Hogyan legyél humoralista (31.)

– Szent Ferencz egyszer – a maga idején – Perugiából jövet, Leo testvér kíséretében Angyalos Boldogasszony klastroma felé tartott…
– Múltkor előadásom közben arra lettem figyelmes, valaki az első sorban hosszabb idő óta fejét lehajtva, szemével a dobogó előtti rész egy pontját mereven „fixírozza”. Odaguggoltam hát, hogy előadás végeztével majd valami vizuális élményt is vihessen magával… „Verbálisan” meg elmondtam, egy korábbi műsorom után valaki úgy gratulált: a cipőmet azért kipucolhattam volna… mire megjegyeztem, akkor az egész előadásból neki csak ennyi maradt…
– Ó Frate Leone, Istennek juhocskája, ha a kisebb atyafiak az angyalok nyelvén beszélnének, ha ismernék a madarak, a halak, az állatok, az emberek erejét: írd, hogy még ebben sincs tökéletes vigasság…
– Éreztem legutóbb, április ötödiki előadásom legelején, hogy még „be kell melegíteni” a közönséget, mielőtt tényleges műsoromat elkezdhetem, s ezért elmeséltem önparodisztikusan, saját megszégyenítésemre… mert aki – csak úgy – felmagasztalja magát… legfeljebb kerülővel… (a műfaj megengedi, sőt kínálja egyenesen a „ha akarom vemhest”). Tehát elmondtam, sok éve Szigligeten az alkotóházban látogattunk egy barátunkat meg, s a nagy írók, mikor „fölfedeztek”, kérték, vacsora után önálló estemből nem mondanék-e, -é némi részleteket… Szívesen vállaltam – niná! (Gyuri, most futsz be!) Azóta többször is adódott ilyen lehetőség… de lapzártáig tudtommal még nem… bár ki tudja, mit hoz – e cikk megjelenéséig – a holnap, elviccelem… Szóval, megtartottam előadásomat, és utána olyan fancsali arccal mentem Kerényi Grácia barát (barátunk) (írói) cellájába… Mi van veled? – kérdezte, mért vagy úgy elszontyolodva? Hát hogyne lennék – válaszoltam, amikor ezeknek a nagy hírességeknek vagy ötszáz poént sütöttem itt el, és a pónilovaknak még egyetlen arcizmuk se… – Miért, mit kellett volna tenniük? Nekem az egész műsor nagyon tetszett. – Hát… a poénok után azért… neeem? – Ja, nevetni kellett volna? Kezdd csak el még egyszer. És nem tudtam jóformán egy szót se még elmondani… aztán a másodikat, harmadikat se… barátunk minduntalan szándékolt harsánysággal nyivákolva beleröhögött szövegembe… Ja, nevetni kell… (Nem dicsekedhetem mással, csak gyöngeségemmel.)
– Egy darab úton csak hallgattak, de aztán Szent Ferencz harsányan fölkiáltott: Ó, Frate Leone, ha atyánkfiai úgy tudnának predikálni, hogy az összes hitetleneket Krisztus vallására térítenék, még ebben sem állana a tökéletes vigasság…
– Akkor tehát a tökéletes vigasság, még egy humoralista estjén sem, a mindenáron való nevetés (nevettetés). Értékét, sikerét, hatását nem feltétlenül – csak – az adja meg… és én – mondanom se kell – távolról sem vagyok, lehetek Szent Ferenc. (C-vel sem, hát még cz-vel…) De, Kerényi Grácia, akinek „vígság-teoriája” mellett Vigh Árpád atyát is, dobogókői szomszédját köszönhetem, ők, Árpád atya mindenképpen, aki szerzetességének 66. évében hagyott itt minket, a maga csodásan szelíd, jámbor lényével minden bizonnyal máris ott van Frate Leone mellett. Véletlen-e, biztos nem, hogy éppen április negyedikén hunyt el a szentendrei és esztergomi ferences gimnázium egykori tanára a budapesti Szent Ferenc Kórházban. S félve, de leírom ide, hogy talán az se lehet véletlen, hogy virágvasárnapon (ó, boldog dobogókői páfrányszedések!), ami ebben az évben április negyedikére esett… amikor nemcsak a pártállami „nagy szovjet”… de születésnapom is… És a szerzetesi 66. éve is – véletlenül – pontosan megegyezik… (jelenlegi éveimmel). Édesanyám s Károly atyáé is – nem régóta már – ott fekszik, ahol ő is, a farkasréti Mindenszentek-plébániatemplom kriptájában, abban a templomban, ahol a pesti ferencesek mellett 1981-től haláláig kisegítő lelkész volt, a hatvanévnyi áldozópapságából.
Ó, Istennek juhocskája, mit adtál a Szent Ferenc Kórház kedves nővérének, aki halálod előtt vasárnap reggel még megáldoztatott, s aki utána mosolyogva jött ki kórtermedből, s boldogan mesélte, megkért, áldd meg, s te utolsó perceidben is szolgáltál, megáldottad – talán nem csak őt –, ó, Istennek drága juhocskája, hanem minket is, a te s az Ő békéjével ajándékoztál meg. Ha elmaszatolom is, kívánkozik még egy „véletlen”. Ez a mindenki által szeretett angyali Pivike… na most hogy írjam mellé? de remek humora volt, nem értené félre. Ugye írásom elején önmutogatóan egyik előadásommal kapcsolatban már említettem, valamelyik nézőm cipőm pucolatlanságát rótta – joggal – fel nekem… Te meg, drága Pivi atya, aki a nagyhéten minden évben rajongva szeretett Ilcsi húgoddal Jelenits atyához mentetek liturgiára a piarista rendházadba, ebben az évben éppen akkor, nagycsütörtökön, a szent lábmosás idején kerültél Szent Ferenchez, illetve egyelőre kórházába be.
A színpadi dobogó és dobogókői szójátékot most nem erőltetném, de talán az sem sok, nem giccses: virágvasárnapi elhunytod (mennybemeneteled) után, remélhetően, végre a páfrány mellett, dobogni kezd… (a még dobogó kőszívünk is fölenged).