Mi az, ami összeköti Franciaország, Anglia, Kanada és Zaire leányait-asszonyait? Az óriási földrajzi és kulturális távolság miatt nem sok minden, talán csak az, hogy Nagy Pongrác ismeri őket. Mégpedig igen közelről, és meglehetősen sokukat. A Szerelem három kontinensen (és Angliában) című könyv szerzője ugyanis az eddigi hetvenhét éve során mindig szerelmes volt. Korábban Magyarországon, később azokon a távoli helyeken, ahová a sors vetette a második világháború utáni időkben. Szeretett, és őt is szerették, kalandjai méltán említhetők egy szinten a híresebb nőcsábászok történeteivel. A író azonban nem az ágyakban szerzett ismereteit akarja közreadni honfitársai okulására. A romantikus mesékből – és az azt körülvevő, aprócska információkból – kialakul egy kép az említett népről. Természetesen szubjektív, ahogy Nagy Pongrác látja a franciákat, akik befogadták őt, a hűvös, nem európai angolokról, a furcsa, ellentmondásos francia és angol nyelvű kanadaiakról vagy a Kongói Demokratikus Köztársaság (akkor Zaire) lakóiról, akik a diktatúra alatt is megőrizték afrikai üdeségüket, ám gond nélkül elfogadták, hogy szerencsétlenek, és semmit nem tesznek sorsuk jobbra fordításáért.
Ahogy idősödik a könyvben a szerző, úgy jön az egyre keserűbb íz a szerelem méze mellé. A fiatal magyar Franciaországban még kalandokat keres, összejár a hozzá hasonló menekültekkel. Afrikában az idősödő Nagy Pongrác már túl van három házasságon, s bár a szerelem művészetét továbbra is űzi, elkeseredik a helyi állapotokon. Hosszan bírálja a nyugatiakat, akik előidézték Afrika romlását, az őslakosokat, akik – talán csak lustaságból – beletörődnek sorsukba, és az ENSZ-t, amely mindezt irányítja, s nemzetközi szervezetként legitimitást biztosít a történelmi tragédiának.
(Nagy Pongrác: Szerelem három kontinensen [és Angliában]. Százszorszép Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2600 forint)
origo.hu
Gázolt a vonat Székesfehérvár és Dinnyés között
