A Werber-jugend háborúja

Szegény szocialisták; nem szívesen lennék a helyükben. No persze nem azért, mert ebben az esetben egy Trianonra koccintó kádárista exspion vezetné a kormányomat, amely mellesleg nem csupán a legkorruptabb, de a legdilettánsabb is az elmúlt tizenöt év kormányzatai között. Mindez, ha szocialista volnék, a legkevésbé sem zavarna. Épp ellenkezőleg: jó érzéssel töltene el. „Naná, mi az hogy!” Elvégre similis simili gaudet – hasonló a hasonlónak örül.
Csakhogy amennyiben a szocialisták helyében lennék, akkor éppen azon kellene munkálkodnom, hogy pártom megnyerje az EU-választást. Ami, valljuk be, húzós ügy. Főképp akkor, amikor már a józanabb baloldaliak is azt mondják, ennek a kormánynak mennie kell, mert amit művel, az a baloldalnak árt a legtöbbet. Ráadásul, ha szocialista lennék, akkor az úgynevezett vesztesek szavazataira sem számíthatnék már – hiszen akit a gyomra vezérel a szavazás során, az a saját pénztárcáját nézi meg ikszelés előtt, nem pedig a medgyessysta káderek és bizniszmenek bankszámláját.
Tehát szocialistaként bizony nagy gondban lennék mostanság. Ezért ez év januárjától, amikor is Ron Werber összeveszett az MSZP-vel, lévén, hogy nem akart amerikai kollégáival is osztozkodni a koncon, végig azon drukkoltam volna, hogy pártom megbékéljen az izraeli gyűlöletszakértővel, mint ahogy ezt márciusban meg is tették. Persze a szocialisták helyében a köztes időben sem tétlenkedtem volna. Elintéztem volna például, hogy Hiller István kulturális miniszter kommunikációs tanácsadója, Berzsán Ferenc – aki mellesleg tisztes férfi manökenként keresi a napi betevőt – hozzon létre ál-polgáriköröket, amelyek Orbán Viktort kritizálnák. S ha kiderülne a turpisság, akkor persze azt mondanám – mint Berzsán manöken tette –, hogy MSZP-s tagságomnak és ál-polgárikörös ténykedésemnek nincs közük egymáshoz.
Ha szocialista lennék, akkor minden korábbi aggodalmam szétfoszlana az Index című internetes lapban tegnap közölt, Háborút indít az MSZP című cikk olvastán. Ugyanis ebből rögvest tudnám, hogy pártom az elkövetkezendő bő egy hónap során is ugyanazt csinálja majd, mint amit a 2002-es kampányidőszakban megszoktunk tőle. Az Index munkatársainak ugyanis inkognitóban sikerült bejutniuk a Csapatjáték néven elhíresült kampánykülönítmény Köztársaság téren tartott értekezletére. Ez az a díszes társaság, amelybe azok nyerhettek felvételt, akik sikeresen térképezték fel választókerületüket pártállás szerint – hogy mindez miféle viszonyban áll a választókerület lakóinak személyiségi jogaival, ne firtassuk –, s akik fejenként több millió forintot érő képzésben részesülnek Ron Werbertől. „Két hónapja nem tudtuk, hogy mi lesz, most itt van velünk Ron is” – vezette be az ankétot az Index tudósítása szerint Tóbiás József, az MSZP ifjú pártigazgatója, aki többek között ekképpen lelkesítette Werber csapatának tagjait: „Ma nem lehet a szobából választást nyerni. Ma csak katonák vannak. Ki kell menni a piacokra, az utcákra, a terekre. A társadalom nincs tisztában, hogy mi zajlik körülötte (sic!). El kell mondani a társadalomnak, hogy mi zajlik körülötte. Csak az lebeghet előttünk, hogy megtettünk-e mindent, hogy az emberek elmenjenek szavazni. Mi köszönünk az embereknek először reggel, és mi kívánunk nekik jó éjszakát.” Tóbiás még azt is hozzátette mondandójához: „Nem a tisztes helytállás, a győzelem a cél.” Csak hogy mindenki tisztában legyen vele: az MSZP még mindig a régi. Akárcsak maga Ron Werber, aki kijelentette: „a Fidesz szinte minden területen jobb az MSZP-nél”, ezért „nagy szarban vagyunk”, s később, fellelkesülvén önnön magasröptű szavaitól, még azt is hozzátette: „hogy Kovács Magda a pápa ellen van, az egy kib…tt marhaság”. Persze Werber azon meggyőződését sem hallgatta el, miszerint a Fidesz győzelme esetén „a gyűlölet, a megosztás kerekedne felül”. Na ja, Mr. Werber.
Az izraeli kampánystratégától még azt is megtudhattuk, hogy az MSZP-nek az EP-választásokig hátralévő időszakban nem újabb szavazók megnyerése, hanem a régiek hatvan-hetven százalékának mozgósítása a célja. Ha ez sikerül, akkor – így Werber – „elmúlnak azok a napok, amikor lehugyoztak minket, mi meg esernyőt kértünk, mert esik”, mindemellett ez az Orbán-éra végének kezdetét is jelentené, hiszen ebben az esetben „ez a paranoiás banda összeszarja magát”. Egyébként Werber szerint Orbán Viktornak csak az a fontos, hogy mindenki imádja őt, és „van egy pszichiátere, aki igazolást állít ki mindenkiről a környezetében: ne aggódj miatta, Viktor, rendben van.” Éppen emiatt az EP-választás ahhoz járulhat hozzá, hogy „ne úgy legyen két nagy párt Magyarországon, hogy van egy szocialista és van egy fasiszta”.
S hogy mi volna a győzelem lehetséges útja? Nos, a legkevésbé sem fasiszta – következésképp a goebbelsi módszerektől fényévnyi távolságot tartó – Werber szerint „olyan erődemonstráció következik, amelyet ez a párt még nem látott”, és ha a miniszterelnök egy megyeszékhelyre látogat, akkor „több száz vagy több ezer aktivistát kell mozgósítani”. Az MSZP az elhangzottak szerint áprilisban indítja meg „a háborút”, amelynek során „le kell rohanni az embereket”. Vagy ahogyan ez Tóbiás megfogalmazásában hangzik: „Ezen a meccsen fair play díjat nem osztanak. Nem érdekelnek az etikai és a választási kódexek, de az ellenfél egyéni szabadságjogait tiszteljük. 2002-ben a két forduló között a Fidesznek minden megengedhető volt. Plakátjainkat vállaljuk, nem névtelenül riogatunk. Mindegy, hogy egy körzetben milyen a szokásjog a pártok és az önkormányzat között, a végén majd megbeszéljük, hogy mennyi a bírság.”
Mondom, ha szocialista lennék, mindezek elolvasása után melegség öntené el szívemet, s ha lehet, egy cseppet talán tovább is vörösödnék az izgalomtól. És a legkevésbé sem jutna eszembe az, hogy nemcsak gyűlöletteli demagógiával, hanem jó kormányzással is lehetne választásokat nyerni. Miképpen az sem fordulna meg a fejemben, hogy valójában náci propagandisták szervezik pártom kampányát. És ha júniusban azzal szembesülnék majd, hogy kormányom tehetetlensége, korrupciója és arroganciája miatt pártomat padlóra küldte az ellenzék, és netán az fordulna meg a fejemben, hogy az oly sokszor emlegetett nyugaton ilyenkor minden valamirevaló kormány lemond? Nos, ha szocialista lennék, ekkor sem aggódnék egy percig se. Hiszen Sztálin óta tudjuk: az nyeri a választásokat, aki a szavazatokat számolja. Igaz, ez az ötlet a hírek szerint nem hangzott el a Werber-szemináriumon. Lehet, hogy az izraeli mester a szűkebb körű megbeszélésekre tartogatja?