Köznapló

Március 26., péntek
Salamon Konrád történész rossz néven veszi, hogy egy Karsai nevű ember belekötött gimnáziumi könyvébe, amelyet a negyedikeseknek írt. A Népszabadság közölte a tankönyvkritikát, benne azt, hogy Salamon könyve „burkoltan antiszemita, rasszista és antidemokratikus szemléletet tükröz”. És? Miért kell ezért magyarázkodni? Pláne mentegetőzni. Írja vissza, hogy Karsai nyíltan gonosz. Egyébként is: van ennek az embernek rasszizmust mérő pontos készüléke? Én nem szoktam komolyan venni olyan valakit, aki abból él, hogy a nagyok hátára áll, mert másként senki nem veszi észre. Ha ők nem volnának, felkopna az álla. Pár éve könyvet publikált Kirekesztők címmel: ismert írók, művészek és politikusok antiszemita gondolatait gyűjtötte össze.
Tolsztoj is kiadott hasonlót, annyi különbséggel, hogy ő a szeretetről és az ember nagyszerűségéről szóló sorokat idézte. Szeretet és gyűlölet, Tolsztoj és Karsai – ilyen egyszerű ez, kedves Salamon! Ne okozzon gondot magának. A kutya ugat, a karaván halad.

Március 27., szombat
Két napja Párkányban hagytam az olvasószemüvegemet. Bántana, ha elveszne. Készítője, a derűs optikus, mikor kérdeztem, mik a vezérelvei a mindennapokban, azt mondta: ne kérjen az ember, és akkor megkapja. Véleményével pedig csak akkor álljon elő, ha már független anyagilag. A szemüveg ezekre az igazságokra emlékeztetett. Megtalálták vajon? Délután átmentem Szlovákiába, benyitottam a boltba: ott volt. Most újra az orromon van, és egyezik az alany meg az állítmány.

Március 28., vasárnap
Félek a kielégületlen emberektől. József Attila a játszani nem tudóktól félt, nyilván azért, mert nem ismerte Nemcsók Jánost. A szocialista biológus ma is vízlépcsőkről álmodik. Hol innen, hol onnan kapok erről jelzéseket. Decemberben észleltem, hogy újra „kapás” van a Dunán: egy bulvárlap cikkezget. „Megépülhet Nagymaroson az erőmű” – harsogták a címbetűk. Gyönge kis írás volt, de elgondolkoztam rajta. Felködlött mögüle a vízlépcső kormánybiztosa. Nemcsókról utoljára 2002-ben, a választás heteiben hallottam. Dorogon kecsegtette a népeket, lesz gát, ne féljenek.
Én félek, s jó okom van rá. A vízlépcsőt alattunk, házunk vonalára merőlegesen akarták felépíteni. Most lesz tíz éve, hogy megszűnt a körgát, feltöltötték a gödröt, és a hajók ismét a régi vízi úton dohognak föl-le. A táj is a régi, a madarak dala is – sajnos Nemcsók szándékai is. Még tán álmában is hajtja a kielégületlenség. Az én éber álmom egészen más. Balra a visegrádi vár szerepel benne, jobbra a Prédikálószék, alattunk a háborítatlan Duna, délen pedig, jó messze innen, Szeged és Nemcsók Károly.

Március 29., hétfő
Nem haladok az esztergomi riporttal. Kevés anyagot gyűjtöttem hozzá. Pályám kezdete óta gyötör ez a „kevés”. Kollégáim többsége másként dolgozik. Gazdaságosan. Abból csinálnak riportot, amit összeszednek a helyszínen. Engem állandóan gyötör, hogy nem elég, még mindig kevés: a jegyzetfüzetet csaknem teleírom, mire hazaindulok. Otthon aztán nekiülök, és eldobom a felét, néha a kétharmadát. Meghasad a szívem, mikor jól sikerült bekezdéseket húzok ki, de muszáj. Enélkül képtelen vagyok feszültséget adni az írásnak. Arra a feszültségre gondolok, amely a teniszütő húrjait húzza. Ha erősen húzza, keményen lehet vele ütni, s ha jól helyezem, az ellenfél hiába igyekszik, képtelen visszaütni.
Az asztal mellől jól látni a kerítést. Czinka Panna, a macskánk épp most telepedett a tövére. Eltelik negyed óra, ott van, odanézek fél óra múlva, még mindig nem mozdul. Ül és figyel. Ez a nyugalom ráébreszt valamire. Talán azért hibázzuk el, mert örökké mászkálunk, kérdezősködünk. Le kéne ülni egy helyre s figyelni. Ha ott ülnék, ahol a macska, tudnám, mennyit haladt a tetőfedő Luca néni unokájánál tegnap, és mennyit ma. A sarki ház előtt ősszel leraktak némi sódert, deszkahulladékot, négy autógumit, végül egy rozsdás páncélszekrényt. Ma már csak a páncélszekrényt látni – mi lehet benne? Az öregasszony, aki részegen feküdt este tízkor a decemberi hóban, s ha nem lelek rá, megfagy, azóta nem köszön. Mintha neheztelne, hogy visszahoztam az életbe. Lehet, hogy nem ebbe akart visszajönni?

Március 30., kedd
Nagy sokára visszajutott hozzám a Kettős szerepben. Könnyelműség volt kölcsönadni a könyvet. Aláhúzott példány, ennél nincs személyesebb. Kolléganőm döbbentett rá, mikor visszahozta Kazantzakisz Greco-könyvét. Adjon még ilyet, mondta. Ilyet? Igen, ilyen aláhúzottat, mondta. Sose felejtem a hangsúlyát, ahogy a szót megnyomta. És a mosolyt se, amellyel kísérte. Úgy éreztem, pőrén állok előtte.
Koch munkája fontos, és azért örülök, hogy újra nálam van, mert romlik a közemlékezet. Kósáné esete bizonyítja. Támadja a katolikus egyházat, s ezen mindenki csodálkozik. Miért? A kommunisták mindig utálták a vallást. Igaz, nem mindegyiket. A hölgy szamárságait a Hit Gyülekezet lapja hozta, amely nyilván egyházi lap.
Nem tudom, miért csak azzal foglalkoznak a kommentátorok, amit tegnap fogalmaztak meg a vallásháborúzók: Horn, Szili, Gyurcsány és Kósáné. Miért feledkeznek meg arról, amit elődeik mondtak és írtak? Itt van, kigyűjtöttem a párttörténeti könyvtárban, mit tartott az egyházról például Révai. 1951-ben – Mindszentyt addigra már elintézték – újabb egyházi pert készített elő. Mit olvas az ember abban a tervezetben? „A pernek bizonyítania kell, hogy a szerzetesrendek és papjaik erkölcsi mocsárban élnek.” Mindszenty neve mellett egyébként megtalálni azokét is, akik terhelő vallomást tettek rá. Péter Gábor, Kállai Gyula, és lám: Vásárhelyi Miklós. Mussolini rajongójaként kezdte, és Soros György rajongójaként végezte. Örök rajongó volt, politikailag örök kamasz – csak az egyházzal szemben viselkedett „felnőttként”. Akasztófára is juttatott embert. Mikor megtörtént a kivégzés, megint útnak indult, és megint keresett valakit, akit benyálazhat a rajongásával.
De hát ezt eddig is tudhatta, aki nagyon akarta.
Ennél sokkal fontosabb, hogy senki nem magyarázza el Kósánénak és a Köztársaság térieknek, a tizenkét csillag az unió zászlaján: Mária koronája. Semmi baj, ha ez nem tetszik valakinek, de akkor nem kell feliratkozni a listára és odamenni. Csakhogy nem erről van szó. Kósáné és más Köztársaság tériek tudják, mert alaposan végigolvasták Koch könyvét: az ilyen kirohanásokkal szemben a művelt Nyugat mindig elnéző volt. Példa rá a fasizmus elleni harc, amikor meghirdették a „népfrontot”. Az volt a trójai faló, ahogy most a terrorizmus elleni harc. Most ez hozhatja helyzetbe a tegnapi kommunistákat. Könyvének 96. oldalán ezt írja Stephen Koch: „Sztálin kiaknázta az antifasizmus erkölcsi leplét a nyugati kormányok életébe való beszivárgásra.”
Emberek, ott Brüsszelben, ébredjetek! Vagy legalább olvassátok a szakirodalmat. Vaksi népség…

Március 31., szerda
Tegnap hazahozták Kulcsár Attilát. Nyolc hónapig tartott a kiadatási procedúra. A demokrácia csődje. Kulcsár ügyvédje így fogalmaz: „A jogi elkövetési érték 10 milliárd forint.” Magyarul úgy mondják, ennyit sikkasztott el ez a simlis figura. Egyébként aggódom Kulcsár egészségéért. Sokat tud sokakról, s mi lesz, ha a sokak közül valakinek eszébe jut egy álmatlan éjszakán Lee Harvey Oswald… Kennedy gyilkosát épp kihallgatásra vitték, mikor a börtönfolyosón egy bártulajdonos lepuffantotta, mint egy kutyát. Azóta az Egyesült Államok szövetségesei lettünk. S a légkör, benne az átható pénz- és görényszag tényleg emlékeztet Amerikára. A mostanira, amely egészen más, mint amelyikre azt mondtuk: „tiszta Amerika”. Az tiszta volt.