Bukás

Most telefonál a lányom, hogy már elindult hazafelé az iskolából, csak még beugrik a Ginával fertályórácskára a palacsintázóba, aztán szedi a lábát, beszélnie kell velem, mert meghúzták matematikából. Mire válaszolhatnék, lecsapja a kagylót, akarom mondani leteszi, vagy lenyomja, vagy kinyomja a mobilját.
Meghúzták!? Jól van, meghúzták. De mit tesz az ember, ha meghúzzák a lányát matematikából?
Nézzük higgadtan. Mit is tehet? Egy apa. Semmit. Sír, zokog, jól elnáspángolja a gyereket, felképeli, megpofozza, lerugdalja a lépcsőn, örökre kitiltja reggel hét és nyolc között a budiból meg a fürdőszobából, megeszi az összes pilótakekszet, aztán bemegy az iskolába, térdre veti magát a tanár előtt, könnyeivel öntözi a rohadéknak a piszkos tornacipőjét, megpróbálja lekenyerezni egy dedikált könyvvel, két dedikált könyvvel, háromszázezer forinttal, nem megy be az iskolába, hanem csak mögé, mint budai Raszkolnyikov, leskel a göcsörtös orgonabokor alatt, és amikor jő a gonosz, akkor a hátába állítja a baltát.
Na, na, na! Csak semmi indulat! Kezdjük elölről. Az ostoba szülő, nevezzük inkább konzervatívnak, nem eléggé felvilágosultnak, az tényleg nekiesik a gyereknek. A sárga földig lehordja az ártatlant. Megbünteti, eltiltja a tévétől, a barátoktól, a bulitól. Még talán meg is pofozza! Lerugdossa a pimasz kis férget a lépcsőn!… No, hát igen. Ez is érthető. Ideges. Félti a gyereket. Azért tesz ilyet. Dehogy a két sör! A szeretet! A nem eléggé felvilágosult szülő ilyen. De az értelmesebbje megpróbál úgy viselkedni, mint a felvilágosult emberek. Hiszen az ilyen, mint én, az nemcsak nemzője a gyerekének, hanem a barátja is. A támasza. Akiben bízhat, akihez őszintén fordulhat. Az ilyen az nem pofozkodik, nem fenyegetőzik, nem rugdalja a piszkos lépcsőházban a gyereket, nem ütlegeli, és nem alázza meg, hanem leül vele beszélgetni, és együtt tárják fel a gondok gyökerét.
Jól van! Akkor hát mit tesz egy higgadt, normális, segítőkész ember, ha meghúzzák a lányát matematikából?
Hát mit. Végiggondolja az életét. Hogy hol rontotta el. Miért kellett másodszor is megnősülnie. Mikor már az elején is látszott. Még jó, hogy a gyerek csak matematikából bukott.
Na, na! Hagyjuk ezt. Mer’ a higgadt, normális, magát felvilágosultnak tartó szülő nem veri le a gyereken a saját búbánatát. Hogy elcseszte az életét. Hogy nem ment mégis inkább kamionsofőrnek. Akkor most szabad lenne. Az országút királya. Mer’ a korlátolt, ostoba szülő minden gyávaságáért, az egész kisiklott életéért a gyerekének fizet meg. Törleszt. Csak mert megbukott szegény gyerek matematikából. Na és? Ki az, aki legalább egyszer az életben nem bukik meg? Bukni emberi. Bukni szép. Bukdácsolunk keresztül az életen. Különben a tanár nem lehet hülye? Biztosan utálja a gyerekeket. Minek megy az ilyen tanárnak? Ismerem ezt a fajtát. A sintér. Tele vannak velük az iskolák. Idáig jutottunk. Itt tartunk a nagy liberalizmussal. Ebben az országban, ahol mi találtuk fel az atombombát meg a Neumann-varrógépet. Meg a golyóstollat. Tessék, a sör is langyos! Biztosan pikkel rá az a sintér. Kiszúrta magának. Mer’ tagadhatatlanul szép az a gyerek. Hát ezt az egyet az anyjától örökölte. Az eszét meg az apjától. Szerencsére. Mer’ én is megbuktam. Engem is kipécézett magának egy ilyen sintér. És lám, az élet ismétli önmagát. Eltelik harminc év, és most jön egy másik sintér, és kiszemeli magának. Rászáll. Pedig itthon milyen okos ez a gyerek. Mint a napfény. Még csak tizenhat éves, és egyedül viszi ki a szemetet. Egy hónapban egyszer. Sok könyörgés után. Mer’ pont olyan elkényeztetett és lusta, mint az anyja.
Na, na! Próbáljunk meg célszerűen gondolkodni. Mi tehát a teendő? Bemegyek holnap az iskolába, és megmondom annak a tanárnak, hogy a gyerek álló nap a matematikakönyvet bújja itthon. Meg az anyja is. Én is. Mindhárman kész matematikazsenik vagyunk már. Tessék, vizsgáztasson le engem is.
Na, na! Az nem lesz jó. Inkább mégsem megyek be az iskolába. Nem alázkodom meg egy ilyen felfuvalkodott alak előtt. Csak nem fogok meghunyászkodni? Térden csúszkálni? Porban fetrengeni? Egy ilyen gőgös, undok alak előtt?… Különben mi van, ha igaza van? Ha ez egy segítőkész, rendes ember? Született pedagógus? Akinek jobban fáj, ha buktatnia kell, mint a buktatottnak? Hiszen soha nem tanul az a büdös kölyök. Nincs is rá ideje, mer’ egész álló nap a tükör előtt piperészkedik. Szakasztott az anyja.
Bemegyek holnap az iskolába, félrevonom a tanárt, a szeme közé nézek, mint férfi a férfinak, két független, szabad gondolkodású ember, és őszintén beismerem, hogy tehetetlenek vagyunk. Hogy csődöt mondott a tudományunk. És a segítségét kérem. Kerek perec megmondom, hogy segítenie kell, mer’ széthullik a család… És mi van, ha nem tud segíteni? Akarna, de nem lehet. Mi van akkor, ha nem a gyerekben van a hiba? Hanem bennem! Mer’ túl liberális vagyok. Vagy túl konzervatív. Vagy egyszerűen hülye. Tényleg, mi van, ha buta vagyok? És ezt mindenki tudja körülöttem, csak senki nem meri megmondani. Jótékony összeesküvés zajlik körülöttem. Hogy észre ne vegyem, hogy tökéletesen hülye vagyok. Szegény kölyök! Csoda, hogy meghúzzák!? Egy ilyen apával? Holnap elmegyek pszichológushoz.