Mesterségek alkonya, avagy ki fizet a szódásnak?

Megjött a „nyuszi” Horváth József szikvízkészítőnek is. Igaz, hogy dörgedelmes, ellentmondást nem tűrő határozat formájában, mégpedig a IX. kerületi polgármesteri hivataltól. A hivatalos levelet a régi tanácsi stíl lengte körül, miszerint jövő év márciusáig el kell hagynia a tanácsi bérleményt, cserehelyiséget nem biztosítanak, és a fellebbezésnek helye nincs.
A Thaly Kálmán utcai kis szikvízműhely 1918 óta működik, volt az üzem is meg gyár is, a híres Rimmer Oszkár-féle szikvízkészítő tulajdonaként. Az államosítás azonban lassan visszaminősítette kis műhellyé, amely a mai napig is a lakosság, valamint a kisebb vendéglátóüzletek ellátására szolgál.

Kenyér három családnak

A szódakészítés három embernek ad munkát, három családnak ad kenyeret. A hulló vakolatú, vizes helyiségben dolgozik a több mint hetvenéves, nagy kerekű, szíjjal meghajtott, buborékot előállító, fekvőhengeres koronagép, amely egyszerre négy szódásflakont képes megtölteni. De itt még a vastag üvegfalú szódásüveg töltése sem ritka. Ha a szén-dioxid-palack az állandó használattól befagy, akkor a mázsás vashengert egy vödör meleg vízbe teszik, hadd hűljön. Rendszeres kiszállítók ők, egy kiszuperált kis teherautó, egy lengyel Zsuk és egy öreg Volkswagen Transporter viszi az ötvenliteres szódásballonokat és a másfél literes palackokat.
A XIX. század végén és a múlt század elején ez a környék – a Józsefváros és a Ferencváros – egészen 1948-ig, az államosításig a kisiparosok és a középvállalkozók Mekkája volt. Volt itt papírüzem, húsipari gépüzem, lakatosműhelyek százával, kalapműhely, lakatgyár, fafeldolgozó, a Zwack-féle likőrgyár és sorolhatnám a szakmákat, hogy mi minden gyűlt itt öszsze. A kispénzű vállalkozókat városi és állami kedvezményes hitellel csalogatták ide. A területen elindultak a nagy ívű építkezések, két-három, sőt hatemeletes épületek is emelkedtek. A kis- és középpolgárság jelentős erői ebben a két kerületben nevelődtek ki. Tudok olyan gyártulajdonosról, aki a cége területén lévő szolgálati lakásban lakott, hogy kora reggel elsőként vehesse fel a munkát. A romlás az ötvenes–hatvanas években kezdődött, amikor az elkótyavetyélt államosított lakásokat az IKV nem újította fel, és az új bérlők, az illetéktelen beköltözők tovább pusztították a ma már műemlék értékű épületeket. Így lett a József- és a Ferencváros a legelhanyagoltabb s legsötétebb környéke Budapestnek. A rendszerváltozás természetesen sok változást hozott ennek a két kerületnek is, az utóbbi években lázas építkezések kezdődtek a szanálásra ítélt épületek helyén. Ezzel nem is lenne baj, ha nem tűnnének el nyomtalanul az igazi szolgáltatást nyújtó utolsó kis cipészműhelyek, lakatosműhelyek, zöldséges- és élelmiszerboltok, egyszemélyes fodrászatok és persze a szódás.
Elgondolkodtató, hogy mi történik ezekkel a lakásukból, műhelyükből elűzött emberekkel. Ma ez a környék nem a kisemberek, hanem az építési befektetők Mekkája lett. Az embert ezen a környéken nemigen szeretik, a morált pedig nem ismerik. Szikvízkészítő mesterünket tavaly nyáron kereste meg egy „jelentős” építési vállalkozó, és rendelt a munkásai részére hetven ballon szódát. Szóban egyeztek meg, az iparos rendre ki is szállította az ötvenliteres ballonokat az építkezés területére.

„Húzz el, mielőtt bebetonozlak!”

Hősünk egy hónap múlva ment a ballonokért és a pénzért. A Jeep terepjárós vállalkozó felháborodott, amiért zavarják. Mondta is: „Ki a f… kérte, hogy hozzál ide szódát? Na, húzz el innen, mielőtt bebetonozlak!” A szikvízkészítő kára negyvenezer forint, de jobbnak látta, ha szó nélkül elmegy. A munkásoktól még hallotta, hogy a főnök kéthavi fizetéssel tartozik nekik.
Eszembe jutott egy nagyon öreg hentes, akivel tíz éve találkoztam. Egy kiló marha lábszárat kértem, de közben szóba elegyedtünk. A nevem hallatán mesélni kezdett. Csak mesélt és mesélt a csodálatos régmúltról. Elmondta, hogy nagyapám, akinek a Futó utcában volt egy húsiparigép-üzeme, hitelbe is adott gépeket. Akkor ő fiatal hentesként nyitott egy üzletet a Nagycsarnokkal szemben. Kevés pénze volt, így hát elment a nagyapámhoz, és egy évre kért fizetési haladékot két húsdarálóra, egy nagy húskeverő gépre, bárdokra és késekre. A megegyezés mindössze egy kézfogás volt. És a hentes egy év múlva minden tartozását hiánytalanul kiegyenlítette nagyapámnak.

Az adott szó hitele

Ilyen világ volt ez, uram – mondta. Nem a papír számított, hanem az adott szó. És aki ezt az íratlan erkölcsi szabályt megszegte, az soha többé, bármelyik szakmáról legyen szó, nem tudott elhelyezkedni.
Jólesett ezt hallani. Nem hittem volna, hogy ez a világ idáig „fejlődik”. Ennek persze sok tízezer áldozata van. Áldozata lesz valószínűleg például Horváth József szikvízkészítő is, aki huszonöt éve űzi a szakmát. Őt nemcsak a vadkeleti vállalkozó csapja be, hanem a hivatalos szerv, az önkormányzat is semmibe veszi. A határozatban feltüntetett hivatalnokot hiába keresi fel jogorvoslatért, sehol semmilyen időben nem találja. Pedig Horváth József nem szeretne egyebet, mint hogy adjanak egy másik bérleményt, ahol folytathatja kiveszőben lévő, de nagyon fontos szakmáját.
Amúgy most ünnepeltük a szikvíz feltalálásának 175. évfordulóját, és május 1-jétől hivatalosan is hungarikumnak számít a hazai szódavíz.