Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy Ron Werber végig játssza-e a csapatjátékot, vagy hoszszabb-rövidebb időre megint hazautazik kipihenni az MSZP politikusainak dilettantizmusát, amely netán belső hatalmi torzsalkodásban nyilvánul meg, veszélyeztetve a párt választási sikerét.
Werber ugyanis, bár sértődékeny, vérbeli profi. Ráadásul semmiféle érzelmi szál nem köti Magyarországhoz, így a legcsekélyebb mértékben sincsenek gátlásai, nem érdekli más, csak a feladat, amelyre felbérelték. Hogy mi lesz a választási győzelem vagy vereség után, az már nem az ő dolga, miként a hadvezért sem zavarják a csapás után füstölgő romok. A kettészakadt ország létrejöttében nagy szerepe van ennek a vérprofinak, bár ő csak eszköz, a szocialisták által bérbevett fegyver, amelynek legfontosabb tulajdonsága, hogy halálosan pontos legyen. A profi ilyen, bármi a szakmája, azt teszi legjobb meggyőződése szerint, amire felbérlik, legyen bár szó tökéletes gyilkosságról, vagy egy nyugdíjreform megszervezéséről. A profit az eredmény minősíti.
A mi emberünk azonban több ennél. Képes azonosulni a feladatával. Nemcsak az Index belopakodó tudósítójától tudom, hanem a csapatjátékban részt vevő egyik ifjú szocialista aktivistától is, hogy Ron munka közben valósággal felizzik és képes fanatizálni minden lankadó pártkatonát. A Szegfű című VII. ker.-i MSZP-s közlönyből értesültem arról, hogy tanítványai tűzbe mennének érte, s minden szavát isteni kinyilatkoztatásnak tekintik. Már a külseje is prófétikus, elég egy pillantást vetni bármelyik fényképére, látni hogy tűzforró személyiség, akitől azonban nem idegen a jéghideg, kegyetlen logika sem. A teszetosza, pihe-puha betoji szocik között ő olyan, mint az éles kard, mint homályban a fény, hamuban a parázs. Az ember szinte el sem hinné, hogy pénzt kap ezért. Szuggesztív személyisége oly erős, hogy Tóbiás is lángra kap tőle, Kovács és Medgyessy pedig, érezvén, mily nagy úr a muszáj, meghunyászkodik.
Természetesen szó sincs arról, hogy aljasabb vagy vadabb lenne megbízóinál, ugyanis a szocialista teszetoszaság mögött iszonyatos mélységek rejlenek. A szilárd hatalom birtokában, miként ezt láthattuk történetük során, kemények és kérlelhetetlenek. Amikor nemzeti összefogásról papolnak, bízvást arra az illyési metaforára gondolhatunk, hogy: „Mindenki szem a láncban”. De Werber eme összecsendülés ellenére is mondott valamit, emlékezetes eligazító beszéde során, ami megkülönbözteti. Közölte a harcra kész ifjú szocialistákkal: az a jó bennük, hogy elfogultak. Az objektivitás teljes hiányát éltette, a harcosok legértékesebb tulajdonságaként. Ez azt jelenti, hogy a választási küzdelemben a méltányossággal, a tényekkel, a valósággal, az igazsággal szükségtelen törődni, csakis a győzelemmel. Aki fontolgat, az elbukik. Ron tehát mégiscsak túltesz a szocialista eliten, ők ezt soha sehol nem merik kimondani, hiába, hogy legbensőbb lényegük, vélekedésük csöppet se más. A profi farkas ezek szerint nem bújik báránybőrbe. Ezt a gesztust átengedi felbérlőinek. Vegyük hát tudomásul: a szocialista kampány aligha emlékeztet a Máltai Szeretetszolgálat habitusára, az ifjú szocialista aktivisták kezében nem lesz liliom.
Mi erre a werberi tézisre a megfelelő válasz? E kérdésre az ellenfél politikusainak nem könnyű felelniük. Ha felveszik a kesztyűt, akkor a magyarországi politika önmagát tarolja le, ha kitérnek, könnyen diadalmaskodhat a szocialista agresszió. Erre a kihívásra csakis a választópolgár felelhet. Ugyanis most már világos: a gyűlölet és a nyugalom között kell választania.
Hogy a werberi szellem kerekedik-e felül vagy a józan ész, én nem tudom…