Délutáni szendergésemből ébresztett Madame telefonja.
– Ma este elmegyünk Dezsőkéért – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, mint aki vívódó lelke utolsó rezdülésére tett pontot. – Nem érzi már jól magát a sas-hegyi hegyoldalon.
A hír ébresztő volt, sokkoló hatású, de alig futotta egy beleegyező szóra.
Sötétedés után a ház előtt várt, kezében ásó, kapa – isten tudja, hogyan jutott a birtokába –, csak a nagyharang hiányzott. Az elszánt asszonyok rendíthetetlen nyugalmával szállt be az autóba. Egy Késő Fáni volt, Krúdy regényhősének öreg alakja.
Dezsőke három éve költözött el az árnyékvilágba. Madame férje volt, egy életen át hűséges testi és lelki társa. Porhüvelye kicsiny urnába került, majd Madame legjobb barátnőjének, Székhelyi Ellának a sas-hegyi kertjébe, a legszebb fenyőfa tövébe. Itt álmodozott csillaghullásos nyári éjszakákon a két idős aszszony azokról a napokról, amikor Dezsőke még közöttük volt.
Az asszonyok titkos szövetségéről senki sem tudott. Fecsegésük messzire elhallatszott, de a hamvakról némaságot fogadtak. Ha látogatók érkeztek a házba, megcsodálták a fenyőfákat, a rózsalugast, de álmukban sem sejtették, hogy az egyik fenyőfa alatt Dezsőke hamvai nyugszanak.
Egy napon azonban történt valami, ami két asszony között bármikor megeshet: csúnyán összevesztek, ami talán szóra sem érdemes, de az idő fényében kiterebélyesedett. Ekkor határozta el Madame, hogy visszalopja azt, ami mégiscsak őt illeti meg.
Ködös és hideg éjszaka volt. Egyenletesen terpeszkedett szét a sötét. A hó már visszavonult, s a távolban egy kutya vonított. Félénken a Madame-nak szegeztem a kérdést.
– Nincsenek idehaza?
A válasz lakonikus volt:
– Nincsenek.
Madame körbenézett, s miután meggyőződött arról, hogy senki emberfia nem kószál a környéken, kiadta az ordrét:
– Át kell mászni a kerítésen!
Ő ment elsőnek.
Különös pillanat volt, ahogy földig érő szoknyában és kabátban, hosszú, nyaka köré tekert sálban, kötött, füles sapkában átbillent a vasráccsal szegélyezett falon, miközben kicsiny lábával minduntalan fogódzót keresett, nehogy lezuhanjon. Négykézlábra érkezett, de végül is magabiztosan landolt. Követhettem ez úton.
S aztán már ott álltunk mind a ketten az udvaron, és szívtuk magunkba az éles levegőt. Madame nem sokat teketóriázott, mindjárt az egyik fenyőfához vonszolt, amely mintha köszöngetett volna neki, hiszen régi ismerősét látta viszont.
– Itt kezdjél ásni! – mutatta, én pedig rögvest nekiestem a földnek, amely a tél szorítása után még alig lélegzett. Verejtékeztem, de darab idő múltán az ásó belebotlott abba a valamibe, amiért jó hírünket kockáztattuk. Madame kezébe vette az urnát és elhalmozta csókjaival. Végezetül magához szorította. Élet és halál nagyon közel kerültek egymáshoz, mint az öreg padlásmennyezetről vállunkra ereszkedő pókok.
– Ne haragudj, Dezsőke, de neked itt már nincs többé helyed – mondta bocsánatkérőleg.
Bordó, bársonyból készült terítőt húzott elő, és abba bugyolálta bele a számára legfontosabbat, mártíriumának édes terhét, majd a kosarába rejtette. Arcán valami földöntúli mosoly jelent meg, amely a bosszú árnyalatával volt rokon.
Visszakapartam a földet, és úgy-ahogy elboronáltam a rögöket. Csak a lábnyomainkkal voltam bajban, de a Madame sürgetett, hogy ideje lenne kereket oldani.
Dezsőke ezt az éjszakát már a régi lakásban, az öreg almáriumban töltötte.
Hogy visszakívánkozik-e a földbe, amelynek szüksége lehet a megholtak porhüvelyére? Nem tudom. Ez is olyan kérdés, amelyre aligha van feleletünk.
Mindenesetre azon az éjszakán sokáig nem tudtam a szememet lehunyni.
Napi sudoku
