A kivonulók kérték

Másfél esztendeje tart már a folyamat: egyre több nemzetközi, patinás múltú nagyvállalat hagyja el hazánkat, s ezzel együtt nő az elbocsátott dolgozók száma – legutóbb az egri dohánygyár bezárását jelentették be annak tulajdonosai. Miközben a multinacionális cégek mindvégig a piaci tényezőkre hivatkoznak döntéseik meghozatala után, addig a kormány, illetve a foglalkoztatási és munkaügyi miniszter az előző kormány által kierőszakolt magas minimálbért találja felelősnek a történtekért. Eközben a működőtőke-áramlás felgyorsult Szlovákia, Csehország és Lengyelország irányába, pedig a kimutatások szerint már ezekben az országokban sem olcsóbb termelni, mint nálunk. Egy brüsszeli, ráadásul az Európai Bizottság megrendelésére készített felmérés alapján ugyanakkor hazánkban kifejezetten alacsony a fizetés. Persze óriásit téved, aki azt gondolja, hogy csak a multik húzzák le a rolót. Sajnos egyre több hazai kis- és közepes vállalkozás kényszerül fokozatos leépítésre, tevékenysége szűkítésére, az európai uniós követelmények miatt pedig sokuknak esélyük sincs – a gazdasági értelemben vett – túlélésre.
Félő, ha minden megy a maga útján, vagyis a Medgyessy-kormány tehetetlenül, az előző vezetés gazdaságpolitikájára mutogatva nézi végig, ahogy a multik kivonulnak az országból, illetve hagyja magára a magyarországi vállalkozói szektort, úgy össze is omolhat az egyébként is ingatag magyarországi munkaerőpiac, amely EU-s viszonylatban már a leggyatrább foglalkoztatási mutatókkal „büszkélkedhet”. Az alábbiakban, az érthetőség kedvéért, pontról pontra haladva világítunk rá a tarthatatlan foglalkoztatási helyzetre, valamint megpróbálunk alternatívákat keresni.
1. Lavina. A nagy csuszamlás 2002 végén, az IBM székesfehérvári gyárának bezárásakor kezdődött el. Az IBM-től akkor 3700 dolgozót, majd a Kenwoodtól 190 embert bocsátottak el. 2003 januárjában a Salamanderrel és a Philipsszel folytatódott az elbocsátások sora: ők 500–500 ember menesztéséről döntöttek. Ezek után a svéd Skanska jelentette be, hogy máshová telepíti át bázisát, a minap pedig az egri dohánygyárat tulajdonló Philip Morris hozta nyilvánosságra a Magyar Nemzetben már korábban megszellőztetett üzembezárást. Egerben így 350 dolgozó maradhat egyik napról a másikra állás nélkül, arról már nem is beszélve, hogy egy több mint száz esztendős tradícióval bíró vállalat szűnik meg a hevesi megyeszékhelyen. Még az egrinél is elszomorítóbb hír, hogy a Győrben gyártóbázist működtető és luxusautókat előállító Audi vezetése nem zárja ki annak lehetőségét, hogy 2006-tól másik országba telepítheti át fő tevékenységi körét. Ha ugyanis marad az uniós viszonylatban is magas járulékszint, úgy a németek valószínűleg odébbállnak. Ez pedig nemcsak a Rába-parti városnak lenne óriási veszteség, hanem a nemzetgazdaságnak is, hiszen a hazai GDP csaknem 10 százalékát produkálja Győrött a német járműgyár.
2. Riogatás vagy tendencia? Hogy nem ellenzéki riogatás a gyárbezárás és leépítés immár tartós tendenciája, mi sem támasztja alá jobban, mint a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) e vonatkozású kimutatása: csak az idei esztendő első négy hónapjában bő 13 ezer főt érintettek a hazai elbocsátások, 6,1 százalékos munkanélküliségi ráta mellett. A foglalkoztatási hivatal adataiból pedig az állapítható meg, hogy Magyarországon 1,6 százalékkal több alkalmazottat küldtek el, mint egy évvel korábban. De hát mi is áll a munkavállalói létszám lefaragása mögött? Nos, az esetek többségében az elbocsátások oka az adott cég termékei iránti kereslet visszaesése vagy a vállalaton belüli szerkezetváltás. Az a cég tehát, amely megússza a bezárást és a termelőtevékenység teljes leállítását, legtöbbször költségcsökkentő céllal meneszti dolgozóit. A Parmalat például, amely felszámolási eljárás alá került, munkavállalói létszámát 300 főre faragta le. A Mátra Cukor veszteséges termelés miatt a nyáron csökkenti dolgozói bázisának döntő részét, s gazdaságosabb termelés reményében a tiszavasvári ICN is kényszerű munkaügyi lépésekre készül. Persze hűen illusztrálja a magyarországi állapotokat, hogy az elbocsátottak túlnyomó része fizikai állományú alkalmazott.
3. Regionális különbségek. A statisztikák szerint az utolsó két évben 20 százalékkal nőtt az elbocsátások száma, tavaly megközelítette a 30 ezer főt. A KSH kimutatásai szerint az iparon belüli bejelentések 62,5 százaléka a feldolgozóiparból érkezett. Nincsenek már kellemes helyzetben a Dunántúlon sem, amely foglalkoztatási szempontból korábban fellegvárnak számított, legalábbis a kelet-magyarországi állapotokhoz képest. A cipőgyárak tavalyi bezárása már a fejlettebb régiókban valósult meg, s a bevezetőben felsorolt multik zöme ugyancsak a Dunától nyugatra működik. Ezzel együtt a legroszszabb pozícióban változatlanul az észak-keletmagyarországi és az észak-alföldi térség van: egyes körzetekben 20 százalékos a munkanélküliségi ráta. Sajnos nem gyógyír, hogy megkezdődtek az autópálya-fejlesztések, az előrejelzések szerint a sztrádaberuházás egyelőre nem oszt, nem szoroz: az említett helyeken tovább nőhet az elbocsátások száma, ugyanakkor az elmúlt két év során – például Heves megyében – lefékeződött a beruházási hullám.
4. Drága a magyar munkaerő? A jelenlegi kormánypártok szerint hazánkból a multik és a nagyvállalatok azért menekülnek el, mert az Orbán-kormány által beindított minimálbérprogram miatt megdrágultak a foglalkoztatási költségek. Való igaz: a polgári kabinet a nevetségesen alacsony, 19 500 forintról kezdte el folyamatosan növelni a minimálbért, amely a ciklus végére elérte az 50 ezer forintot. A megugrott munkabérköltségek ellentételezésére azonban külön pénzalapot hozott létre a polgári kabinet. Ha vállalati szemszögből nézzük a kérdést, a munkaköltségek tényleg nőttek, viszont lehetőség adódott kompenzációra. Ugyanakkor éppen az Európai Bizottság idei felmérése állapította meg, hogy hazánkban rendkívül alacsonyak a fizetések, és még egy 50 százalékos – általános – béremelés (!) sem veszélyeztetné a magyar versenyképességét. Szakértők szerint nem is a bérek magasak, hanem a rájuk rakódó járulékos közterhek. Az OECD elemzése alapján kifejezetten magas az adóztatás: az összes adóbefizetések a GDP csaknem 40 százalékát teszik ki, ezen belül is a munkabéreket terhelő elvonás kiugróan nagy.
Az átlagos magyar járulékszint a bérkifizetések 46 százalékára tehető. Ilyen drága állam még az Európai Unióban Németország és Belgium.
A fentiek nyomán megállapítható, hogy a multinacionális vállalatok nem elsősorban a minimálbérboom miatt távoznak, hanem azért, mert magasak a közterhek. Első lépésben tehát a költséges járulékszintet kellene mérsékelni.
Versenyképességünket javítandó, fejleszteni kell az infrastruktúrát, úgy, ahogy azt Szlovákia tette nemrég egy autógyár esetében. Felettébb kívánatos a szakképzés fejlesztése is. Problémát jelent, hogy alacsony a magyarországi lakásmobilitás, de van hová fejlődnie a részmunkaidős foglalkoztatásnak is, továbbá pumpálni kellene a pénzt az elmaradott régiókba. Hozzáértők szerint a családi támogatásokat is rugalmasabbá kell formálni: jelenleg a kétgyermekes családok jövedelmének több mint 20 százaléka ilyen forrásból származik; ez a legnagyobb arány az OECD-ben. A magyarországi gyárbezárásokat, a hazai kis- és közepes vállalkozások ellehetetlenülését meg lehetne akadályozni. Ez nemzeti érdek. Mellesleg a fentieket nem is az ellenzéki pártok, hanem a kivonulók kérték.