Egy perccel ezelőtt még ez volt a világ legjobb terve, de most kezd olyan lenni, mint egy peches nap Boszniában – mondja az egyik főszereplő A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső című filmben. Ez az alkotás 1998-ban készült, mikor már majd három éve béke honolt az országban, s ez is jelzi, milyen mélyről kell most felküzdenie magát a Balkán egyik legszomorúbb sorsú államának.
Ha a horvátországi Slavonski Brod helységnél lépjük át a Szávát, amely egyben a horvát–bosnyák határ is, Bosanski Brodban találjuk magunkat. A város neve „bosnyák átkelőt” jelentett a közelmúltig, ám a település etnikai arányainak megváltozása arra indította az ott élő szerbeket, hogy új néven illessék városukat: Srpski Brod – „szerb átkelő”. A háború idején az északnyugati, szerbek kezére került területeken gyakorlatilag teljes etnikai tisztogatást hajtottak végre. A Slavonski Brodtól Dobojig, az első többnemzetiségű városig tartó, nagyjából félórás út kilőtt házak között vezet. Ameddig a szem ellát, csak kiégett romok. Ősi szerb jelek az elszenesedett gerendákon, harci szlogenek a falakon. A valaha itt lakott katolikusok és mozlimok házai ezek, ahonnan a szerb hadsereg egy hét alatt söpörte ki a nem kívánt nemzetiségeket. Azóta sem költözött be ezekbe a házakba senki. A romok sorát egy benzinkút töri meg. Az előtte álló zászlórúdon szerb lobogót lenget a szél. Nem boszniait, hanem szerbiait.
Sofőrünk, Nenad azonban a beszédes jeleket kommentálva elmondta, nem olyan szörnyű a hangulat, amint azt hinnénk. „A népek között egyáltalán nincs ellenségeskedés. Nekem, mozlimnak sok szerb és horvát barátom van, senki nem feszegeti a régebb történteket. Csak hát a politikusok…” – legyint. Korruptak, befolyásolhatók, ráadásul kizárólag a zsebüket akarják megtömni, az országgal egyáltalán nem törődnek, véli a boszniaiak nem kis része.
Ennek a furcsán felépített, kényszerpályára került országnak a politikai rendszere egyébként éppoly szivárványszerű, mint a lakosság öszszetétele. Jó tudni, hogy Bosznia-Hercegovinát két entitás alkotja: Bosznia-Hercegovina föderációja, valamint a Boszniai Szerb Köztársaság. Az utóbbi lakói szinte száz százalékig szerbek, központjuk Banja Luka városa. Az ország 49 százalékát alkotó köztársaság gyakorlatilag körülöleli a föderációt, amely Bosznia-Hercegovina „magját” alkotja, Szarajevó székhellyel. A föderáció sokkal gazdagabb a szerb országrésznél, mintha a nemzetközi közösség, amelynek sajátos torzszüleménye a mai Bosznia-Hercegovina politikai berendezkedése, máig büntetné görög rítusú déli szomszédainkat viselt dolgaikért. Szerbek persze a föderáció területén is élnek, nem is kevesen: a lakosság mintegy tíz százalékát teszik ki. Újabb tízszázaléknyi a katolikus horvát, a fennmaradó nyolcvan pedig mozlim.
Az utazónak nem nehéz eldöntenie, az ország melyik részén tartózkodik. Dobojban véget ér a rémlátomás: egy katolikus templom és egy mozlim mecset magasodik az utazó előtt. A város belsejében szomorú mementóként kis liget terül el, amelyben török turbános fejfák emlékeztetnek a háborús időkre. Romok azonban már sehol sincsenek.
Vannak azonban katonák, ahogy az ország fővárosában, Szarajevóban is. Nem sokan, de épp elegen ahhoz, hogy kellemetlen érzéseket keltsenek a helyiekben és az utazóban egyaránt. A nemzetközi jelenlét intenzitásán azonban egyelőre nem kívánnak változtatni sem Nyugaton, sem a boszniai politikai életben. A lakosság persze akkor kívánja látni a terepszínű egyenruhásokat, mikor a háta közepét, ám tudja, kevés az esély arra, hogy békében lehessen élni a korábbi ellenséggel. Egyes vélemények szerint a külföldi csapatok kivonulása után „az első napon talán még nem törne ki a háború, azután viszont mindenképp”.
Miért, ha a beszámolók szerint valójában nincs kibékíthetetlen ellentét a népcsoportok között? Nos, nem a mozlim bácsikák robbantják ki a háborút, akik fegyvert rejtegetnek a fészerben, sem a volt szerb hadsereg Szarajevóban maradt tagjai, akik mára békés polgári foglalkozást űznek. Helyettük inkább a politikai élet képviselői azok, akik minden körülmények között szárazon tartják a puskaport. A Bosnyák Nemzeti Párt a Demokratikus Akcióért (SDA), a Horvát Demokrata Közösség (HDZ), amely a szomszédos Horvátország kormányzó pártjának „testvére”, valamint a magyaroknak ismerősen csengő, de itt az egyik szerb párt nevét jelentő SZDSZ. Ez utóbbi a szerbeken kívül senkinek sem szimpatikus, a helyiek mégis a hasukat fogták nevettükben, amikor először hallottak a szabadelvű magyar névrokonról. A helyi SZDSZ ugyanis a legradikálisabb szerb nacionalista szervezet Bosznia-Hercegovinában. Ez a három nemzetiségi párt jószerével az egész ország szavazóit lefedi. Az ideológiai szerveződéseknek talán még nem jött el az idejük a hányatott sorsú köztársaságban, igaz, ilyeneket is találni. Egy egyetemisták által vezetett rádióadó munkatársa elmondta például, hogy Szarajevóban a szociáldemokraták megnyerték a választásokat, ám országszerte esélytelenek a győzelemre. A vidéki településeken ugyanis megnézheti magát az a horvát, aki nem a HDZ-re voksol, vagy szerbként elpártol az SZDSZ-től. A „háromoldalú” világkép egyébként mindenre rányomja a bélyegét. A sokat emlegetett nemzetközi közösség nem engedi, hogy bármiből kimaradjon a három államalkotó nemzet egy-egy képviselője. Így mindenhol van szerb, horvát és bosnyák, a döntéshozóktól az újságírókig. A beteges elképzelés maga után vonta a világ talán legnagyobb bürokráciáját, hiszen itt a három közösség három apparátust tart fenn. Nem beszélve arról, hogy a föderáció tíz kantonra van felosztva. Mindegyik saját parlamenttel, miniszterelnökkel, rendőrséggel s ezek kiszolgálószemélyzetével bír. Van persze szövetségi rendőrség is (ez a föderációban bárhova elmehet intézkedni, ám a köztársaságból „természetesen” ki van tiltva). Ilyen körülmények között egyelőre kevés annak az esélye, hogy egy napon létrejöjjön egy etnikai elvektől mentes boszniai hadsereg, amelyben például horvát elöljáró utasítja a szerb és a bosnyák beosztottakat. Amíg ez nem jön létre, addig marad az Sfor.
A fiatalok gyógyírként a zenét ajánlják. Boszniában néha olybá tűnik, mintha mindenki zenét hallgatna (és folyamatosan énekelne), ám nem a legújabb diszkóslágereket. Helyettük a balkáni stílusú népzene kicsit felgyorsított, dobgéppel megerősített változata dívik. Az egyetemisták rádiója azonban például kivétel. Kizárólag nyugati zenét adnak, ezzel is jelezve elkötelezettségüket a béke oldalán. Mint mondják, így lesznek jó boszniaiak, akik nem nemzetiségi romantikával átitatott ideológiai „tüzelőt” szolgáltatnak. Időközben a főszerkesztő bevonul a stúdióba, s élő adásban farkasordításszerű „éneket” ad elő klasszikus muzsika aláfestésével. Megnyugtatnak, hogy nincs baj, amit hallok, az a nemzeti himnusz! Jó viccnek tartják az egészet, s végül elmagyarázzák a helyzetet. Bosznia-Hercegovinának nem könnyű saját nemzeti szimbólumokat találnia. Így van a himnusszal is. A hallott zenét éveken át tartó egyeztetések után fogadták el a pártok, a nemzetiségek képviselői s a helyi Jóisten helyettesítője, a nemzetközi közösség. A szöveget azonban nem sikerült keresztülvinni a szavazógépezeten, így jelenleg a himnuszt nem lehet énekelni, vagy ha igen, abban nincs sok köszönet. Hasonló a helyzet a zászlóval is. A fehér alapon kék, ferdén vágott címerpajzs, amelyben három Anjou-liliom található – Bosznia régi jelképe –, a háború után nem volt elfogadható a szerbek és a mozlimok számára. Ugyanis „túl katolikus” – ezt pedig a nemzetközi hatalom sem hagyhatja jóvá. Az irányított egyeztetések során kialakult a modern lobogó. A kék zászlón sárga ötágú csillagok sorakoznak függőlegesen, s egy sárga háromszög is található az elsőre kissé értelmezhetetlen szimbólumon. A háromszög talán az ország alakját jelképezi, a sárga csillagok kék alapon pedig az EU felé kacsingatnak. Egy jól értesült alkalmi ismerős azonban elmondta, ha összekeverjük a kéket a sárgával, zöldet kapunk. A zöld pedig az iszlám színe.
Persze iszlám és iszlám között is hatalmas különbség van. Vannak radikálisok és mérsékeltek, elmélyültebbek és világiak. A boszniai egyesek szerint „operettiszlám”, mások egyszerű szemfényvesztésnek tartják, megint mások viszont aggasztónak látják a vallás terjedését. A helybéliek legnagyobb része semmiben nem különbözik az átlagos balkáni polgártól. Pálinkát iszik, alkalmasint a disznóhústól sem riad vissza (csak kulturálisan mellőzik, nem vallási megfontolásból), imádkozni pedig csak ímmel-ámmal szokott. Az utcán nagyon kevés nő fátyolozza el magát, s ritka a hosszú szakállú, akit itt „arabnak” neveznek. A helyiek szerint viszont most sokkal többen vannak, mint néhány évvel ezelőtt. A Perzsa-öböl térségének vallásilag elkötelezett államai ugyanis egyes hírek szerint pénzt fizetnek azoknak, akik hajlandók a puritán iszlám törvényei szerint élni, s azt a külsőségekben is bemutatni. Országszerte zajlanak a mecsetépítések, egyesek szerint, ha valaki meg akar gazdagodni, építtessen most imahelyet Szarajevóban, máris érkezik a csekk keletről. Ezek az épületek külföldi szemmel nézve legalábbis bűbájossá varázsolják a városokat, a stílus ugyanis egyáltalán nem üt el mondjuk Szarajevó építészetétől. A mára fogalommá lett város központja törökös házakból áll, kis bazársorral, macskaköves, girbegurba utcácskákkal, lacipecsenyés sütödékkel. A völgykatlanban fekvő Szarajevó bármelyik hegyről nézve megkapó látvány, főleg éjszaka. Néhány „fekete lyuk” ugyan jelzi, a háborús sebeket nem tudták tökéletesen eltüntetni, ám ez nem teszi tönkre a város hangulatát. Azt lehetne hinni, hogy a szarajevóiak véres történelmük miatt igen szomorú emberek, ám ez egyáltalán nincs így, s nem is volt soha. Zarif, aki a városban vezetett körbe, elmondta, a helyiek az ostrom alatt végig nem hitték el, hogy megtörténhet az, amit épp tapasztalnak. A szerbek pedig bevették magukat fent a hegyoldalban, és lőtték a fővárost. Jellemző a szarajevóiakra, hogy a fő villamosvonal, amely közvetlenül a frontvonalon közlekedett, az ostrom ideje alatt is végig üzemelt. Az emberek pedig annak ellenére felszálltak rá, hogy tudták, a szerbek be fognak lőni az ablakokon.
Zarif neve ne tévesszen meg senkit. Ő is bosnyák, csak ősei a legendás bogumil szekta tagjai voltak, innen ez a keleties név. Bocsánatkérésszerű szabadkozásomra, amiért Imre királyunk irtó hadjáratba kezdett elődei ellen évszázadokkal ezelőtt, félbeszakít: „Minden meg van bocsátva. Azt viszont soha nem felejtjük el nektek, hogy a Videoton 1985-ben kiverte az UEFA-kupa elődöntőjéből a Zeljeznicart!” Mint kiderült, a magyar futballszurkolók számára legendás mérkőzések Szarajevóban az elszalasztott lehetőség jelképei, s még a labdarúgástól távol állók is sóhajtozva emlegetik a szomorú napokat. Zarif szerint a világ legrosszabb emberei a városi rivális FK Sarajevo szurkolói, ám közvetlenül utánuk következnek a Videotonért rajongók. Elárulta, mikor a Vidi kiesett a magyar NB I-ből, spontán örömünnepet tartottak a városban. Ezt megerősítette a „Zselo” elnöke is. Búcsúzáskor kiderült, hogy a sportvezető a háború alatt nemcsak a futballmérkőzésekkel foglalkozott: jobb kezén három, balján négy ujj van.
A bogumilokról azért kiderült egy s más. Dubravko Lovrenovic, a Szarajevóban működő Bizottság a Nemzeti Kincsek Megmentéséért nevű szervezet horvát vezetője elmondta, hogy sokan tartják magukat a bogumilok leszármazottainak, ám ez csupán legenda. Bogumilok sohasem éltek Bosznia területén, legfeljebb Bulgáriában, mondta. Kifejtette, a boszniai nemzettudat olyan gyönge, hogy mindenki keres magának valami érdekes, nemes gyökeret, amelybe kapaszkodhat. A bosnyákok általában Törökországra mutogatnak mint testvérállamra, mivel nekik nincs anyaországuk, ellentétben a szerbekkel és a horvátokkal.
Hogy mikor fog a három vallás, kultúrkör együtt „boszniaiként” bemutatkozni, egyelőre nagy kérdés. Biztató jelek azonban vannak. Néhány hónappal ezelőtt sorsdöntő Eb-selejtező előtt állt a boszniai futballválogatott. A Dánia elleni mérkőzés Szarajevóban zajlott le, s az ország csapatának – egyébként vesztes – meccsén több tízezer vegyes nemzetiségű ember „dúdolta” a himnuszt. Ráadásul Banja Lukából, a szerb erődítményből tíz busz érkezett.
origo.hu
Századvég: Őrzi vezető szerepét a Fidesz-KDNP
