Jelek

Óriásit téved, aki azt hiszi, hogy gigantikus méretű az Európai Unió költségvetése. A brüsszeli kassza végösszege első pillantásra robusztusnak tűnik a nemzeti büdzsé adataihoz képest, ám a tagállamok által befizetett hozzájárulás nem elég a májusban csatlakozott kelet-közép-európai országok felzárkózásához. A gondot tetézi, hogy a nagyok, vagyis a nettó befizetők elunták az amerikai nagybácsi szerepkörét.
Bár hetekkel ezelőtt a témában illetékes Európai Bizottság (EB) úgy döntött, hogy a következő költségvetési időszakban, tehát 2007 és 2013 között marad a mostani befizetési szint – ez országokra vetítve GNP-arányosan jelenleg 1,24 százalék –, de a nettó befizető államok ezt a javaslatot még a huszonnegyedik órában is megvétózhatják. A GNP-arányos, vagyis az adott tagállam éves nemzeti jövedelméhez viszonyított befizetés a nagyok szemszögéből persze kidobott pénz. Ezért a jóléti világ csúcsa: Ausztria, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Hollandia és Svédország fél esztendeje azt javasolta, hogy a fent említett periódusban az EU közös költségvetésének kifizetési plafonja ne haladja meg a tagállamok összesített bruttó nemzeti jövedelmének egy százalékát.
A statisztikák alapján Németország állja a közös büdzsé több mint 20 százalékát, a franciákra jut a kiadások csaknem 15 százaléka, míg Nagy-Britannia terhe a költségek mintegy 12 százalékát teszi ki. Az unió éves költségvetését az érintett országok ugyan a GNP 1,24 százalékában határozzák meg, ám a kötelezettségvállalások tekintetében ez az arány felszökhet akár 1,3 százalékra is. A brüsszeli kimutatások szerint ugyanakkor a büdzsé még sohasem fizetett ki ennyi pénzt: 2003-ban például csupán 0,98 százalékot tett ki ez az arány. A prognózisok szerint az idén is hasonló lesz a helyzet, ami viszont ránk nézve siralmas, tudniillik közel egy hónapja integrálódott a vén kontinens boldogabbik feléhez a tíz eltérő fejlettségű, nyugati megközelítés alapján kifejezetten szegény ország.
De mi is vár Ciprusra, Máltára, Szlovéniára, Csehországra, Lengyelországra Észtországra, Lettországra, Litvániára, Szlovákiára és hazánkra? Nos, az Európai Bizottság a mostani koncepció véglegesítését javasolja elfogadni, ám illúzió azt remélni, hogy ettől, még ha a nagyok rá is bólintanak, gyökeresen megváltozhat a helyzet. A hatályos támogatáspolitika 80:20 arányban dotálja ugyanis az agrárium-, vidékfejlesztést, továbbá az innovációt. Szakértők szerint ez megkövesedett rendszer, amely nem segíti a fejlődést húzó gazdasági szektorokat. A jelek szerint Brüsszel igen keveset áldoz kutatás-fejlesztésre, innovációra, a kis- és közepes vállalkozói szektor megerősítésére vagy éppenséggel az idegenforgalmi jellegű beruházásokra. Lényegében ezt támasztja alá Európa legsikeresebb térségeinek pályája is. Ha megvizsgáljuk a kimagaslóan fejlett régiókat (Bajorország, Baden-Württemberg, Nyugat-Ausztria, Észak-Olaszország, Stockholm és Délkelet-Anglia), bizony arra a következtetésre jutunk, hogy a térségek az adott nemzetállam és az üzleti szektor kiváló együttműködésének eredményeképpen jutottak fel a csúcsra, nem pedig az EU különböző alapjainak köszönhetik az elképesztő bővülést. A mostani struktúra tehát alkalmatlan arra, hogy a tíz új tagállam, köztük Magyarország modernizálását elősegítse.
A problémát tetézheti, ha Európa legnagyobb gazdasága, mellesleg hazánk első számú stratégiai partnere, Németország arra buzdítja a felsorolt nettó befizetőket – amire egyébként számos jel utal –, hogy együttesen akadályozzák meg az előbb már részletezett EB-előterjesztést. Ha ugyanis a németek, mint a legnagyobb befizetők, továbbra is szövetségben maradnak az osztrákokkal, a hollandokkal, a britekkel, a franciákkal és a svédekkel, még soványabb lesz az uniós büdzsé.
Ennek megvan az esélye, hiszen elöregedő társadalom, deficites államháztartás és növekvő munkanélküliség jellemzi már a jóléti országokat is, melyek elunták az amerikai nagybácsi szerepkörét. Miközben tehát az európai alkotmány vitájától hangos a belga főváros, addig összeomolhat az úgynevezett stabilitási és növekedési paktum. A magyar politikának azt kellene elérnie, hogy a nettó befizetők ne mondjanak le a jelenlegi EU-költségvetés zárszámadásakor a későbbi időszak tehertételéről. Ám még ebben az esetben sem beszélhetnénk sikerről: az előrejelzések alapján például Magyarországnak további 35–40 évre van szüksége ahhoz, hogy elérje az EU jelenlegi átlagos szintjét.
Mielőtt azonban misztifikálnánk az EU korábbi tizenöt, azon belül is a felsorolt öt tagállam nagy áldozatát, álljon itt két adat. A központi büdzsé végösszegét 2004-ben 99,724 milliárd euróra „lőtték be”, szemben a tavalyi 97,502 euróval, azaz pusztán egy százalékkal hízik idén a kassza, noha ebben az esztendőben bővítésének legnagyobb fejezetét éli az Európai Unió. S ki gondolná, hogy Ausztria állampolgárainak mit is jelent ez a tétel egy főre vetítve? Kapaszkodjanak meg! Egyeurónyi kiadást. Vagyis 250 erős forintot.