időjárás 23°C Ilona 2022. augusztus 18.
logo

Az olajcsapok és az al-Kaida

2004.06.30. 23:00

Baj van a világban. Ha valaki ezt idáig még nem vette volna észre, akkor most a saját zsebén érezheti e lehangoló tényt. A kőolaj, e minden bizonytalanságra azonnal drágulással reagáló különleges jószág most is kegyetlenül megbízható hőmérőként jelez. Két évtizedes rekordmagasságba, barrelenként 42 dollár fölé szökött a napokban az olajár, amely az év eleje óta amúgy már 25 százalékkal emelkedett. Egyes szakértők a nemzetközi terrorizmus kirajzolódni látszó, az energiaforrásokat célba vevő stratégiája nyomán újabb olajválságot emlegetnek, s a jelenlegi trend folytatódása mellett nem zárják ki az akár 60-70 dolláros árat sem, míg mások szerint nem ilyen nagy a baj, az okok nem strukturálisak, csupán lélektani tényezők, a sokak által vártnál tovább húzódó iraki háború problémái ingatják a piacokat. Véleménykülönbség tehát legfeljebb a válság méreteit illetően van, abban mindenki egyetért, hogy a már a mi hétköznapjainkra is kiható bizonytalanság oka az Egyesült Államok elhibázott közel- és közép-keleti politikája. Amerika egyre inkább beleragad az iraki háború mocsarába, s e tény messze ható következményei alól senki, szövetségesek és a beavatkozást kezdetektől ellenzők sem vonhatják ki magukat. Most éppen az olajimportra szorulók népes tábora érzi leginkább a bajt, ez azonban sajnos csak a jéghegy csúcsa, s ami nem látszik, az még ennél is ijesztőbb.
Amikor ifjabb Bush a nemzetközi közösség jelentős részének fenntartásait félretolva megindította háborúját Irak ellen, néhányan talán még elhitték, hogy tényleg a tömegpusztító fegyverekkel fenyegető diktatúra megdöntésének nemes célja, a terrorizmus elleni világméretű harc motiválja Amerikát, azóta azonban már a naivak számára is kiderülhetett, hogy korántsem erről van szó. A támadás tervezése még jóval 2001. szeptember 11-e előtt megkezdődött, s a neokonokat alapvetően Amerika azon széles értelemben vett nemzetbiztonsági érdeke vezérelte, hogy megerősítsék a gyengülő ellenőrzést az energiatartalékok szempontjából oly fontos közép-keleti térségben. Ott, ahol egyébként a leginkább megvetették lábukat a terroristák, lásd Afganisztánt vagy Szaúd-Arábia fenyegető belső válságát. A mindezt befedő retorika a Gonosz fenyegető tengelye mellett a demokrácia kiterjesztésének szent missziójáról szólt, amely azonban azt a pragmatikus célt takarta, hogy a régi katonai vagy monarchikus berendezkedésű rezsimeket Amerikától még erősebben függő kormányok váltsák fel. E stratégia kulcseleme volt Irak, amely hatalmas olajtartalékaival, előnyös geopolitikai helyzetével Amerika legfőbb térségbeli protektorátusaként az egyre inkább elbizonytalanodó Szaúd-Arábiát volt hivatott kiváltani. Az ennek érdekében elindított háború megkezdése óta eltelt több mint egy év alatt azonban egyértelműen kiderült, hogy az eredeti tervekből szinte semmi nem valósult meg. Térségbeli hídfőállás helyett itt van egy második Vietnam, a várt dominóhatás helyett a radikális iszlám erősödik, a demokráciáról most jobb nem beszélni, s ami talán a legfontosabb, a régió olajtartalékait kevésbé ellenőrzi Amerika, mint korábban. Ezzel szemben a nagy ellenfél – az egyszerűség kedvéért nevezzük al-Kaidának, bár tudjuk, hogy a nemzetközi terrorizmus szerkezete ennél jóval bonyolultabb – mintha magáévá tette volna Washington céljait, ráadásul a megvalósításban is sikeresebb. Az iszlám szélsőségesek számára afganisztáni visszaszorulásuk után különösen fontos volt az olajban gazdag térség feletti ellenőrzés kiszélesítése, amelynek érdekében szintén elengedhetetlennek tartották elsősorban a Nyugat felé nyitott, tőle részben vagy egészben függő rendszerek megdöntését. A korábban a radikálisoknak tabunak számító Irak az amerikai beavatkozást követő káoszban éppen a beszivárgó terroristák számára lett inkább kitűnő hídfőállás, a térség „demokratizálása” helyett annak „afganizálása” folyik.
A következő cél pedig Szaúd-Arábia. A terroristák régi vágya ugyanis a hercegi család trónfosztása, aminek révén közel kerülhetnek a globális befolyást lényegesen befolyásoló olajcsapok feletti ellenőrzés megszerzéséhez. Ez ugyanis az az ország, amely a legnagyobb tartalékokkal bír, így leginkább képes hatni az olajár alakulására. Ezenkívül ne felejtsük el azt sem, hogy Szaúd-Arábia Oszama bin Laden hazája, a világméretű dzsihád legfőbb szponzora. A szerepek azonban felcserélődni látszanak, a radikális iszlámisták kezdenek Rijád fejére nőni. A terroristák megérezték erejüket, az olajsejkek szava immár nekik nem ukáz, a merényleteket egyre kevésbé célként, inkább eszközként fogják fel nagy álmuk, az iszlám olajkalifátus megteremtése felé vezető úton. A cél kettős. Az olajdollárokból egyrészt finanszírozhatnák a Nyugat elleni háború költségeit, a rijádi rezsim megingatásával, a termelés megzavarásával, az árak felhajtásával addig is megrendíthetnék a nyugati gazdaságokat, elsősorban az erősen energiafüggő amerikait.
E meglehetősen ijesztő forgatókönyvnek már a felvillanása is érthető módon sokkolja a piacot, ráadásul a kőolaj árát manapság ezenkívül is több körülmény hajtja fölfelé. Így például az a tény, hogy a gazdasági növekedés miatt az elmúlt két évtizedben soha nem volt akkora igény a kőolajra, mint most. A globális fellendülést csak tetézi a csupán az előző egy év alatt importját húsz százalékkal növelő Kína és India egyre látványosabb olajszomja, s még legalább húsz évig az amerikai fogyasztás emelkedésével is számolni kell. Ugyanakkor a hatékonyság növelése céljából a nagy olajtársaságok a mögöttünk hagyott időszakban kevesebb készlettel dolgoztak, s a tartalékok általában is apadóban vannak. A kínálat ugyan még meghaladja a keresletet, az olajexportőrök szervezete, a világtermelés jelentős hányadát adó OPEC azonban jelenleg már 88 százalékos kapacitással működik, s egyre kevésbé várható el az is, hogy magas ár esetén automatikusan növeli az olajmennyiséget a piacon. Míg tegnap kezdődött bejrúti értekezletükön a kartell három tagja, Szaúd-Arábia, Katar és Kuvait kész a termelés növelésére, Venezuela és Nigéria szinten tartaná az árat. Ráadásul egy kedvező döntés is csak átmeneti megkönnyebbülést hozna, hiszen mindez nem változtat azon a tényen, hogy a világ nagy exportőrei közül az OPEC-en kívüli, a konjunktúra kihasználásában erősen érdekelt Oroszország olajiparának mostani technikai színvonala mellett lehetőségeinek határára érkezett, felére csökkent az Északi-tengerből származó, valamint a mexikói olajexport is, míg további tartalékok Szaúd-Arábia mellett köztudomásúan csak a kaszpi térségben, Szibériában és Nyugat-Afrikában vannak. Jellemző, hogy Indonézia például jövő évtől már csak belső fogyasztásra termel, míg Nagy-Britannia tavaly óta importra szorul. Egyre többen állítják, hogy a fogyasztás jelenlegi növekedése mellett mintegy fél évszázadra elegendők a Föld szénhidrogénkészletei, így az iraki háborúhoz hasonló megrázkódtatások nélkül is el kell gondolkozni a jövőn. Egyáltalán nem nyugtathat meg senkit, ha a következő hónapokban mégsem ugrik a kritikus 60 dolláros szint közelébe az olajár, hiszen a jelenlegi szint sem kedvez, legalábbis az energiafüggő országokban a növekedésnek, előbbre tekintve pedig mindenképpen gyökeresen át kell gondolni az olajra támaszkodó stratégiákat. A szorító helyzetet akár az előnyére is lehetne fordítani. Az al-Kaida kapcsán felvillantott veszély például az egyoldalú energiafüggés csökkentéséhez is vezethet, ha felgyorsítja az alternatív források kutatását.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.