Megtalált szavak

Korhadozó útszéli fakeresztek már alig olvasható felirattal; madárpiszkos, csorba szélű öreg harangok megzöldült bronzbetűkkel; kitördelt, halomba rakott fejfák, sárgult, szakadozott imádságoskönyvek, amelyek ott pihennek a sparhelt szélén, lapról lapra fogyatkozó gyújtósként. És arcok, temérdek megkövült öregasszony-, öregember- és unokaarc. Csoma Gergelynek, a moldvai csángók megszállott fotós monográfusának beállított, pontosabban megállított képei a regáti magyarok írásos tárgyi emlékeiről és az olvasókról. Nem kockázat nélküli feladat: a Kárpátokon túli tájakon az identitáshordozó könyvek néhány éve még máglyán égtek.
A fogyatkozó magyar múlt relikviái mellett mindig ott áll egy ember, aki kissé elfogódottan bámul bele az objektívbe, hogy ezekben az életből kiszakított, merev és statikus pillanatokban sűrűsödjék öszsze a bizonyság, egyszersmind a távolodás feszültsége. Ahogy az idős emberek kezükben tartják esetlen betűikkel telerótt irkáikat, őseik lúdtollal írt imádságait vagy saját, már román betűkkel, romános fonetikával lejegyzett, még éppen magyar nyelvű fohászaikat, abban nemcsak a pusztulás pátosza, de a távolság dokumentálása is megjelenik.
„Sok régi írás volt, magyar, tettük a tűz elé, felhasogattuk, s mikor kellett tűz, égettük el, nem tudtuk olvasni” – vall az egyik csángó. Lehetne vizuálisan sopánkodni, hatásos beállításokat hajszolni, komor színekkel lefesteni a moldvai magyarok jövőtlen jövőjét, ám Csoma Gergely ennél sokkal többet akar. Fényképei egyszerűek, szerények, szárazon tényszerűek. És épp az egyszerűségükkel és szikárságukkal olyan égbekiáltón vádlók. Öreg kántorok, autodidakta költők, szent aszkéták, parasztok, illegális magyarórák hétköznapi hősei jelennek meg ezeken a képeken. És persze a könyvek a kézben, a ládafiában, a gyufásdoboz alatt: több száz éves ferences daloskönyvek, evangéliummagyarázatok vagy „Magyarból” odacsempészett Így élt… kötetek. „A még fellelhető írásos emlékeket kutattam – írja előszavában a szerző. (…) – Énekes asszonyokkal ismerkedtem meg és »diákokkal« (kántorokkal), akik az üldözött és megvetett magyar nyelv őrzői voltak. Láttam és láttatom talán az utolsó magyar nyelvű búcsúvezetőket Csíksomlyón, a halottbúcsúztatókat virrasztáskor… Mindezek alapján meggyőződéssel kijelentem: tévhit, hogy a moldvai magyarság írás nélküli, analfabéta népcsoport.”
Ahogy ezek az emberek bütykös parasztkezükben tartják a régi könyveket, azt mindnyájunknak nagyon meg kellene szívlelni.
(Csoma Gergely: Elveszett szavak. A moldvai magyarság írott nyelvemlékei. Etnofon Kiadó, Budapest, 2004. Ármegjelölés nélkül)