Körülöttünk mindig forr a levegő. Szíriát Amerika az egyik legveszélyesebb országnak tartja, Szaúd-Arábia Oszama bin Laden felbukkanása óta küzd a terrorizmus bélyege ellen. Irakban máig dörögnek a fegyverek, Izraelről pedig mondani sem érdemes semmit. Itt viszont béke van. Nem érzünk semmit a világ zajából, mert a sivatag mindenkit békére szólít. Mi vagyunk a forgószél közepe – próbálja érzékeltetni Jordánia sivatagi életét Suzy Shinaco, a Vádi-Rumban található beduin szállás tulajdonosa.
A tábor egyébként a hagyományos sivatagi lakóhelyeket idézi. A központi épület kőből van, itt lakik a létesítményt fenntartócsalád. Felépítettek mellé egy zuhanyozó-, mosdóházat is a turisták számára, ám a tábor központja egyértelműen a hagyományos beduin sátor. Ennek a teteje nyitott, hogy a tábortűz füstje eltávozhasson, a falak mentén pedig pamlagok és asztalok vannak elhelyezve. A betérő vendégeket akár itt is el tudják szállásolni, ám a legtöbben a kényelmesebb egyszemélyes sátrakban alszanak, amelyeket csak egy kis kerítés választ el a sivatagtól.
A sivatag mindenkire megteszi hatását, s az ember átértékeli az életét egy ott töltött éjszaka után. Ha nyugati országokban született gyermekek meglátják a sivatagot, számukra megáll az idő. Akár órákig képesek egy helyben mozdulatlanul figyelni a semmit. Hideg és modern hazájukban ugyanis nincs olyan hely, ahol nem látni egyetlen autót, állatot vagy embert sem, nincs forgalom, nem zizegnek a nagyfeszültségű vezetékek, de még a természet is mintha mozdulatlanságba dermedt volna. A gyermekek pedig nem tudnak mit kezdeni az ilyen ürességgel, ámulva nézik a csodát.
– Nem csak a gyerekek – mondja Suzy. – Nincs sok olyan hely a világon, ahol csak elindul az ember, és ameddig el nem fárad, semmi sem tartóztatja fel. Egyedül ő van és a sivatag.
Hogy nem arabos a neve? Nos, ez nem csoda, Angliában látta meg a napvilágot. Máig farmerban és pólóban érzi jól magát, csak napégette arca és kissé kérges tenyere mutatja, hogy nem idegen számára a beduinok élete. A férje ugyanis beduin, ő huszonöt évvel ezelőtt jegyezte el magát Jordániával. Apja fogorvosként ide utazott, ő pedig követte. Az angol úri kisasszony pedig megérzett valami olyan hívást, amely végleg ide kötötte. Megismerkedett beduin férjével, s ma már két nagy fiuk segíti munkájukat. Mikor a fiúk bejönnek a tábor központi sátrába, Suzy angolul beszél velük, ők pedig arabul válaszolnak.
– Egyáltalán nem figyelem, milyen nyelven szólok hozzájuk, de általában úgy tűnik, megértenek engem – mosolyog Suzy. A valamikori angol hölgyre már csak arcvonásai s a kissé kemény, ám nagyon bájos észak-angliai akcentus emlékeztet. Suzy minden másban beduin asszony. Hűséges társa férjének, odaadó anya, keményen dolgozó háziasszony. A kereszténységet is otthagyta szülőhazájában, ma már az iszlám híve. Egyre kevesebb benne az európai, egyre több az arab-beduin.
– Együtt élek velük, így megértem őket. Saját nemzetemmel viszont már más a helyzet. Mi korábban nagyon elrontottunk valamit, amit ők még nem – mondja Suzy, s meg is magyarázza azonnal. – Édesanyám 84 éves, Angliában él egyedül. Itt ez soha nem történhetne meg. Az arab család nem a házaspárból és gyermekeikből áll, hanem beletartoznak az unokatestvérek, oldalági rokonok, nagynénik és nagybácsik, gyakorlatilag mindenki. Összetartanak, segítőkészek, és szeretik egymást. Szerintem ez az, amit mi, nyugatiak elveszítettünk az évszázadok során – mondja, bár őt már a legkevésbé sem lehet nyugatinak tekinteni.
Mást is észrevett az elmúlt huszonöt év alatt. Állítja, az európaiak mindig meg vannak győződve arról, hogy amit cselekszenek, az csakis jó lehet. Előre megítélik ugyanakkor a többieket, a más kultúrájú emberek cselekedeteit, s mindent saját szemüvegen keresztül magyaráznak meg maguknak.
– Nyugaton talán furcsa, hogy itt a nők eltakarják arcukat és testüket egy fekete lepellel. A helyi asszonyok azonban meghalnának szégyenükben, ha európai ruhát kellene viselniük – támasztja alá a mondottakat egy példával. S persze nem lehet elmenni a Közel-Keletet megbélyegző terrorizmusvádak mellett sem. A sajtó ugyanis sokszor meglehetősen leegyszerűsített képet fest az arab társadalmakról. Eszerint az arab érthetetlen, veszélyes, fanatikus és embergyűlölő. És néhány év óta mindenekelőtt terrorista. A jelenleg fennálló világpolitikai helyzetben nehéz harcolni ez ellen a sztereotípia ellen.
Pedig magyar szemmel nézve meghökkentő az a kedvesség, ahogy az egyszerre lesajnált és rettegett arabok viszonyulnak a vendéghez. Lehet azt mondani, hogy a nyugati kemény valuta miatt mosolyog itt így mindenki, és kér bocsánatot még az is, akinek a turista lép a lábára (pedig fordítva kellene), ám ezt a tapasztalatok nem támasztják alá. A sivatagban egészen egyértelmű az udvariasság oka: évezredek óta ez a szokás. A zord körülmények között minden beduin megvendégeli az arra járó vándort, mivel az egy nap talán viszonozni tudja, ha neki lesz szüksége valamire. Csak az a bökkenő, hogy a nyugati turisták semmiben sem szenvednek hiányt, arra pedig végképp nincs esélyük, hogy viszonozzák a szívességet, ők ugyanis nem a sivatagban élnek. A beduin szokások viszont kötelezővé teszik az erőn felüli adakozást, a helybéliek nem egy esetben a saját családjuk elől veszik el az ételt, hogy a nyugatiakat megvendégelhessék.
A jordániai kormány ugyancsak szívén viseli a beduinok sorsát, és bizonyos összeggel támogatja azokat a családokat, amelyek nem hagynak fel őseik nomád életmódjával. Így az ötmilliós összlakosságú Jordániában néhány százezer ember továbbra is a hagyományos módon él, a helyiek és az odalátogatók legnagyobb örömére. A nabateusok ősi fővárosában, Petrában is találni beduinokat. Az évezredes kriptákba, templomromokba ugyanis egykor beduinok költöztek be. Ezért nekik egyértelmű sorscsapást jelentett, hogy 1981-ben az UNESCO a világörökség részének nyilvánította a várost. A nomádoknak pedig menniük kellett. Most is a környéken élnek, ám barlanglakók helyett legfeljebb csecsebecseárusok lehetnek Petrában. Turistáknak adják bérbe szamaraikat és tevéiket, kis köveket árusítanak mint a rég volt idők hírnökeit, néha egy-egy emberi csont is előbukkan a homokból. Ők azok a beduinok, akiket nem lehet teljesen nomád pásztoroknak tekinteni, hiszen letelepedtek, és nyájuk terelgetése mellett számottevő bevételt jelent nekik a múlt árusítása is.
Nem mindig éltek a jordániai sivatagban ezek az emberek. Nagy részük a múlt század derekáig a keleti szomszéd, Izrael sivatagjait nevezte otthonának, ahonnan a zsidó államalapításkor üldözték el őket. 1948-ban még kilencvenezren járták a sivatagot, Izrael megalapítása után azonban csak 11 ezren maradtak a zsidó államban. Nem szeretik őket Izraelben, de nem is kell velük foglalkozni, míg a számukra kijelölt falvakban élnek, vélték Tel-Aviv urai a közelmúltig. Az ötvenes–hatvanas években ugyanis Izrael a problémát jelentő beduinokat a sivatag északi részébe terelte, ahol falvakat épített nekik. Elsősorban azért, hogy hagyjanak fel a nomád életformával. A kilencvenes évekre hét beduin város épült fel, ám a lakóhelyek mellett munkát nem biztosítottak az oda költözőknek. Így ezek a telepek az ország legelmaradottabb területei, itt a legmagasabb a munkanélküliség. Egy izraeli emberi jogi szervezet, a Hakara Fórum kimutatása szerint 2003 júliusában a Negev-sivatagban 140 ezer beduin élt, ami meghökkentő népszaporulatot feltételez az 1948-as adatokat alapul véve. A beduinok fele a hét „beduin rezervátumban” lakik, a másik fele pedig 46 illegális telepen. Tűrik a sorsukat, ám nem egy kutató szerint a türelemnek lassan vége szakad, s a beduinok is palesztin sorstársaik útjára lépnek, saját intifádába kezdenek.
A veszély olyan nagy, hogy néhány hónapja közös tanácskozást tartott az izraeli miniszterelnöki hivatal, a védelmi, a belügyminisztérium és a nemzetbiztonsági hivatal, amelyen az az egybehangzó vélemény alakult ki: a felkelés kitörése elkerülhetetlen. A Negev-sivatagban tervezett fejlesztések (az Izraelt átszelő autópálya, a Dimona és Jeruham felé épülő vasútvonal, a hadsereg gyakorlóbázisának vagy a Givot Bar nevű új zsidó telepnek a létrehozása) mind-mind szűkítik a beduinok életterét. A nomád csoport pedig egyre kevésbé tűri, hogy kiűzik a sivatagból, amelyet hivatalosan is a sajátjának tart. A 12 ezer négyzet-kilométeres homoktenger, amely Izrael állam területének nagyjából a felét teszi ki, jelenleg természetesen nem a beduinok kezén van, ők mindössze 300 négyzetkilométert tudhatnak a magukénak. További ezer négyzetkilométert azonban mindenképp viszsza akarnak szerezni, ezért együttműködnének Tel-Avivval, persze csak abban az esetben, ha a fennmaradó területért kárpótlást kapnának. A beduinok 10 milliárd sékelt (2,2 milliárd dollár) kérnek a kormánytól, ám Izrael mindössze 85 dollárt adna ezer négyzetméterenként.
Erre az ajánlatra azonnal megérkezett a beduinok válasza: akkor támadunk! A napokban igen nyugtalanító hírek érkeztek a Negev-sivatagból. Áprilisban egy olyan beduin csoportot tartóztattak le, amely fegyvert csempészett a palesztinok számára. A Háárec című izraeli napilap cikke szerint ez rövid időn belül a harmadik ilyen eset volt. Néhány nappal később valaki ellopta a sivatagi utak irányjelző tábláit. A rendőrség szerint beduinok vitték el a táblákat, ám az nem egyértelmű, hogy miért. Egy elmélet szerint azt várják, hogy a hiányzó útjelzők miatt közlekedési káosz alakuljon ki, mások viszont úgy vélik, hogy a fémtáblákból El-Kasszam rakétákat készítenek az illegális palesztin fegyverüzemekben.
A beduinok – akik a Negev-sivatag lakosságának egynegyedét teszik ki – túlnyomó része a Beér-Seva–Arad–Dimona háromszögben él. Az említett területen lakik 220 ezer zsidó is, akik demográfiai bombaként néznek a nomádokra. A terület lakosságának 40 százalékát kitevő beduinok természetes szaporodása ugyanis mintegy kétszerese a zsidó lakosságénak, s a belügyminisztérium számításai szerint 2020-ra 340 ezren lesznek a nomádok, többségbe kerülve a Negev-sivatag északi részén. Ezt a tizenhat évet azonban sokak szerint nem kell kivárni a beduinok hatalomátvételéhez, elég körülnézni, s kiderül, a déli területeken már nem Izrael az úr. Az épületeket engedély nélkül húzzák fel, az arra járó zsidókat pedig megdobálják kővel, a rendőrség pedig semmit nem tud tenni. Ráadásul egyre közelebb kerülnek egymáshoz a palesztinok és a beduinok. Kimutatások szerint mintegy 14 ezer palesztin nő került be házassággal a nomád családokba. Bár az asszonyok a Gázai övezetből vagy a ciszjordániai Hebron környékéről származnak, gyermekeik már izraeli állampolgárok. Ezek a gyermekek határozottan együtt éreznek anyjuk nemzetével, s a Nemzeti Védelmi Főiskola egyik helyszíni vizsgálata szerint néhány év múlva a beduinok a Palesztin Hatósághoz akarnak majd csatlakozni. Reuven Gal, az izraeli nemzetbiztonsági hivatal helyettes igazgatója elmondta a Háárecnek, hogy a fenyegető helyzet miatt 1,1 milliárd sékelt (242 millió dollár) különítettek el. Ebből a pénzből egy hatéves programot indítanának el, amely helyreállítja Izrael becsületét a beduinok szemében, megakadályozandó az intifádát. Gal szerint a beduinok jelentette veszély nem hasonlítható ahhoz, amelyet a palesztin felkelés okoz. „A beduinoknál nincs saját fegyveres szervezet, és még nem viszonyulnak ellenségesen az országhoz. Többen szolgálnak a hadseregben, s nem támogatják a Hamászt vagy a Hezbollahot. Ám a földkérdés, a demográfiai probléma és a nomád életforma urbánussá alakítása veszélyes elegyet alkot, amely bármikor robbanhat” – vélte a szakértő. Pini Badas, egy helyi önkormányzati testület feje azonban borúlátó. Szerinte nem lehet így megoldani a gondot, s biztos benne, hogy négy-öt év múlva az izraeliek már nem mernek a Negev-sivatagban autózni. Máris beszédes tény, hogy a Beér-Sevából Arad és Dimona felé tartó buszok mindegyike páncélozott.
origo.hu
Akciófilmbe illő jelenetek játszódtak le Budapesten
