A Világbank és a törzsfő

Fáradt kovácsfújtató vagyok. Gabon, 4. Fújom a magamét. A másokét? Elvileg a mindenkiét. Egy mindenkiért? Értem ki? Fáradt tüdő vagyok. Próbálom folyvást és váltig éleszteni a mind pislább ökológiai lelkiismeret tüzét. Időről időre monomániásan emlékeztetni a tényre. A tényre, hogy ökoholokauszt van. Hogy nem állt meg a folyamat. Hogy ég a gyertya, ég, el ne aludjék.
Ama bizonyos rossz emlékezetű magyar április, a hatvan esztendeje kezdődött magyar holokauszt hatvanadik évfordulója után talán érthetőbb lesz, miről is beszélek. Amiről érdemes beszélni holokauszt és ökológiai holokauszt kapcsán. Tudatosítsuk végre: az, ami utólag sorsnak tűnik, aktuálisan mindig döntés.
Az effajta döntések többnyire alattomban születnek egy csésze forró fekete s a legmaximálisabb diszkréció mellett. A végső megoldásra vonatkozó döntés sem volt feltűnő. A Wannsee-konferencián a Harmadik Birodalom fejesei, notabilitásai, meghatározó személyiségei sajtómentesen döntöttek a zsidóság fizikai megsemmisítéséről. Széles e világ csak akkor gyúlt „késő haragra”, mikor már minden elvégeztetett.
Most a helyzet ökológiai értelemben hasonló. Míg mi itt európázunk, s pattogtatjuk szánkban az uniós kukoricát, addig orvul megesett a közép-afrikai Wannsee. Ismét csak: a döntés. Döntöttek. És persze sajtómentesen, „óne zsenír”, már ahogy illik. Hozzám is kerülő úton, nem egy politikai napilapon, hanem egy természettudományos szaklapon keresztül jutott el a hír: „A háború évtizedei érintetlenül hagyták a Föld második legnagyobb esőerdejét, ám a béke, meglehet, pusztulást hoz neki. Megjegyzés: akkor most imádkozzunk háborúért, uram? Joseph Kabila kongói elnök a múlt héten körbejárta Európát, hogy a fakitermelő vállalatokat ottani befektetésre biztassa. Ehhez, a Világbank segítségével, az ország erdészeti törvényeit is olyképp írták felül, hogy lehetővé váljék új, nagy kiterjedésű koncessziók létesítése. Joseph Bobia, a kongói fejlesztési tanács elnöke szerint valós a veszély, hogy Kongó lényegileg egyetlen összefüggő fakitermelési koncesszió lesz, milliók hagyományos gyűjtögető és vadászó életformáját veszélyeztetve imígy” (New Scientist, 2004. II. 21.). Enynyi. Aki ért a szóból, felfogja: elvégeztetett. És ami a lényeg: most végeztetett el. Nem akkor, amikor majd a konferencia-közvélemény késő haragra gyúl. Nem akkor, amikor elindulnak majd a vonatok, hová is? Nem akkor, amikor elindulnak majd a rönkfával megrakott teherautók a kikötő, aztán tovább, London és Párizs felé. Fűrészfogvetemény az ember, nincsen remény, nincsen remény. A vészjósló klímaváltozási forgatókönyvek, Pentagon Jehova tanúi újabb és újabb katasztrófa-forgatókönyvei s a hol itt, hol ott rituálisan megrendezett környezetvédelmi konferenciák legfeljebb arra jók, hogy zöld sprayjel fújják be a halálkamion falát. Az ökoholokauszt a környezetvédelmi szájtépés ellenére változatlanul folyik, s nem kevésbé szisztematikus, mint volt az eredeti. Hogy mit ér a „fenntartható fejlődés”, a „zöld gazdaság”, az ilyenkor dől el. Akkor, amikor például a magát immár környezetérzékenynek feltüntető Világbank emberei szó nélkül asszisztálnak a legutolsó afrikai menedék felparcellázásához a nagy faipari multik között.
Odáig még rendben van, hogy Joseph Kabila nem tágabb tudatú azoknál a törzsfőknél, akik színes üveggyöngyökért árusították ki a fehéreknek földjeiket, kincseiket – s törzsi ellenségeik fejét. Az archaikus kultúrák lényegi másságáról szőtt álom csak dajkamese. A törzsi Afrika s az indián Amerika olykor meglepő készségesen volt hajlandó feladni, eladni saját értékeit. A mostani fehér ember azonban már úgy tűnik, más. Mintha más volna. Tud ökológiai összefüggésekről, túl van saját szűz tájainak elvesztésén, előrébb lát. És mégsem. Fehér ember nem felejt. És nem tanul. Sem a WWF, sem a Greenpeace, sem a genetikusok és ökológusok által felhalmozott tudás nem volt képes meggátolni, hogy létrejöjjön a törzsfőnök és a pénz közti legprimitívebb üzlet. Semmi se volt képes meggátolni, hogy egy untig ismert történet megismétlődjék.
Hát akkor ismétlődjön meg. Játszd újra, Sam. Jó. Jöjjön, aminek jönnie kell. Utánunk a vízözön. Késő harag, eb gondolat. Joseph Bobia, a kongói fejlesztési tanács, a CENEDAP elnöke már figyelmeztetett: milliók válhatnak földönfutóvá a koncessziók nyomán. Sebaj: Kabila és a Világbank tudja, miképp kell közös erővel korlátoltnak, szűk látókörűnek és kedélyesnek lenni. Győzike barátom mondta egyszer a valóságshow-házba naponta belátogató trénerről, Szabolcsról, hogy tud kudarcot, tud bánatot és tud mosolyt szelni az ajkakra. Hát Kabila és a Világbank mosolyt szelni az ajkakra nem tud, de kudarcot és bánatot hozni annál inkább. Tudja, miképp kell eróziót csinálni, miképp kell élőhelyeket elsivárosítani, és miképp kell segíteni a Szaharának Afrikában, hogy még nagyobb legyen. Halottra haragszik a gyász: hogy tehetted meg? Hogy tudtad megtenni? Mit tettél velem? S egyáltalán, honnét tudtad, miképp kell meghalni? Haragszom Kabilára, mert gyászom van. Hogy tudta megtenni? Mit tett a világgal? Mit tesz a természettel? S honnét tudta, miképp kell tenni? Kihez kell fordulni? Honnét, kikkel kell szerződni, s hogyan jön létre az a nagy valami, aminek végállomása, utolsó stációja csak az üszkös tönk, az úszó rönk, a partra vetett tetem?
Utolsó vérig, utolsó fáig megy a játszma, ha nem tévedek. Előbb nem rekesztik be. Az előrelátás a tényirodalomhoz képest puszta passzió. Cselekvők itt, látók amott. Ez két külön terem. Ajtó nincs a kettő közt, legföljebb néha átkopogás a falakon: én látok, helló, amott meg a válasz – én pedig döntök, helló.
Johnny Weismüller, alias Tarzan már halott. Ám ha hiszitek, ha nem, Csita még él. A majom. Meglehet, hoszszabb életű lesz ezen a Földön, mint a hely, ahová amúgy valósi. Az erdő, ahonnét jött, s ahová eredetileg való.