Húsvétkor Jézus keresztáldozatának és feltámadásának emlékét ünnepeljük. Isten egyszülött fia, az élő Ige feláldozta magát az emberiség megváltásáért. A bűn ennek ellenére továbbra is uralja az embert, a szív is gyarló maradt. Hiába volt minden?
– János evangélista Krisztus feltámadására utalva azt írja egyik levelében, hogy Krisztus győzelme a mi hitünk. Aztán felteszi a kérdést: ki az, aki legyőzi a világot? Azt válaszolja: az, aki ebben a hitben áll. Krisztus kereszthalála és feltámadása tehát Istennek az ember iránti megbékélését jelenti. A keresztyénség örömüzenete – amely a halál feletti győzelmet hirdeti – szüntelenül kiegészül azzal a felszólítással, hogy az ember béküljön meg Istennel. Valóban, úgy is lehet szemlélni a mögöttünk álló évezredeket, hogy lényegét tekintve semmi nem változott. Ez azonban téves következtetés, hiszen a keresztyénség elterjedésével egy korábban mellőzött elem jelent meg. Ha a korábbi civilizációkat nézzük, találkozunk az előrelátás, az igazságosság, a mértékletesség vagy a bátorság erényével. Az emberi együttélést meghatározó nagy kulturális tényezőkbe azonban a kereszténység révén oly mértékben evidens elemként épült be a szeretet, kiengesztelődés, megbékélés elve, hogy a XXI. században már szinte észre sem vesszük, annyira természetessé vált. Sajnos éppen most kezdjük felélni ezeket az értékeket. Mégis azt mondom: a szeretet princípiuma uralja az emberi együttélést és kultúrát. Nézze: a régi civilizációk a történelmet örök körfogásként szemlélték. A keresztyénség hozta be a reménység dimenzióját, hogy a történelem valamilyen zárópont felé tart. Ezt mi a feltámadásban látjuk, amely túlmutat az emberi léptéken, és arra biztat, hogy szellemi értelemben szüntelenül felfelé törekedjünk, hogy Isten és a világ közé állított lényként éljük meg teremtett mivoltunk teljességét.
– Szerintem az emberek többségének ugyancsak mechanikus ünneppé vált a húsvét, és közben elmennek amögött, ami a valódi, mély jelentése.
– Kétségtelen, hogy a karácsonyhoz hasonlóan a húsvétra is rátelepszik a fogyasztói szemlélet. Számomra azonban a húsvét nem mechanizmust jelent. Az ünnep évről évre való visszatérése olyan szimbolikus tér és idő, amelyben hirtelen az egész ember egy sajátos nézőpontba kerül. Mód nyílik arra, hogy ki-ki önvizsgálatot tartson, és isteni perspektívában lássa önmagát, valamint a jövendőre nézve megújítsa a reménységét. Ezek tehát nem mechanikus dolgok, hanem a visszatérő ünnepek erejét és méltóságát jelentik.
– Mit tehet a korábbi társadalmi befolyását nagymértékben elveszítő református egyház azért, hogy az emberek szívét újra betöltse a szeretet?
– Sajnos nemcsak a református egyház veszítette el a befolyását, hanem általában a keresztyénség. Az egész nyugati civilizációban egyfajta süllyedésnek vagyunk a szomorú szemlélői. Sok tekintetben haszontalanok azok a módszerek, amelyekkel a mai egyházak próbálkoznak eljutni az emberekhez. Kétségtelen, hogy harminc-negyven év lemaradásban vagyunk a tömegmédia tekintetében. Csak a rendszerváltozás óta tudtuk elkezdeni azt a tanulási folyamatot, amelyet a szekuláris társadalom ilyen vagy olyan csatornákon keresztül már jóval régebben megismerhetett. Az egyházak továbbá azért is nehéz helyzetben vannak, mert az egész nyugati civilizációban megingott a közösségtudat. Radikális individualizálódás felé haladunk, amelyben az egyes ember csak a saját érdekeit kívánja érvényesíteni. Alig-alig szólítható meg a közösség tekintetében közömbös vagy érdektelen ember. De nincs veszve semmi, mert az evangéliumnak mindig szívtől szívig kell eljutnia. Az elkövetkezendő időszakban a kiscsoportos, személyes evangelizációra kell nagyobb hangsúlyt fektetni. Az egyházaknak pedig ezeknek a rétegcsoportoknak az integrálása lesz a feladata.
– Jézus magasra tette a mércét, amit a követői elé állított. A testi örömöket előtérbe helyező, felvilágosult korunk azonban pont az ellenkezőjéről szól. Szerintem rövid távon roppant nehéz áthidalni ezt az ellentmondást.
– Az ember jellegzetessége, hogy hol az egyik, hol a másik szélsőségbe hajlik. Nem véletlen, hogy a XXI. század elején az individualizmus terjedése erősödik, hiszen a XX. század a kollektivista civilizációt hozta, amikor nagyon nehéz volt az egyénnek megélnie a személyiségéhez méltó döntéseket. Többnyire csak egy szám volt, vagy valamely társadalmi osztály része. Ezek a nagy, kollektív meghatározottságok uralkodtak az egyes emberen. Óhatatlan, szinte visszacsapás-jellegű, hogy most semmi – sem a családja, sem a társadalmi hovatartozása, sem a nemzete – nem érdekli, hanem csak a saját egyéni élete.
– Nihilből csak nihil születhet.
– Ezt mondják a filozófusok. A Biblia azonban azt mondja, hogy Isten a semmiből teremtette a világot. Hisszük, hogy azok a jelenségek, amelyek a jobbra való készségben, a közösséghez fordulásban, az értékek megtartásában mutatkoznak, Isten teremtő folyamatai.
– Mindennek a kulcsa a szeretet. De lehet-e önzetlenül szeretni, vagy a mások felé mutatott szeretetben is csak az önmagunk iránt érzett szeretet nyilvánul meg?
– A szeretet csak önzetlen lehet, más útját nem tudom elképzelni. Ezért is nagy feladvány örökké a szeretet, amely nem velünk született vagy az életünk során úgymond magunkból kinövő képességünk. A szeretetet tanulnunk kell.
– Csakhogy a korszellem nem ilyen.
– Részben erről is szól, hiszen a nyugati civilizációba beépült a szeretet. A hiba az aránytalanságban van. A mai ember úgy véli, hogy először neki kell megélnie azt, ami jó, aztán mindezt mások felé önmagából is ki tudja bontakoztatni. Mikrokozmosznak tartja önmagát. Mindig nagy drámákon és tragédiákon keresztül döbbenünk rá arra, hogy ez nem így van. Az ember akkor teljes, amikor társiasságban él.
– Hány útja van Istennek? Ratzinger bíboros szerint annyi, ahány ember. Ezek szerint a bűnösök is Isten útján járnak?
– Szerintem Istennek csak egy útja van. Az, amelyen Jézus Krisztusban eljött hozzánk. Ha viszont azt nézzük, hogy az embereknek hány útjuk van, akkor a tapasztalat alapján azt kell mondani, hogy számtalan, hiszen még egy embernek is több útja lehet. Nézze: szellemi értelemben is fogyasztói társadalomban élünk, amikor spirituális svédasztalt terítenek az ember elé. Statisztikai felmérés szerint a hazai fiatalok több mint fele nyilatkozott úgy, hogy a maga módján vallásos, tehát a saját agyában öszszeállított valamit a vallási és spirituális áramlatokból. Szerintem Ratzinger bíboros azt a titkot akarta elmondani, hogy Isten szeretete és kegyelme végtelenül gazdag, és a bűnös embert is megtartja. Az „Isten útja” kifejezést én ennél szigorúbban vizsgálom. Azt nézem, hogyan találkozhat Isten az emberrel, az ember pedig hogyan juthat el az isteni teljességhez. És ez csak az az út lehet, amelyen Krisztus eljött.
– Látta A passiót?
– Láttam. Megrendítő alkotás.
– Valóban antiszemita mű?
– Egyszerre örülök és szomorú is vagyok a mű kapcsán kirobbant vita miatt. Jó, ha egy filmről esztétikai szempontok alapján vitatkoznak, mert azt jelenti, hogy rendkívül expresszív alkotás. A művészetben az a döntő, hogy mennyire tudja kifejezni a szuverén alkotók szándékait és üzenetét. Annak azonban nem örülök, hogy megelőlegezett ítéletekről kell vitatkozni. Akik látták, egyértelműen kijelenthetik: nem antiszemita jellegű. Zavart, amikor beültem megnézni, hogy ezt a szemüveget fel kellett vennem, és arra is figyelnem kellett, hol érhető ez tetten. Semmi ilyet nem tapasztaltam. A film középpontjában a szenvedő Jézus áll.
– A jövő hónapban hazánk csatlakozik az Európai Unióhoz. Mit vár ettől?
– Bizonytalan vagyok. Sok honfitársammal egyetemben el kell marasztalnom a politikai elitet, hiszen hosszú ideje beszélnek a csatlakozásról, azonban még most sem derült ki számomra, hogy mit is jelent az Európai Unió. Ezért sokakkal együtt – akik természetesnek tartják, hogy Európához tartozunk – a csatlakozás tekintetében némi bizonytalanságot érzek. Ám remélem, hogy Magyarország is képes lesz az unió lehetőségeit a saját érdekeiben felhasználni, mint azok az országok, amelyek előttünk lettek a közösség tagjai. Hogy egy példát mondjak: azok az uniós források, amelyekhez Németország vagy Franciaország hozzájut, nemcsak a gazdaságuk, hanem a kultúrájuk megerősítését is szolgálják. Szeretném látni, hazám hol találja meg ezeket a lehetőségeket, hogy az összmagyarság szolgálatába tudja fogni. Sajnos ilyenre most kevés példát tudok mondani.
– A jelek szerint máris elindult az uniós parlamenti választási kampány. Nagy vihart kavart például Kósáné Kovács Magdának az a kijelentése, hogy a Vatikán „le akarja nyúlni” az Európai Uniót.
– Nem tisztem, hogy politikusok kijelentéseit kommentáljam. Némi szomorúsággal tudom Kósáné elhíresült kijelentése kapcsán megjegyezni, hogy beláthatatlan következményei lehetnek annak, ha egy politikus egy felekezet lapjában nyilatkozva egy egyházat bírál.
– Vagyis a Hit Gyülekezete szája íze szerint fogalmazott Kósáné?
– Az újságcikk megjelenését követő nyilatkozatok alapján az a sejtésem, hogy igen. Szerintem egy politikusnak kellőképpen bölcsnek kell lennie ahhoz, hogy úgy nyilatkozzon az egyik felekezet lapjának, hogy közben ne rúgjon bele egy másikba.
– Ez történt?
– Ha szándékosan, ha nem szándékosan, úgy gondolom, hogy ez történt.
– A katolikus egyházzal szembeni kijelentést megfogalmazó politikus méltó módon tudja képviselni a hazai vallásos embereket az Európai Unió parlamentjében?
– Az az MSZP felelőssége, hogy kit kíván szerepeltetni uniós listáján, az meg a választóké, hogy miképpen döntenek.
– Miért van az, hogy a szocialisták a választási kampányban rendre egyházellenes kijelentéseket tesznek?
– Feltehetőleg azért fordulnak elő ilyen incidensek, mert a szocialista párt saját programjai és meghatározó ideológusai szerint a szekuláris eszmék mentén tájékozódik. Eszerint a politika egy olyan elit dolga, amely nem ismeri vagy nem követi a keresztyénség által vallott értékeket. Ez nem jelenti azt, hogy nem tisztelik, azt azonban jelenti, hogy nem tartják mérvadónak. Amikor aztán a választási kampányok során már nem csak a politikusok programjait halljuk, az MSZP-t érzékenyen érinti, hogy társadalmi vitára bocsátott gondolatairól a keresztyének is megnyilatkoznak. Tudjuk: minden választás során különböző eszmék és programok ütköznek. Egy olyan országban, ahol az emberek meghatározó része keresztyén hitelvek szerint él, nem lehet ezeket a szempontokat a társadalmi vitákból elsikkasztani. Ezért az az érzésem, hogy a választási kampányokban bizonyos politikai erők meghökkenve tapasztalják: a keresztyének is megszólalnak. Sőt talán még irritálja is őket.
– Az MSZP tehát most kimutatta a foga fehérjét? Nem szabad elfelejteni, hogy Suchman Tamás, a szocialista frakció vallásos platformjának vezetője szerint a képviselőcsoport túlnyomó többsége azonosult Kósáné kijelentésével.
– Talán inkább kampányfogásról van szó.
– Az Európai Unió tagállamaiban a heti rendszerességgel templomba látogató keresztyének száma sehol nem éri el az ötven százalékot. Hova tűnt Isten az öreg kontinensről?
– Szerintem ezt a kérdést inkább úgy kellene feltenni, hogy hová tűntek a hívők. A hitgyakorlás extenzitása sosem volt azonos az intenzitással. Az öreg kontinens a szellemi, morális és anyagi értelemben vett utolsó tartalékait éli fel. Úgy tűnik, mintha Európa valóban meg akarná adni magát annak az immár nyolcvan éve sugallt gondolatnak, hogy itt minden megkorhadt, a nyugati civilizációnak bealkonyult. Mégsem látom ilyen sötéten a dolgot, hiszen Európában annak is tanúi lehetünk, hogy a keresztény hit sok helyen elkötelezett közösségekben elevenedik meg. Ugyanakkor az sincs sehol megírva, hogy a keresztyéneknek többségben kell lenniük. Az apostolok sem úgy indultak el a missziós útjaikra, hogy néhány évszázadon belül a keresztyénség uralkodó vallássá válik. Azzal a tudattal indultak, hogy Isten hívó szavát kell továbbítaniuk. Azt remélem a XXI. századra nézve, hogy ezek az élő keresztyén közösségek önmagukon túl tudják sugározni az isteni igazságot és békességet.
Szabó István 1956. december 14-én református lelkészi családban született Sárbogárdon. Nős, három gyermeke van. Debrecenben érettségizett, a teológiát Budapesten végezte. Sáregresen segédlelkész, a Józsefvárosban beosztott lelkész volt. 1985-től a Külső Üllői úti Missziói Egyházközségben szolgált, feladata a szinte teljesen megszűnt gyülekezet újjászervezése volt. 1997-től a Buda Hegyvidéki Egyházközség lelkipásztora. 1982–83-ban Chicagóban volt ösztöndíjas. 1994-ben doktori vizsgát tett. 1998-tól a pápai református teológián dogmatikát tanított. 1999-ben egyetemi tanári kinevezést kapott. 1991 óta a Budapest Déli Egyházmegye tanácsosa, 1992-től kerületi tanulmányi bizottsági tag, 2003-tól a Duna melléki egyházkerület püspöke. Tagja a XX. Század Intézet (Terror Háza Múzeum) felügyelőbizottságának és a Károli Gáspár-díj szakbizottságának.
