fényimpulzusnak van kiterjedése is?
– Hogyha egy-két rezgést végez, akkor azt jelenti, hogy egy-két hullámhosszú. Ennek a látható fénynek a hullámhossza valamivel egy ezred milliméter alatti, vagyis hosszanti irányban a hajszál vastagságának a század része. A mi fényimpulzusunkban kettő ilyen fér el, vagyis körülbelül ezred milliméter hosszúságú a terjedési irányban. A terjedésre merőleges irányban a fénynyaláb átmérője általában néhány milliméter, ezért a fényimpulzusunkat úgy képzelhetjük el, mint egy szupervékony „fénypalacsintát”. Ilyen fénypalacsinták repülnek ki a lézerből egymás után, tak-tak-tak, és ezeket használjuk a gyorsfényképezésre.
– Amit lefényképeznek, az megjeleníthető?
– Nem egészen közvetlenül. Fénykép elkészítése helyett fizikai mennyiségek időbeli változását mérjük. Ilyen fizikai mennyiség lehet például a vizsgálandó anyagon áteresztett fény mennyisége. Ennek időbeli változásából vissza tudunk következtetni az anyagban lejátszódó mikroszkopikus folyamatokra. A Forma-1-es példától azonban itt van egy jelentős eltérés. Míg azt látjuk, hogy a kocsi mikor indul el, a vizsgálandó mikroszkopikus folyamatokat nem láthatjuk szabad szemmel. De akkor hogyan tudjuk azt, hogy mikor indul el egy néhány femtoszekundum alatt lezajló folyamat? Első közelítésben ez lehetetlennek tűnik, viszont van egy roppant egyszerű megoldás, ami a következő: vesszük a rendkívül rövid fényimpulzust, amelyet ráirányítjuk egy tükörre, amely az impulzus felét átengedi, felét visszaveri, vagyis kettőt csinál egy impulzusból. Az egyik impulzust arra használjuk, hogy elindítjuk a folyamatot úgy, hogy ráfókuszáljuk egy anyagra egy adott pontban. Ahogyan az anyag ezt a fényenergiát elnyeli, megindul a második impulzus némileg késleltetve és pillanatfelvételt készítünk az anyagról. Az időkülönbséget a gerjesztő és a fényképező impulzus között folyamatosan növelve számtalan felvételt készítünk. E felvételsorozatból azután rekonstruáljuk a mozgást. Az időkülönbséget egyszerűen a fény által megtett út hosszának változtatásával – tehát egy tükör mozgatásával – lehet beállítani. Az egésznek a felbontóképessége – ami mikroszkópnál az a legisebb távolság, amely még különálló pontként észlelhető – a legkisebb időtávolság, amit az impulzus időtartama határoz meg. Ez pedig a néhány femtoszekundumos tartományba esik. Ami elegendő ahhoz, hogy az atomok mozgását molekulákban, szilárd testekben követni tudjuk. Ily módon még a legkönnyebb atomnak, az egyetlen protonból álló hidrogénatomnak is lehet mérni a mozgását. Ezért kapta Ahmed Zewail a kémiai Nobel-díjat 1999-ben. Ezt a folyamatot nevezik femtokémiának, mert femtoszekundumok alatt zajló kémiai folyamatokat lehet vele mérni.
– Ez „végállomás” volt?
– Nem, mert minden gyorsnál van még gyorsabb. Eddig a történet arról szólt, hogy atomok mozognak molekulákban, szilárd testekben és ezáltal történnek kémiai reakciók, ami egy femtoszekundumos skálán történik és látható az ilyen rövid ideig tartó fényimpulzusokkal. De mi történik akkor, ha még kisebb térbeli dimenziókba hatolunk be? Vagyis az atom belsejébe? Az atom ugyanis a görög nevét meghazudtolva – mint már ezt a múlt század eleje óta tudjuk – osztható. Egyrészt van magjuk, amely az atom nehéz része és protonokból valamint neutronokból áll, amelyek mozgása az atomenergie előállításáért felelős, másrészt pedig elektronokból állnak, amelyek az atommag körül – mondjuk – „keringenek”. Ami egyébként a kvantummechanika szerint nem így van: a keringést nem tudjuk mérni, hanem egy valószínűségi eloszlást, vagyis hogy milyen valószínűség szerint találjuk az elektront melyik helyen. Ezek az elektronok alapesetben a lehető legközelebb helyezkednek el az atommaghoz, viszont lehetnek olyan állapotaik is, amelyekben kicsit messzebb vannak. Ezek átmeneti állapotok. Ha egy atomba energiát pumpálunk, például fényt bocsátva bele, és az a fényt elnyeli, akkor megtörténhet, hogy egy elektron gerjesztett állapotba kerül, tehát nem az atommaghoz a legközelebbi lehetséges pályán kering, hanem egy olyan pályán, amely messzebb van tőle. Ezután felvetődik a kérdés, hogy vajon az atom az ilyen gerjesztett állapota után visszamegy-e az eredeti legalacsonyabb energiájú állapotába? Nos, nem csak hogy visszakerül, hanem ezt ugyancsak sebtiben teszi. Ennek a jellegzetes időskálája viszont már nem femto-, hanem attoszekundum. Tehát gyakorlatilag ezek a folyamatok, vagyis az elektronoknak az atomon belüli mozgásai tipikusan a femtoszekundumos tartománynál rövidebbtartományban jönnek létre. Igen ám, de hogyan menjünk le ilyen rövid tartományba, ha a fényimpulzusokkal már ezt nem tudjuk elérni? Erre is van megoldás. Ugyanis a látható fény „láthatósága” csak a szemünknek fontos: a fény lehet nem látható is. Attól válik nem láthatóvá, hogy még gyorsabban rezeg, mint az 1–2 femtoszekundum és ekkor érünk el az úgynevezett ultraibolya, majd – még gyorsabb rezgés esetén – a röntgensugarak tartományába. Tehát a röntgensugárzás is egyfajta fény, de abban a fény olyan gyorsan rezeg, hogy ezt már a szemünk nem tudja érzékelni és ezek a röntgensugarak olyan röviden rezegnek, hogy a rezgési idő hossz itt már az attoszekundumos tartományban van. Tehát elvileg röntgenfényekkel lehetne lényegesen rövidebb fényvillanásokat is előállítani. Szerencsére nem csak elvileg, hanem időközben gyakorlatilag is: legutóbbi kísérleteinkben sikerült 250-attoszekundumos röntgenimpulzusokat előállítanunk, amelynek időtartama a látható fény periódusának mindössze töredéke, és egyben – a Guinness tanúsága szerint is – a legrövidebb felvillanások, amelyet bolygónkon valaha is produkáltak.
– Elhallgatnám napestéig… De térjünk át az alapkutatásról a gyakorlati megvalósításra. Mit lehet mindebből csinálni?
– Azok az atomon belül lejátszódó folyamatok, amelyeket ezekkel a röntgenimpulzusokkal immáron követni tudunk alapvető jelentőségűek például egy röntgenlézer kifejlesztése szempontjából. A lézer több mint 40 évvel ezelőtti születésétől kezdve a lézerfizika egyik legnagyobb kihívása, hogy ugyanezt csináljuk meg röntgensugarakkal. Ennek igen nagy haszna lenne például a gyógyításban, tekintettel a röntgensugarak káros hatására. Egy röntgenlézerrel a testnek csupán egyetlen, apró tartományát is meg lehetne világítani és így a káros dózist nagyságrendekkel lehetne csökkenteni. És ha ez a röntgenlézer készülék még hordozható is lehetne…
– A beszélgetés elején említett cikk azt írta, hogy költözik Münchenbe. Mikor?
– Tavaly márciusban elfogadtam egy állásajánlatot a Max Planck Társaság meghívására, hogy legyek a München mellett, Garchingban működő Kvantumoptikai Max Planck Intézet igazgatója. Ezzel az állással együtt jár egy professzori – és egyben tanszékvezetői egyetemi tanári – állás a müncheni Ludwig Maximiliäns Tudományegyetemen. Tavaly áprilistól már vezetem is az intézetet a bécsi állásom fenntartása mellett, amelyet most szeptemberre adok fel, hogy a tanítást is Münchenben folytassam.
– Az Egyesült Államok nem annak köszönheti tudományos-technológiai fejlettségét, hogy ott a GDP nagyobb százalékát fordítják kutatásra és fejlesztésre, mint Európában?
– A kettő természetesen nem független egymástól. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a GDP százalékában kifejezésre jutó különbség elsősorban az Egyesült Államokban jelen levő, jóval nagyobb számú innovatív „high-tech” cégek kutatásra fordított milliárdjainak eredménye. Az általuk erre fordított összegekkel nem az alapkutatást támogatják, ebből persze a legkevésbé sem következik, hogy az alapkutatás nem fontos. Még a magánvállalatok sem tagadják, hogy alkalmazott kutatásaiknak is alapkutatáson kell alapulniuk. Az egész olyan, mint egy piramis. A csúcsán van egy high-tech végtermék, a jóléti társadalom legfontosabb hordozója, alappillére. Ezt a végterméket intenzív és rendkívül céltudatos fejlesztés előzi meg. Ezt időben meg kell előznie egy prototípusterméknek, amelyik viszont az alkalmazott kutatás eredményein alapul. Hatékony alkalmazott kutatás elképzelhetetlen az alapkutatásból megszerezhető ismeretek nélkül. Kézenfekvő tehát, hogy a központi költségvetésből származó legnagyobb összegeknek az alapkutatásba kell folyniuk. Nemcsak azért, mert ez a piramis legszélesebb része, hanem azért is, mert nyilvánvalóan ezen a területen a legnagyobb a kormányok felelőssége. Ugyanis itt várható el a legkevésbé, hogy cégek befektetnek. Ugyanakkor az innovatív, nagy értékű termékeket előállító cégek oda települnek, ahol az alapkutatás magas színvonalon folyik, hiszen ennek az új ismereteken túli legfontosabb „terméke” a magasan képzett szakembergárda, amely a high-tech vállalkozások életben tartója.
– Ön szerint jelenleg hogy mennek Magyarországon a dolgok e területen?
– Ahogyan kollégáimtól hallom, meglehetősen rosszul. Azok a hírek, amelyek az OTKA, az Országos Tudományos Kutatási Alapprogram költségvetésének a megnyirbálásáról keltek szárnyra, egyáltalán nem megnyugtatóak. Az olvasottak és hallottak alapján úgy tűnik, hogy nemcsak új projektekre alig jut pénz, de már megkezdett projektek finanszírozhatósága is veszélybe került, ami drámai fejlemény. Ugyanis itt már a kiszámíthatóság kerül veszélybe. Vagyis a professzorok, intézeti vezetők megkötnek egy szerződést, és felvesznek fiatalokat kutatási feladatok elvégzésére azzal, hogy náluk ilyen és ilyen kutatás folyik, majd egyszerre csak ott állnak, hogy a dolog nem folytatható. De mivel nem nagyon ismerem a részleteket, ebbe nem mennék bele mélyebben. Azt viszont tudom, hogy a csoportomban dolgozó mintegy féltucatnyi fiatal magyar kolléga – akik az elmúlt években kivétel nélkül azzal a szándékkal jöttek ide, hogy hazatérnek a doktori fokozatuk megszerzése után – időközben e tervéről letett a jelenlegi hazai fejlemények ismeretében. Ez pedig szomorú különösen annak fényében, hogy jó néhány projektünk magyar együttműködő partnerrel folyik, amire büszke is vagyok. Közöttük vannak olyanok, és ezt büszkén mondom, amelyek révén kulcsfontosságú berendezéseket, illetve eszközöket, például lézertükröket állítanak elő lézereinkhez csúcstechnológiával. Úgy látszik, hogy az itt dolgozó fiatal magyar kutatókat éppen magyarországi partnereink jelenleg nem bátorítják, nem bátoríthatják a hazatérésre.
– Mit szól Szekeres Imrének, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkárának ehhez a kijelentéséhez: „Ma talán éppen a tudástermelő csapattal, az egyetemi oktatókkal a legnehezebb elfogadtatni, hogy tudásuk gazdasági hasznosulása éppen annyira fontos, mint kutatói elismertségük. Az egyetemek alig foglalkoznak azzal, hogy eredményeik megvalósulnak-e. A kutató elismertségét ma abban méri, hogy meghívják-e vendégkutatónak valamely rangos egyetemre. Az új innovációs hivatalnak olyan pályázati rendszert kell kialakítania, amely a kutatókat arra ösztönzi, hogy törekedjenek eredményeik hasznosítására. Más szóval: a megélhetési kutatást úgy kell átalakítani, hogy abban a gazdasági eredmény központi értékké váljon.” Nos?
– Erre van egy történetem. Amikor a lézert a hatvanas évek elején felfedezték, a kutatók némi iróniával „a solution looking for a problem” -nek nevezték, hevenyészett fordításban: „egy megoldás, amely problémára vár”. Magyarán: az első pillanatban még a területen jártas szakembereknek is alig volt sejtelmük, mire lesz ez jó. Ez a történet kiválóan tükrözi az alapkutatás lényegét: nem problémaorientált, hanem ismeretorientált. Einstein a múlt század elején megjósolta az irányított fénysugárzás lehetőségét, és a kutatók – anélkül hogy túl sokat merengtek volna a hasznosságán – addig küzdöttek – és nem volt rövid küzdelem –, amíg meg nem csinálták. Azóta a lézer tudományos és technikai fejlődésre gyakorolt hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az elmúlt néhány évtizedben féltucatnyi Nobel-díjas kutatási eredmény alapjául szolgált. A hétköznapi életből mindössze egyetlen példa jelentőségének illusztrálására: a lézeres vonalkódolvasók nélkül a mai modern bevásárlóközpontok működése teljességgel elképzelhetetlen lenne.
Mindezek fényében nehéz Szekeres úr fenti nyilatkozatát érzelemmentesen kommentálni. Az én nyelvemre lefordítva ez azt jelenti, hogy Szekeres úr szemében az alapkutatás értelmetlen, és legalábbis Magyarországon nincs jövője, illetőleg a központi költségvetésből nem támogatandó, mivel olyan támogatási rendszer kialakítása folyik, amely csak azt a kutatást támogatja, amelynél közvetlen anyagi haszon várható. Ez az alapkutatás halálát jelenti.
Krausz Ferenc professzor 1962. május 17-én született Móron. A budapesti Műegyetem elvégzése után a bécsi műegyetemen szerzett doktorátust, majd ugyanezen egyetemen habilitált 1993-ban. 1998-ban a villamosmérnöki tanszéken kezdett tanítani. 1999-ben nevezték ki professzornak, és az egyetem fotonikai tanszékén tanít. Jelenleg az attoszekundum időtartamú röntgensugár-impulzusok gerjesztésével, mérésével és alkalmazásával foglalkozik. Számos nemzetközi fizikai díj kitüntetettje, az Osztrák Tudományos Akadémia rendes tagja. Egyik alapítója a bécsi székhelyű Femtolasers GmbH-nak, amely a világ legmodernebb femtoszekundumos lézerforrásait gyártja. Tavaly óta a Kvantumoptikai Max Planck Intézet (Garching) igazgatója, valamint az Osztrák Tudományos Alap Szuperfényforrások Kiválósági Központjának igazgatója. Nős, két lánya van.
