Fizetett (vonalas) hirdetés

Most aztán törhetjük a fejünket: ez a hajcihő az SZDSZ európai kampányának szerves része, vagy épp ellenkezőleg. Medgyessynek jönnie kell – a tetteivel címmel egész oldalas fizetett hirdetés jelent meg az Élet és Irodalomban, a kormányfő ügynökügyben be nem tartott ígéretét számon kérve, s afféle rokonszenvtüntetésként Gyekiczki András mellett, akit az MSZP (nevezetesen Szili Katalin házelnök asszony) a miniszterelnök korábbi fejbólintása ellenére sem hajlik kinevezni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára helyettes főigazgatójának. A fölöttébb kritikus hangú szöveget a régi szamizdatos Kenedi János fogalmazta és bocsátotta ki.
Gyekiczki a hirdetést feladó Kenedi szerint „az illegális irodalom, a Bibó-emlékkönyv és a monori tanácskozás jegyzőkönyvének szombathelyi forgalmazója, a Beszélő szamizdatterjesztője, a budapesti Bibó-kollégium egykori igazgatója”. Ám mielőtt egészen ellágyulnánk, tegyük hozzá: a kilencvenes években nemcsak az SZDSZ szakértői bázisát vezette, de a Horn–Kuncze-kormányban a belügyminiszter (ma pártelnök) kabinetfőnöke is volt. Ez volt az az időszak, amikor az Ausztráliában élő Bárdy Magda és volt ávós kínzója perében a Kuncze Gábor vezette Belügyminisztérium olyan, a történelmi tényeket arcátlanul meghamisító igazolást bocsátott ki, hogy az államvédelmi hatóságon nem folyt kínvallatás. Az ellenzék szerint meg tisztázatlan Gyekiczki szerepe abban, miként tűnhetett el a belügyi tárcától Szalay Gábor szabad demokrata politikus ügynökkartonja. A Medgyessy-kormány államtitkári pozíciójából távozni kényszerülő Szalay személyében cáfolja az SZDSZ érintetlenségét az ügynökügyekben. Szalay eltűnt kartonja és a pufajkás Horn Gyula elveszett dossziéja között a párhuzam nyilvánvaló: kísérteties, hogy egyes bennfentes dokumentumgazdáknak milyen egy srófra jár az agyuk.
Gyekiczki védelmezője, Kenedi kritikusként, a Máshonnan Beszélő társszerkesztőjeként és szamizdatterjesztőjeként tünteti fel magát, de nem árt megemlíteni Kis állambiztonsági olvasókönyvét sem, amelyet úgy hozott tető alá, hogy talányos módon bepillantást kapott olyan aktákba, amelyekbe más halandó kutató nemigen. Emlékezetes az a teljesítménye is, amikor bravúrosan matatott – időt, fáradságot és alapítványi pénzt nem kímélve – Lovas István magánéletében és válóperes irataiban, amely politikai célzatú intimpistáskodás tudtommal nem része a fennkölt liberális minimumnak. A sokkolumnás, az egyéni szabadságjogok sárba tiprásának iskolapéldájaként emlegethető, ezer sebből vérző „tényfeltárásnak” ugyancsak az Élet és Irodalom adott helyet – azért azonban nemhogy pénzt kértek volna, de még fizettek is érte.
S ki az, aki elkaszálta Gyekiczki kinevezését? Kenedi szerint Tóth András, a titkosszolgálatokat felügyelő államtitkár szólt bele a törvényalkotásba csakúgy, mint a káderkérdésekbe, hogy „menekülőösvényt nyithasson az iratok részleges pártállamosítása felé”. Sőt, Tóth nemcsak az MSZP alapító tagja, hanem „a demokratikus ellenzék éveiben az MSZMP KB munkatársa, a közigazgatási és adminisztratív osztály ifjúsági és sportosztálya vezetője, aki 1984-ben a Magyar Olimpiai Bizottság tagjaként talán ugyanolyan hevesen képviselte a magyar sport ügyét a Los Angeles-i olimpián, ahogy Medgyessy Péter harcolt a Nemzetközi Valutaalap magyar tagságáért a Szovjetunióval szemben”. S tegyük hozzá: ez az ember kísértette a töredelmes vallomást tett Kulcsár Attilát az osztrák határig, mert nyilván ezt kívánta a nemzet biztonsága.
Kenedi olyan hangnemben szedi le a keresztvizet Medgyessyről, hogy ha az a Magyar Nemzetben jelenik meg, a kényes ízlésű személyiségi jogvédők kapásból indítanak öt-hat pert a lap ellen, hogy gyarapodjék a strigulagyűjteményük. Vegyük csak a tételmondatot: „Egy késő Kádár-kori szt-tiszt, aki még a saját lelepleződése után tett ígéreteit sem váltja valóra, internacionalista közröhejként vezényli az ország csatlakozását az Európai Unióhoz.” Karakán mondat, csak gratulálni tudok hozzá. De miért tetszik csodálkozni az internacionalista közröhejen? Egy kommunizmusban szocializálódott szocialistán ugyan hogyan lehetne számon kérni az úri becsületszót? Ezt még Kis János is tudta: ott is hagyta a magasztos liberális elveket látványosan meghazudtoló megélhetési pártját. (Azt írta: Medgyessynek mennie kell – ám a szomorú valóság az, hogy neki kellett mennie.)
Hát igen. Megígérte ez a késő Kádár-kori, hogy legalább a III/III-as ügynöklista nyilvánossá lesz, aztán elszállt a kormányválság viharfelhője, lett sok szabad demokrata minisztérium meg klientúra-megbízatás, és nem lett nyilvános a névsor. Ezt akár borítékolhattuk volna. Nemhogy magyar Gauck-hivatal nem lett, de még a Szalay-dossziénak is lába kelt. S még ki tudja, minek. És lett Pokorni-ügy, Kondor-ügy meg Vikidál-ügy, de Medgyessynek, Salgónak meg a többi diktatúratechnokratának a haja szála sem görbült. Ha nem volna fájdalmasan csúfondáros, azt is mondhatnám: köztiszteletben állnak. Ahogy Kenedi fogalmaz: „a tessék-lássék demokrácia behajtotta a puha diktatúra kemény árát”. Olyan szép, hogy muszáj még idézni: „Medgyessy elindította a történelmi súlyú és értékű, iratoktól tehermentesített nagy utazást kormányfő elődei réges-rég kifosztott rakományával.”
Ha mindezzel azt akarja mondani szerencsés bennfentesként, hogy már mindenki kilopkodta az irattárból, amit ki akart lopkodni, az bizony szomorú. Ám maradt ott még akta elég, s Kenedinek talán odahaza még egy teljesebb lista van meg. S némileg bizarr Keneditől az SZDSZ 1988-as elvi nyilatkozatát is beidézni, ám roppant tanulságos: „Elődünk Bibó István és Szabó Zoltán (…) Utódai vagyunk a magyar népi mozgalomnak…” (Vessük ezt össze azzal, hogy Vágvölgyi B. András liberális publicista az írószövetség kivégzése kapcsán már sietve el is temette a népi irodalmat.) „Gyekiczkivel együtt az SZDSZ is megbukott?” – teszi fel a kérdést Kenedi. Meg, de Gyekiczkitől függetlenül. Összeállt a diktatúra sokat ígérő, de keveset beváltó kádereivel, egy tál lencséért csúnyán elárulta a rendszerváltó eszméket, azon belül pedig a valódi szabadelvűséget, ami nélkül nem élhetünk.
Vonal alatt, de a fizetett hirdetés keretein belül Gyekiczkivel szolidarizáló aláírások sorjáznak. Tekintélyes liberálisok, volt szamizdatosok között érdekes figurák is. Haraszti Miklós, aki újabban az EBESZ-nek mutatja meg, merre van a maoista alapozású sajtószabadság; Karsai László történész, kirekesztés- és antiszemita- szakértő; Mink András, a tréfás kedvű tanulmányhamisító; Majsai Tamás, aki tetemcafat-elméletével forradalmasította a teológiát; Ungvári Tamás, a Fenyő-sajtóbirodalom oszlopa… és Demszky Gábor főpolgármester. Demszky sietett közzétenni, hogy ő csupán „a vonal alatti részt” írta alá, a kemény Medgyessy-kritikát nem. (Érdekes is volna olyasvalakivel koalícióban lenni, akit amúgy szívből megvetünk, internacionális közröhejnek titulálunk.) A megélhetési diplomatizmus neki csupán rosszul áll, de az SZDSZ nevében nyilatkozó Szent-Iványi Istvántól már határozottan kínos hatást kelt. Ő is elhatárolódik Keneditől, de hozzáteszi: „nagyon csalódottak”, hogy az ügynöklista nem került nyilvánosságra.
Hát igen, mi is csalódottak vagyunk. Nagyon csalódottak.