Nemzeti baloldal, népi szocialisták

Pokol Béla kiváló írását olvasva (MN, 2004. május 15.) az általában vett egyetértésen kívül egyértelmű ellenvetések is megfogalmazódtak bennem. A politikai és pénzügyi szféra mozgató jellegének és viszonyának általános leírása igen világos képet adott a modern demokráciák valóságos (erő)viszonyairól, s egyértelmű figyelmeztetés minden idealistának, aki az igazság minél harsányabb hirdetése közben veszíti el a józan eszét. Viszont rendkívül problematikus e kiváló gondolatmenetnek a mai magyar helyzetre való alkalmazása.
A probléma lényege már történetileg is fennáll. Ugyanis a népi mozgalom egy részének pervertálódása, problémátlan „kommunizálódása” igen korán bekövetkezett 1945 után. A népi szocializmus egyébként is csak annyiban különbözött a nem népitől, hogy az ipari proletárok helyett a paraszti nincstelenekben látta a világ megváltóit. A népi szocializmus mint nemzeti baloldal persze jelen volt a népi írók legjobbjaiban, de az ő elképzeléseik alapjai megsemmisültek a kolhozosítással felszámolt eredeti parasztság fokozódó eltűnésével.
A parasztság organikus patriotizmusa ugyan mindig és mindenhol jelentős erő, de nálunk akkor, amikor ezt is nagymértékben az „urak” ellen fordították, kérdésessé lett az, hogy alkalmas-e egy európai jellegű polgári társadalom hordozására. A kisbirtokos agrárdemokrácia ugyan rendkívül rokonszenves átmeneti jellegű politikai forma, de a nemzeti örökség és múlt teljes vállalása nélkül legfeljebb amerikai típusú fogyasztói idióta kultúra és üzletes demokrácia előszobája lehet.
A valóságban persze a népi gondolatot nálunk olyan értelmiségiek képviselték, akiknek hazafisága kétségtelen volt ugyan, de a baloldali világmegváltás illúziós fertőzöttsége is erősebben-gyengébben kimutatható volt nálunk. Nem véletlen az, hogy legtöbbjüket ügyesen tudták kommunista oldalról manipulálni. Az ilyen tendenciákkal való szembefordulást lehet ugyan ellenforradalomnak nevezni, csakhogy akkor kívánatosnak tartjuk azt a forradalmat, amely végül is nem egy igazságos és erkölcsös világot, hanem az akkori polgári társadalom egyenlőtlenségeit ugyan összetörő, de egyetemes szolgaságot hozó proletárdiktatúrát hozott. A népi szocializmus ugyanúgy illuzórikus valami, mint a proletárszocializmus. Értelmiségi illúzió, amely az egyszerű emberekről etikai fölényt képzel a romlott és önző felső osztályokkal szemben. Az emberi minőség mindig személyes és nem osztályfüggő, a szegénység nem emel fel, sőt általában primitívebb szinten reprodukálja az elitek bűneit.
A nép persze mindig röghöz kötött az elitekhez képest, tehát még szocialista formájában is hajlamos a honszeretetre, a hazafiságra. De ez az állapot inkább nyersanyag csupán egy nemzeti politikához. A népi szocializmusnak a kozmopolita tőkeellenessége pedig már messzemenően értelmiségi ideológia. Egyébként legfeljebb lokális érdekvédelem, hiszen a nép általában csak rossz törvényeket vagy a rossz tanácsadók által félrevezetett jó uralkodókat lát (lásd Kádár János).
De konkrétan a mára rákérdezve: mit képviseltek a népi szocialisták, mit tett a népi baloldal az ellen, hogy a szocialista párt ne az új nagytőke primitíven neoliberális pártja legyen? Azt láttuk, hogy legjobb képviselőik – hosszú és politikus habozás után – egyénileg kiléptek a hazugságból (lásd Pozsgay Imrét), de a tömeg ott maradt. Ki követte Szűrös Mátyást? Hol van a népi baloldali/szocialista párt honi ereje, amely éppen a legnyomorultabbakat kivonná a honi „szocialista” és „liberális” hazugok befolyása alól? Netán ezért az antalli ellenforradalom a felelős? A népi szocialista vezérkar most is, mint régen, ül zsíros pozícióiban, s megszavazza a multinacionális tőkeérdekeket szolgáló kormány-előterjesztéseket. Örülne a magyar társadalom, ha legalább a vitatkozó hangjukat hallaná. De mikor tiltakoztak ők a „liberalizmus” ellen? Ellene szavaztak-e akár a később alkotmányellenesnek bizonyuló javaslatoknak is? Nem.
Mit jelent hát ma nálunk a népi szocializmus vagy a nemzeti baloldal? A Szűrös Mátyásék által képviselt szociáldemokrata irányzat az egyetlen, amely levont bizonyos konzekvenciákat. Gyengeségük jelzi azt, hogy a magyar népi baloldal tömegei még mindig ott vonulnak a kádári jóléti rendszer édesen hamis emlékezetében Horn Gyula ’56-os ellenforradalma után. Nem a népi baloldal szavazatai, a nemzeti baloldal szavazatai hozták-e ennek az országnak a nyakára a legprimitívebb neoliberális helytartó kormányt, a mindent privatizáló komprádorok saját zsebre dolgozó szövetségét? Bizony, ők voltak.
S itt felesleges és értelmetlen arról beszélni, hogy a Fidesz milyen valóságos és vélt hibákat követett el. Felesleges pedig azért, mivel – ha egy irányzatnak van saját elképzelése és ereje – nem neki kellett volna pozíciókat nyújtva integrálni a népi/nemzeti baloldalt, hanem annak önálló erőként, szövetségesnek ajánlkozni. Volt ilyen önálló erő Szűrös Mátyásék kétes jövőjű, de tiszteletre méltó jelentkezése előtt. Mellesleg ez a szociáldemokrácia sem népi, hanem munkás (peyerista, kéthlysta) ihletésű.
Egy mentsége van persze a népi baloldalnak. Az a világ és tömeg, amelyben valódi ereje rejlett, már régen nincsen. Az utódok jó része kádári (= római) proletariátussá lett (kenyeret és cirkuszt), amely a posztkommunista erők gyurmájaként szolgál. Kellett ehhez bármilyen ellenforradalom? Hiszen az Antall-kormány mindenféle hibái ellenére Európa egyik legnagyobb szociális költségvetését működtette, majd az Orbán-kormány a legtávlatosabb nemzeti célok megvalósítását kezdte el – s a népi baloldal Horn Gyulára és a magyarul magát nehezen kifejező Medgyessyre szavazott, s kapta a mindig időszerű megszorításokat.
Antiglobalista erő-e az alig létező magyar népi baloldal? Bizonyára, legalábbis értelmiségi hívei vízióiban mindenképpen az. Csakhogy a politika a reálisan is létező erők tudománya. Ha a nép nem tud arról, hogy ő mit akarna, nos, akkor nincs népi politika, még kevésbé népi baloldal Magyarországon. Ez nem teszi ugyan feleslegessé a mindenkori politikai szereplők felelősségének elemzését, de ha valami van, akkor és csak akkor értelmes dolog azzal kapcsolatban feszegetni azt.