Hetente legalább egyszer osztrák prospektusok árasztják el Sopron, Szombathely és Kőszeg lakóinak postaládáit. A német nyelvű reklámkiadványok arra buzdítják a nyugat-magyarországiakat, hogy többfunkciós DVD-lejátszót, plazmatévét vagy éppenséggel digitális fényképezőgépet vásároljanak Burgenland és Alsó-Ausztria felkapott kereskedelmi pontjain. S ha már ott shoppingolnak, ugorjanak be egy közeli élelmiszerboltba, mert éppen „akcióban van” az ementáli. Hetente legalább egyszer ugyancsak szóróanyagok árasztják el az egriek, a miskolciak és a nyíregyháziak levélszekrényeit is. Itt azonban a kereskedelmi lapok arról adnak tájékoztatást, hogy hol nyílt meg az új kínai bolt, valamint mennyibe kerül a farhát. Talán ezzel a valóságból merített életképpel lehet leginkább illusztrálni a KSH új felmérését, miszerint változatlanul magasak, sőt tovább nőttek a regionális különbségek.
A központi statisztikai hivatal tanulmánya szerint a központi régió, vagyis Budapest és Pest megye dominanciája a magyar gazdaságban elképesztő méretet ölt. Olyannyira, hogy hazánk megtermelt GDP-jének, vagyis a bruttó hazai összterméknek csaknem 50 százalékát a közép-magyarországi térség produkálja. Lényegében tehát egy tízmilliós ország gazdasági kibocsátásának felét a nem egészen két és fél milliós „körzet” állítja elő. Ha még ehhez hozzátesszük a nyugat-dunántúli térség több mint 10 százalékos GDP-arányos részesedését, akkor bizony lehangoló a helyzet, tudniillik hazánk összgazdasági értékének közel háromnegyedét Győr és Budapest „adja”. A kimutatások szerint a fővárosban az egy főre jutó éves GDP értéke már megközelíti a 3,5 millió forintot, a legszegényebb megyének számító Szabolcs-Szatmár-Beregben viszont a 900 ezer forintot sem éri el. Az említett adatok egyúttal rekordnak számítanak, hiszen az egy főre jutó bruttó hazai össztermék ezzel az európai uniós átlag 113,2 százalékára nőtt Budapesten, míg Szabolcsban csupán 29 százalék. Hogy mire elég ez? Nos, a fővárosiaknak arra, hogy elmondhassák: a május elsején csatlakozott tízek között ez a harmadik helyezés; a statisztikák szerint a prágai és a pozsonyi régió is nagyobb gazdasági potenciállal bír már, mint a magyar főváros. A kelet-magyarországiak pedig negatív csúcsot állítottak fel, hiszen a fenti értéket havi jövedelemre „lefordítva” az jön ki, hogy átlagosan bruttó 60-70 ezer forintos fizetésből is meg lehet élni, családot fenntartani, gyermeket iskoláztatni, szórakozni, nyaralni-telelni, lakást felújítani, esetleg még autót is vásárolni. De komolyra fordítva a szót: nem a véletlen műve, hogy az Audi annak idején Győrött telepedett le, nem pedig Miskolcon vagy egy másik kelet-magyarországi megyeszékhelyen. Az sem pusztán a szerencsének köszönhető, hogy Sopronban élni már nagyjából az uniós átlagot jelenti.
Persze a közép-magyarországi és nyugat-dunántúli régiók a rendszerváltást megelőzően is viszonylag fejlett térségeknek számítottak, az utóbbi 14-15 esztendőben pedig szó szerint dőlt a pénz Budapestre és Győrbe. Amúgy nincs ebben semmi meglepő: a közigazgatási, oktatási és gazdasági vízfejnek számító kétmilliós magyar főváros, továbbá látványosan gyarapodó agglomerációja vonzó és megtérülő piac a befektetők számára. Moderáltabban, de így van ez egyes dunántúli megyékkel is: a kiépült infrastruktúra, az autópálya- és gyorsforgalmi úthálózat, az ipari tradíció, a szakképzett munkaerő és Ausztriának – mint a Nyugat kapujának – a közelsége csábítja a beruházókat. A statisztikák szerint az ország ezen részén már a szolgáltatáshálózat is kiépült, sőt a nyugati, illetve magyar csúcsvezetők számára olyan iskolákat alakítanak ki, ahol a menedzserek gyermekei is tanulhatnak. De nem számít már ritkaságnak egy igazi luxusétterem gründolása sem, hogy kielégítsék a vállalatvezetés igényeit. Magyarországon például csak a Rába-parti városban működik az igen drága svájci étterem, a Schweitzerhof. Egy felmérés szerint Győrben már olyan jó az élet minősége, hogy az ottani halandók átlagosan három évvel élnek tovább, mint a nyíregyháziak.
S ha már a Dunántúlon járunk… Noha a 2002-ben kezdődött ipari kapacitásleépítések következményeként csökkent például Fejér megye súlya – az ott megtelepedő multicégek közül több is bezárta magyarországi gyártóbázisát –, országos gazdasági rangját nem lehet megkérdőjelezni. Mint ismeretes, a kilencvenes évek elején még csődközelben lévő megyei központot, Székesfehérvárt az évtized végére mint a legdinamikusabban fejlődő települést ismerhette meg a közvélemény. A város ugyanis teljes mértékben kihasználta lehetőségeit: jó megközelíthetőségét, „kiművelt” dolgozói kapacitását, és egyedülálló módon hozott létre ipari parkot.
De mi a helyzet Kelet-Magyarországon? Vajon Eger, Miskolc, Nyíregyháza vagy Békéscsaba az említett Győr és Székesfehérvár mintájára versenyezhetnek-e majd valaha is egymással? Egyelőre aligha. Bár a felsorolt települések – magukhoz mérten – növekedési pályára álltak, az elmaradás így is óriási. A gondot az okozza, hogy nincs igazából kiépült infrastruktúra – elsősorban az autópálya és az ipari célból hasznosítható telephelyek hiánya a probléma –, az oktatási központok fejlettsége pedig jócskán alulmúlja a bennük rejlő lehetőséget, továbbá kevés a meghatározó nagyvállalat, amely multiplikátorként vonzaná a beszállítókat. Akadnak ugyanakkor pozitív példák is: Eger például, északkeleti fekvése ellenére, három multit is képes volt a városba csalogatni, ám nagy kérdés, sikerül-e bővíteni a kört, vagy megtorpan a folyamat. Feloldhatatlan az az ellentét is, amely az egykori borsodi nehézipari bázis elvi átalakítása és annak megvalósítása kapcsán feszül.
Miközben ugyanis a kilencvenes évek legelejétől milliárdokat fordítottak a borsodi fémmegmunkáló cégek modernizálására, addig ezek a kísérletek kudarcot vallottak gazdasági szempontból. Nagy kérdés, hogy az uniós pályázati lehetőségeket ki tudja-e majd használni a megye.
Ugyanakkor ide kívánkozik az is, hogy a bevezetőben említett közép-magyarországi régió kimagasló teljesítményének nagy hátránya: az egy főre jutó GDP már eléri az uniós átlag 87,5 százalékát. Ez azért okoz gondot, mert 2007-től az EU-s felzárkózási alapokra csak azok a régiók pályázhatnak, amelyeknek fajlagos GDP-je nem éri el az uniós színvonal 75 százalékát. Így a térség csak akkor juthat pénzhez, ha Budapestet sikerül „leválasztani” róla. Ez persze politikai ügy…
Az alapkérdés viszont egyszerű: Hunnia vagy Pannónia? Azaz Budapest és Dunántúl vagy Kelet-Magyarország? Ha a regionális eltéréseket belátható időn belül nem sikerül mérsékelni, úgy gazdasági fejlettsége okán az ország Dunától nyugatra eső területe felzárkózhat Európához, míg hazánk keleti része végérvényesen lemaradhat. Ahhoz persze, hogy beinduljon a fejlődés, Kelet-Magyarország egész területén állami felzárkóztató programokra és központi forrásokra van szükség – még legalább évtizedekig. Mindenekelőtt persze munkahely- és értékteremtő beruházásokra. Az építkezéseket azonban már rég el kellett volna kezdeni.
origo.hu
Ki lehet a Soros-ügynök Magyar Péter mellett - 6/3: Lakos Eszter
