A Tiszavasvári Alkaloida – néhány éve már csak ICN Hungary – közel nyolcvanéves történetének legsötétebb napjait éli. Három héten belül 144 ember kapja a kezébe az értesítést arról, hogy nyár végére nem lesz munkahelye. Nem ők az elsők az elbocsátottak listáján: az 1996-ban, a privatizációkor még több mint kétezer embert foglalkoztató gyárból – a magánosításkor vállalt hároméves elbocsátási moratórium lejártát követően – azonnal megkezdődtek az egymást érő csoportos létszámleépítések. A legújabb elbocsátási hullámot követően alig több mint 450 munkavállaló marad Kabay János hajdani gyógyszerész morfingyártást elsőként iparszerűvé fejlesztő, világhíres gyárában. Mivel a morfin iránti kereslet az utóbbi években sem csökkent, az emberek nem értik: miként van az, hogy minden magyar gyógyszergyár virágzik, és tetemes nyereséget termel, az Alkaloidában meg egyre csak adósságról és piaci gondokról hallani. Velencei Vladimír kérdésünkre ugyan azt ismétli meg, amit a dolgozóknak már többször elmondott: a tulajdonos a tiszavasvári 15 gyárából csak ötöt kíván megőrizni, a többit, így a tiszavasvári Alkaloidát is, értékesíteni kívánja. Úgy ítélik meg, a portéka kelendőbb lesz a jelenleginél kevesebb dolgozóval, ezért a létszámcsökkentés elkerülhetetlennek látszik. A cégvezető cáfolja azokat a híreszteléseket, amelyek az Alkaloida tudatos lezüllesztéséről és bezárásáról keringenek. Mint mondja, ez egyetlen tulajdonosnak sem lehet érdeke.
Jekő József szakszervezeti titkár sorolja a sérelmeket: – Azt ígérték, nem adják el a gyárat, most meg arról beszélnek, hogy egy cseh gyárral együtt az Alkaloida értékesítését is rábízták egy amerikai menedzserre a Los Angeles-i tulajdonosok. Ha már így van, azt kérjük: egyben, működőképes állapotban adjanak el bennünket. Ehhez pedig már most sem vagyunk elegen, nemhogy akkor, ha még másfél száz embert elküldenek. A polgármester, Sulyok József is kétségbeejtőnek nevezi a helyzetet, ami ellen városvezetőként hiába tiltakozik. Biztatásként azzal áll elő, hogy jönnek majd a munkaügyi minisztériumból, és megvizsgálják a helyzetet. Hogy a vizsgálat mire lesz elég, nem tudni, ő mindenesetre azt tartaná megnyugtatónak, ha az állam újra tulajdonosi pozícióba kerülne a részvények felvásárlásával.
Cselenyák Zoltán, a szakszervezeti tanács elnöke elmondja: minden rossz tapasztalat ellenére nagyon bíznak abban, hogy az Alkaloidában maradnak még munkahelyek, és nem zárják be a gyárat. Nyugtatja a többieket is, hiszen a hangulat érezhetően feszült, mindenki fél, félti a munkahelyét. – Az elküldendő embereket június 21-én nevesíti a gyárvezetés – mondja. – Én személy szerint még nem gondolkodtam rajta, mi lenne, ha én is beleesnék, de valószínű, hogy vállalnék ingázást is. Eddig is a Biogal munkaerőpuffereként működtünk, ezután sem lesz ez másként. Ha más megoldás nincs, majd bejárunk Debrecenbe. Kényelmetlen lesz, de mit csináljunk? Dolgozni csak kell valahol.
A beszélgetés után kezembe kerül az a levél, amelyben a létszámleépítés okairól tájékoztat a tulajdonos. „Társaságunk anyavállalata, a Valeant Pharmaceuticals International közel két éve elhatározta, hogy a termelési tevékenységet végző gyárainak számát csökkenti, és egyidejűleg összevonja a termelési tevékenységeket, mely által a termelői kapacitások kihasználtságát kívánta növelni. Ennek a stratégiának megfelelően 2003-ban indult el az ICN Magyarország értékesítése, illetve az egyes termékek gyártásának átadása más termelői helyekre” – áll a levélben fehéren-feketén, majd az ICN eladhatóságának javítására és a munkaerő-kihasználtság fokozásának szükségességére hivatkozva közli, milyen munkaerőtípusból hányat kívánnak a nyár folyamán elbocsátani. A levél az ICN termelőüzemként történő értékesítéséről beszél, ám a bevezető mondatban megfogalmazott kapacitáscsökkentő stratégiában benne van, hogy akár be is zárhatják a gyárat. Ezt a megoldást látszik erősíteni az a tény, hogy a Tiszavasváriból még el nem vitt termékek gyártási jogának értékesítését nem tervezik: úgy szeretnék eladni az ingatlant és a gépeket, hogy azokkal továbbra is a mostani tulajdonos számára termeljen az Alkaloida – bérmunkában. Az épeszű befektető számára elfogadhatatlan feltételek pedig azt igazolják vissza, hogy a kapacitáscsökkentés Tiszavasvárinak gyárbezárást jelenthet, a termékek gyártására pedig a Valeant lengyel és Puerto Rico-i gyára kap majd lehetőséget.
A kíméletlen gazdasági logika azonban nem a munkahelyét féltő kisember léptéke. Tiszavasváriban, ahol évtizedek óta szinte minden család az Alkaloidára építette a jövőjét, a gyár megszűnése még most is anynyira elképzelhetetlen, hogy ezzel az eshetőséggel egyelőre senki nem foglalkozik. Csak az elbocsátandók listájára kerülő 134 ember kiléte van napirenden, hiszen az 560 alkalmazottból bárki belekerülhet a mostani leépítésbe. A tulajdonos gyárak számának csökkentéséről hozott döntésének nyilvánosságra kerülése ellenére mindanynyian abban reménykednek: néhány munkahely – talán az övék – hosszú távon is megmarad. Hiszik: nem szereli le a gyárat a tulaj, lesz vevő a morfingyártó részlegre, a gyógyszerkiszerelésre vagy a gyártásra. Hiszik: ha meghúzzák magukat, ha csendben maradnak, megőrizhetik a munkahelyüket, a fizetést, a család biztonságát. Hiszik, pedig a szemükkel látják, hogy napról napra tűnnek el az eszközök, gépek az üzemekből. Hiszik, pedig ott voltak, amikor néhány héttel ezelőtt a kilencvenes évek elejének nagy beruházásaként hitelből megvalósított gyógyszerformulázó üzem gépsorát elszállították Lengyelországba. Hiszik, pedig megélték, hogy minden józan megfontolás ellenére – arra a valótlan állításra alapozva, hogy a nagy külföldi befektetők nem gyártanak egy cégen belül növényvédő szert és gyógyszert – eladták az extraprofitot termelő glifozátgyártást az amerikai konkurenciának. Hiszik, pedig tudják: a cég volt vezetőinek segítségével a CPS 2001 Rt. már megkezdte morfinüzemének építését Szikszón, és csak az engedélyekre vár a folytatáshoz. Hiszik, pedig tudják, hogy az egyik, kész gyógyszereket gyártó üzem engedélyei augusztusban lejárnak, és a meghosszabbítás érdekében semmi nem történt. Minden józan megfontolás ellenére hiszik, Tiszavasváriban megmarad az élet annak, ami az Alkaloida fénykorában volt, hisznek minden reményt keltő féligazságban.
Szőke Zoltán néhány éve már nem az Alkaloidában dolgozik, de azért nagyon is figyelemmel kíséri, mi történik ott. Sok mindent furcsának talál, ám a „furcsa” lépések között az egyik legfurcsábbnak mégis azt tartja, hogy a tulajdonos a kilencvenes évek végén a 600 millió forintos költséggel megépített budapesti kereskedelmi központba helyezte át az ICN Hungary székhelyét – megfosztva ezzel a Tisza menti kisvárost több száz millió forint helyiadó-bevételtől. Mások más furcsaságokat látnak figyelemre méltónak. Fodor Gabriella volt marketing- és kereskedelmi igazgató-helyettes például a tarackirtásban egyedülálló eredményeket produkáló növényvédő szer, a glifozát körül történteket találja elgondolkodtatónak. – Ennek a terméknek a piaci kilátásai 1990-től különösen biztatók voltak, hiszen a glifozátforgalmat a „nagy testvérhez” (Szovjetunió) kötő szerződések lejártak, így megnyílt a lehetőség a valóban kiváló termék világpiaci bevezetésére – emlékezik vissza a történtekre. – Az 1996-os privatizáció azonban mindent felülírt és megváltoztatott. Az Alkaloida eladása nem volt jelentéktelen ügy. Magyarország egyetlen morfingyárának értékesítésében Suchmann Tamás akkori privatizációs miniszter és személyesen Horn Gyula miniszterelnök is részt vett. A vevő az Amerikában gyógyszergyárosi karriert befutó szerb miniszterelnök, Milan Panic cége, az ICN volt, és nem nagyon értettük, miért kell nekik eladni a gyárat, amikor másfél évvel korábban már aláírtak egy szerződést az Alkaloida megvásárlására, ám a vételárat nem fizették ki, így az állam kénytelen volt elállni az üzlettől. (Panic azóta már kikerült a tulajdonosi körből – a szerk.)
Az Alkaloida privatizációjának előkészítése nem tért el az akkori gyakorlattól: a jó termékkel és esetleg még piaccal is rendelkező termelőkapacitásról bebizonyítani, hogy nem ér egy fabatkát sem, majd áron alul eladni. A tiszavasvári morfingyár esetében ez konkréten úgy történt, hogy eladták a legnagyobb haszonnal kecsegtető glifozátgyártást az amerikai Monsantónak, s ezzel az egyetlen húzással sikerült elérni, hogy a gyógyszerformulázó-beruházás hitelterheit még cipelő cég veszteséges legyen. A vegyszer magyarországi forgalmazója egyébként az a Kemira Kft. lett, amiben a tiszavasváriak szerint a cég volt vezetői közül – áttételesen – többen is rendelkeznek érdekeltséggel.
A privatizációt követően három évig nem volt módja a tulajdonosnak csoportos létszámleépítésre, ám néhányan mégis kapun kívülre kerültek. Elsők között volt Vajda István karbantartó anyaggazdálkodó, akit 1996-ban bocsátottak el az Alkaloidától. – Engem azért kezdtek ki, mert néhány barátommal együtt mi alapítottuk meg az MDF-et Tiszavasváriban, 1998-ban pedig a városháza előtt kopjafát állítottunk 1956 emlékére – mondja az 57 éves szakmunkás. – Mindig is szúrtam a fejbólintójánosokat kedvelők szemét, 1996-ban pedig, amikor valami véletlen folytán a bizalmi munkának számító anyaggazdálkodást elvállaltam, végképp megelégelték, hogy van véleményem – mondja. – A jogtalan felmondást azonban megtámadtam, a pert pedig megnyertem, így 1,8 millió forint végkielégítést volt kénytelen kifizetni nekem az ICN. Jól azonban nem jártam, mert a korom meg az ötvenszázalékos rokkantságom miatt azóta állandó munkám nincsen. De azért sem, mert a 165 ezer forint névértékű dolgozói részvényeim azóta, a tulajdonos tőkeleszállítási akciója miatt, mindössze 150 forintot érnek darabonként. Ami itt folyik, nem más, mint rablás és Tiszavasvári tönkretétele, az emberek lelki erejének megtörése…
origo.hu
Orbán Viktor bejelentést tett a kereskedelmi kamarával való együttműködésről
