Mészárszék a békéért

Ariel Saron izraeli miniszterelnök április 14-én úgy szállt fel a hazájába tartó repülőgépre, hogy zsebében van az Egyesült Államok „biankó csekkje”. A pontozott vonalra azonban nem egy pénzösszeget kell ráírni, hanem bármit – ellenségek nevét, katonai manővereket, gazdasági tevékenységet –, amit szükségesnek tart „önvédelme” céljából. Izrael mostantól bármit tehet, tudja, Amerika ezek után soha nem fordul ellene.

A csekket szombaton már ki is töltötte Izrael. A vonalra Abdelaziz ar-Rantiszi, a Hamász mindössze egy hónappal ezelőtt kinevezett vezetőjének neve került. Ugyanúgy helikopterről kilőtt rakétával végeztek vele, mint Ahmed Jaszin sejkkel, a Hamász alapítójával és szellemi atyjával. Az akciót minden bizonnyal már napok óta tervezték, sőt, Saron talán még Washingtonból, az Egyesült Államok visszataszító Canossa-járása után üzent a hadseregnek: minden rendben, indulhatnak a helikopterek. Az esemény óta – mint az lenni szokott – minden világpolitikai tényező hangoztatja álláspontját a kérdésben. Izrael büszke a hőstettre, Amerika kis szövetségesének hűséges kutyájaként elismeri az önvédelem jogát, az Európai Unió pedig azonnal elítélte a „Pax Israelicát”.

Ez a béke ugyanis nem a mi békénk. Ezt vérrel és falépítéssel kényszeríti ki Izrael, Amerika pedig tapsol hozzá. A két fiatal országban az erőpolitika járható, sőt az egyetlen út, Európában viszont a sok tapasztalat azt mondatja, a kompromisszum mindig jobb a háborúnál. Izrael és az Egyesült Államok a mostani, teljességgel jogtalan kivégzéssel – mindegy, ki volt az áldozat, terrorista-e vagy egy ellenzéki politikus – bemutatta, mire is számíthatnak ellenségeik. A terroristák csak a fegyverek nyelvén értenek – szokták az állami terrort legitimizálni az érintettek, miközben nem veszik észre, nem csökken a vérzivatar, ha ellenfeleiket halomra gyilkolják. Egy kétes eredménnyel azonban büszkélkedhetnek, ténykedésük hatására az általuk olyannyira istenített globalizáció leghűségesebb követői ugyanis éppen a fegyveres csoportok lettek. Átvették Amerika és Izrael paradigmáját a bűnös mozlimokról, s egy csavarintás után máris magukénak érzik a testvéri államok hőseit. Eddig Jaszin sejk képmásával vonultak fel az irakiak, tiltakozva az amerikai megszállás ellen. Most Abdelaziz ar-Rantiszi is meg fog jelenni a transzparenseken, a válaszcsapások pedig talán nem is palesztinoktól, hanem irakiaktól vagy indonézektől érkeznek. S lehet, hogy nem Izraelben, hanem más, szövetséges országban robban a bomba. Amerikában, Nagy-Britanniában, Lengyelországban, vagy épp Magyarországon, amely katonákat küld Irakba, s minden nemzetközi fórumon kiáll Amerika érdekei mellett. Mi sem vagyunk védett sziget a hisztérikus, agresszív és kegyetlen világban, nálunk is rombol az izraeli típusú életfelfogás.

Ron Werber, az MSZP izraeli kampánytanácsadója éppúgy nem tisztel semmiféle erkölcsi törvényt, mint Ariel Saron. A győzelem érdekében minden engedélyezett számára, ezt az alaptézist még Izraelből hozta magával. Európában a sportszerű küzdelem nemcsak elismerésre méltó, de létszükséglet, enélkül az öreg kontinens országai nyugodtan kérhetik felvételüket az Amerikai Egyesült Államokba. A hirtelen nagyon erőssé vált államok ezt az erkölcsi törvényt egyszerűen nem látják, nekik csak a győzelem számít. S ha győznek, békét adnak a népnek. Izraeli békét.