Ezért kezdtünk el gimnáziumi tanulókkal felkutatni hasonló eseteket. Így ismerkedtem meg Pagács Pállal, aki ma is Budafokon él szerény
nyugdíjból, s akinek hősies embermentéséről alig tud valaki.
– Egy sváb településen élve, fiatal fiúként, hogyan kapcsolódott be az üldözöttek mentésébe?
– Tizenkét éves korom óta jártam a munkásotthonba. A barátom édesapja, Ruck Ferenc szervezett munkás volt, a BMTE-ben focizott. Később ő lett Budafok rendőrfőkapitány-helyettese. Apám tagja volt a budafoki MOVE Botond cserkészcsapatnak. A feleségem evangélikus, én katolikus vagyok. A baloldali szervezet azt mondta, hogy be kell állni katonának ahhoz, hogy fegyvert, lőszert lehessen szerezni. Egy-egy hét különbséggel jelentkeztünk a Mária Terézia laktanyában, hogy ne legyen feltűnő.
– Tagja volt az illegális kommunista pártnak?
– Mi nem voltunk szervezett munkások. Mogyoródra vonultam be. A kiképzés után fölkerültünk a budapesti honvéd őrzászlóaljhoz, a Nádor laktanyába. Egyszer, amikor a Józsefvárosi pályaudvaron voltam őrségben, utasítást kaptam, hogy hozzak ki valakit a Tattersallból (lovarda a Kerepesi úton, ahol 1944-ben a nyilasok gyűjtőtábora volt). Akiért bementem – egy fiatal, 35-38 év körüli baloldali fiú –, nem mert kijönni. Ekkor ismertem meg Feld Mátyást. – Ha az nem mer elmenni, akkor vigyem ki őt – mondta. Így kivittem a 75 év körüli Feld Mátyást, a városligeti Feld színház korábbi színigazgatóját. Akkor már a zsidótörvények következtében leváltották. Elkísértem őt a VI. kerületi Aradi utca 29-be, a második emeleti lakására.
– Mennyire jelentett védelmet, ha egy katona kísért valakit?
– Ha egy katona kísért valakit, az szolgálatot teljesített, s az illető meg valószínűleg fogoly volt, így nem állították meg. Az öreg otthon összecsomagolt, majd a XIII. kerületbe mentünk. Közel a Dunához, a Pozsonyi úton volt egy pince, öt-hat lépcsőfok vezetett lefelé, egy zöld, nagy ajtó zárta le. Most is ott jár el a trolibusz. Már jó pár ember volt ott. Az öreg mindjárt szervezni kezdte a dolgokat. Azt mondta: készüljetek, ez az ember – mármint én – segíteni fog, amit el tud intézni, azt elintézi. Jártam a házakat, akár védett ház volt, akár nem. Hogy a levelekben mi volt, nem tudom, csak azt mondtam, hogy ezt és ezt az embert keresem. Persze fegyveresen, katonaruhában mentem, meg is voltak ijedve. Csak amikor kezdték olvasni a leveleket, akkor nyugodtak meg. Az Üllői úti svéd irodából hoztam a védett papírokat, és oda vittem az üzeneteket is. Mindig töltött fegyverrel mentem meg kézigránáttal, mert ott posztolt egy Árpád-sávos rendőr. Körülbelül az Üllői út 4–6. szám alatt baloldalt volt a mozi, az első emeleten pedig az iroda. Hosszú, széles lépcsőn kellett felmenni. Ott csomagolták nekem a menleveleket. „Amennyit el tudok vinni, azt vigyem el” – mondták. A papírokat a zubbonyom alá rejtettem, és a derékszíjjal rögzítettem. Egész nap csak mentem.
– Hogyan mozoghatott akkor ilyen szabadon?
– Az Aréna útra voltunk kiküldve egy rajjal, távol a századtól, nem felügyelt minket senki. A laktanyából elmentünk őrségre, este meg vissza lefeküdni. Aztán pedig a Feldéknél laktam az Aradi út 29.-ben. A fia tartózkodott ott, aki körülbelül annyi idős lehet, mint én.
– Közben katonaszökevénnyé vált. Mit tett volna, ha elkapják, és megtalálják önnél a leveleket?
– Nézze, azokban az időkben én nem gondoltam a veszélyre, csak arra, hogyan tudnék segíteni. Szereztem egy Árpád-sávos szalagot, senki sem mert szólni, ha az rajtam volt. Egyszer azt mondja nekem Feld Mátyás, hogy a Duna-parti házak egyikéből hozzak el egy zsidó családot, de ha nem sikerül mindenkit, a kislányt mindenképpen. Mikor odaértem, a ház már ki volt telepítve. Sorban álltak az emberek, várták, hogy elszállítsák őket. Megkerestem a családot, de az asszony azt mondta: nem tud bennünket elvinni. A férjem nagyon beteg. Én katolikus vagyok, de követem őt mindenhová. Van egy Mária nevű kislányunk, őt mentse meg, kérem. A kislányt villamossal vittem el az Üllői útra, a rokonokhoz. Egyszer még a gettóba is bementem egy zsidó fogorvossal, a feleségéért. Mondtam, ne szóljon semmit, csak intsen, ha valamit akar. A feleségét nem találtuk. Végül kisült, hogy egy katona már kivitte a gettóból a Pozsonyi útra, oda, ahol a férje lakott. A gettóból először nem akartak kiengedni. Annyit szóltam az őrparancsnoknak, hogy ez az ember tud tíz kiló elrejtett aranyról, ezért őt el kell vinnem az Andrássy út 60.-ba, hogy megmondja, hol az arany. Képzelheti, amint kiértünk a gettóból, ez az ember hogy akart rohanni, hogy minél előbb lássa a feleségét. Én meg állandóan mondtam neki: „Lassan, mintha kísérném, nehogy valaki gyanút fogjon!” Végigmentünk a városon, mire visszaértünk, a felesége már otthon várta. Nem is nagyon szóltak, csak összeölelkeztek és sírtak. Egyszer meg is sérültem. Az Eötvös utca sarkán volt egy német aknavető, azt akartam kilőni, amikor egy repeszdarab eltalált. A szív alatt sebesültem meg, ma is itt van, nem operálták ki.
– Mi történt önnel a háború után?
– Kivettem az Aradi út 29. szám alatti lakást. De az oroszok februárban elfoglalták a várost, s megérkeztek a lakás eredeti tulajdonosai is. Nem tudtunk rögtön Budafokra visszamenni, mert a Dunán csak csónakkal lehetett átjutni. Aztán egyik nap, február végén, március elején reggel beállított két nyomozó, és bevittek az Andrássy út 60.-ba. Guggolva lehetett csak ülni, annyian voltak. Emlékszem, hogy rézfúvós hangszerek és kávé volt szétszórva a szobában. „Ezt mind loptad” – kiabálták. Mire én: „Hogyan lophattam volna, amikor azt sem tudom, hogyan kerültek ide.” A talpamat ütötték. A helyzet az, hogy ötven-hatvan után mezítláb kellett ugrálni, hogy az ember talpa fel ne dagadjon. Kétnaponként vittek kihallgatásra. Aztán elszállítottak a Mosonyi utcai rendőrlaktanyába. Ott egy hét után mondták, hogy szedjem a holmimat, menjek haza. De másnap korán reggel újra eljött értem két nyomozó. Akkor az Operaház mögé vittek, egy rendőrőrsre. Másfél hét elteltével visszavittek az Andrássy út 60.-ba. Újrakezdődött a kínzás… Mikor aztán az Andrássy út 60.-ból másodszor is kikerültem, a Gyorskocsi utcába, a mostani katonai büntetőintézetbe vittek. SS-ekkel, szektásokkal zártak össze. Volt ott egy főhadnagy, Kovács Lajos, aki a MÁV vezérigazgatójának volt a titkára. Neki azt olvasták a fejére, hogy levetkőztette a zsidókat anyaszült meztelenre, kikötötte, és hideg vízzel öntötte le őket. Őt a népbíróságon halálra ítélték, kivégezték. Másnap megjelent hetven zsidó ember, akik keresték, hogy segítségére legyenek, mert megmentette őket… A két SS azután kapott vagy hat-hét évet… Engem elvittek a Markó utcába tárgyalásra. Amikor kérdezték, hogy fegyverem volt-e, azt mondtam, volt. Amikor kérdezték, hogy nyilas karszalagom volt-e, azt válaszoltam, hogy volt. Anyám mellett egy zsidó ember ült, aki megjegyezte: „Na, ennek kötelet adnak.” A tárgyalásra eljöttek a baloldali barátaim, és 120 zsidó is, de csak nyolcat hallgattak meg. Amikor Feld Matyás elkezdte mesélni, hogy hoztam ki őt a Tattersallból, meg a többit, akkor azt mondta ez a férfi az anyámnak: „Ilyen tárgyaláson még nem voltam. Először azt hittem, életfogytiglant kap, majd hogy tíz évet, de hogy ezt az embert felmentik, ilyet még nem éltem.” Három órán belül szabad lettem! Hazajöttem.
– Kapott Yed Vashem-díjat, tudnak-e minderről mások is?
– A tévében mondták, hogy aki valakit megmentett, jelentkezzen. A feleségem szólt is nekem, de már öreg vagyok, hogy tanúk után járjak… Ugyan, mit is tehetnék, talán már nem is élnek…
A szerző a Szent Margit Gimnázium tanára
origo.hu
Hatalmas tűz lett egy bográcsozásból Debrecenben, több ember kórházba került
