Szaddám lenne a megoldás?

Elmúlt a húsvét is. Túl vagyunk a nagyhéten, amely alatt a keresztény világban Krisztus kínszenvedésére, halálára és feltámadására emlékezünk. Jézus a béke ígéretét hozta el a Földre, s a keresztény ember is úgy kezdi a hamvazószerdától húsvéthétfőig tartó heteket, hogy most valóban megváltozik. Embertársaival barátságosan beszél, figyel a többiekre, bűneit megbánja. Békét hoz oda, ahol háború van. A nyugati világ legkeresztényibb „uralkodója”, George W. Bush a metodista egyház tagja. Alkoholizmusát leküzdve lett az Amerikában igen népszerű protestáns felekezet híve, s megtisztulva, szenvedélyét hátrahagyva vállalta, hogy országát naggyá és erőssé, a gyengék védelmezőjévé, a demokrácia őrévé teszi. A nagyhét szent napjai alatt több mint hatszázan haltak meg Irakban. Sokan nők és gyermekek. Mindez a keresztény uralkodó miatt történt. Ő pedig egy húsvéti istentisztelet után kijelentette, amit a csapatok Irakban tesznek, az helyes.
II. János Pál pápa hagyományos húsvéti szentmiséje során a terrorizmus leküzdéséről, a szörnyű vérontásról beszélt, amely szerinte a világot fenyegető legnagyobb veszély. Amerikában és a Vatikánban tehát ugyanazt a jelenséget emlegetik húsvétkor, csak ellenkező előjellel. A pápa ugyanis tudja, a terrorizmus nem „ősnemzéssel”, saját magától alakult ki. Az indokot pedig épp az amerikaiak minden értéket semmibe vevő, minden érvet a fegyverek erejével elsöprő politikája szolgáltatja. A terrorizmust fel kell számolni! – hangzik el az óceán mindkét partján, s az a legszörnyűbb, hogy Washington és legfőbb ura is úgy véli, igaza van. Pedig ismeri a Bibliát, ahol Krisztus figyelmeztetett: Kard által vész el, ki kardot ragad! A megtért alkoholista azonban saját magára nem veszi ezt az inget. Igazi texasi aranyifjúként az olaj és a fegyverek erejében hisz, Amerika nagyságáról beszél, ahogy elviszik a népuralmat a világ minden országába, s nem látja, hogy a terve képtelenség, sőt kegyetlenség. Talán, mert Vietnam már túl messze van számára.
A távol-keleti tűzfészekbe még Kennedy küldte az első katonákat, 1962-ben. 1973-ig tartott, míg a politikai elit hajlandó volt személyes érdekeit félretéve elismerni, a háború megnyerhetetlen, a helyi lakosság és az amerikai katonák pedig földi pokolként gondolnak az eseményekre, nem pedig nemes felszabadító hadjáratként. „Csak nem fogom elismerni, hogy egy tönkrebombázott dzsungel bennszülöttjeivel képtelen vagyok elbánni?” – gondolhatta Lyndon B. Johnson elnök, Kennedy elnökké avanzsált helyettese, aki alatt óriásira nőtt a kint harcoló amerikaiak száma. „Hatalmas összegekkel támogattam volna Vietnamot. A romhalmazból virágzó országot varázsoltunk volna. Miért nem fogadták el a segítséget, miért harcolnak ellenünk?” – tűnődött egy minap bemutatott filmben Bush kétes megítélésű elődje. Hasonló kérdéseket ma is feltesznek Washingtonban, csak épp most a sivatagi „terroristák” csapásait képtelenek megfékezni. Ám az alapkérdés ugyanaz: miért nem engedik, hogy ott legyünk az országukban? Talán csak Európából nyilvánvaló, hogy miért nem. Amerikát soha nem szállták meg idegen hatalmak. Ott következésképp nem tudják, hogy a fennkölt érvek a plurális demokráciáról és a jogegyenlőség vajmi keveset érnek, ha az anyák a harcokban meghalt gyermekeiket siratják, ha nincs mit enniük, s nem járhatnak az utcákon a kijárási tilalom miatt. S mindezt csak azért, hogy az elnyomott népet felszabadítsák.
Irak népe vallási hovatartozástól függetlenül valószínűleg szívében megünnepelte Szaddám Huszein bukását, ám épp eleget kapott az amerikai pofonokból ahhoz, hogy óvakodjon tőlük, még ha ajándékot hoznak is. Manapság már senki nem léphet ki az utcára Irakban azzal, hogy biztosan elér úti céljához. A halálos lövés pedig valószínűleg a Vietnam-szindrómában szenvedő amerikai „felszabadítóktól” érkezik. Szaddám idejében minden más volt. Bár szörnyű gyilkosságokat hajtottak végre a titkosrendőrség tagjai, a síiták pedig mesélhetnének az őket ért genocídiumról, ám az emberekben az a képzet élt, ha nem foglalkoznak a túl magas politikával, akár még boldogan is élhetnek. Erre mostantól talán az idők végezetéig semmi esély. George Bush ugyanis olyan útra lépett, mint elődei Vietnam esetében. Bár a párhuzamot senki nem ismeri el, sőt, a távol-keleti ország nevét talán már ki sem szabad mondani Amerikában, nagyon hasonló helyzetbe került a világ egyetlen szuperhatalma, mint a hatvanas években. Irakban ugyanis a dzsungelharcokhoz hasonlóan megnyerhetetlen háború folyik. Irak soha nem lesz amerikai stílusú demokrácia, ezt az eszmét nem lehet fegyverekkel exportálni. Ezt egy nép vagy követi, mert így tartja jónak, vagy más utat választ, s tekintélyuralmi rendszerben él. Azt pedig nem lehet mondani, hogy bármely arab diktátor akár fele olyan veszélyes lehetne bármikor is, mint az Egyesült Államok. Irakot Amerika feláldozta saját hatalmi törekvéseinek oltárán, semmi kétség. Ha a hadsereg folytatja az eddigi „felszabadítást”, kő kövön nem marad az egykor gazdag országból. Halottak tízezrei mindkét oldalon, lerombolt épületek – épp mint Vietnamban. Ám mi van akkor, ha az amerikaiak hamut szórnak a fejükre, s mea culpázva kivonulnak Irakból? Szaddám Huszein országát már csak az erőszak hagyományos kiszámíthatatlansága tartja össze, a diktatúrát demokrácia helyett anarchia váltotta fel. Washington esetleges csapatkivonása esetén Irak minden bizonnyal felrobbanna, „megélhetési terroristák” tízezreit termelve ki magából. Ezt persze Amerika is tudja, s ezért most előremenekül. Reménykedik abban, hogy egy nap talán mégis véget ér a lidércnyomás, behódolnak a nagy ellenfelek, Oszama bin Laden pedig feladja magát egy New York-i közlekedési rendőrnél. Ennek érdekében a Bush-adminisztráció önti a pénzt Irak élveboncolásába, s bízik abban, hogy nem hal meg túl sok amerikai katona az elnökválasztás időpontjáig.
Az ízig-vérig amerikai káoszra ajánl megoldást a leghűségesebb szövetséges, Izrael egyik napilapja. A Háárec cikkírója párhuzamot von hazája libanoni hadjárata és a mostani események között. Izrael 1975-ben eszközölte ki a libanoni polgárháborút. Akkor a cikk szerint új világot akartak teremteni, ám a síiták felkeltek ellenük. „Bush szinte ugyanezt mondta az iraki invázió előtt. A síiták most is felkeltek, az amerikai elnök pedig végignézi a vérfürdőt” – véli a Háárec. A vitriolos tollú cikkíró úgy véli, itt már csak Szaddám Huszein segíthet. Ő ugyanis ismeri népét, amely most minden bizonnyal megváltóként üdvözölné a visszatérő elnököt. A káoszon pedig könnyen úrrá lenne a vaskezű diktátor. A recept így egyszerű: Szaddámot kiengedni a börtönből, s hagyni rendet tenni. Aztán persze reggel borotválkozáskor tükörbe nézni, s megkérdezni magunktól: érdemes volt annyi életet elvesztegetni, hogy visszatérjünk a kiindulópontig? Nyilvánvaló, hogy ez nem járható út, s ahogy Bush, úgy Szaddám sem tud kétszer belelépni ugyanabba a folyóba. Ám még ez a gúnyos újságírói megoldás is esélyesebb, mint az amerikai demokráciaexport Irakba.