Garázsmenet

Mifelénk, itt Cinkotán rengeteg busz jár. A gond csak az, hogy soha nem az jön, amelyikre az ember vár. Nem mennék most bele a járatok tételes felsorolásába, mondanám rögtön a bajomat. Nem messze van ide a cinkotai buszgarázs, ami azt jelenti, hogy a város különböző szögleteiből ide térnek nyugovóra a munkában megfáradt járművek, rajtuk a felirat: „Garázsmenet, cinkotai garázs.” Ez még nem lenne baj, onnét a szomorúságom, hogy ezek közül a garázsmenetes buszok közül csak minden második, harmadik áll meg a megállónál kornyadozó utasok előtt – holott adott esetben ugyanaz az útvonal, a cél, talán még üzemanyag-fogyasztásban sem lenne többlet. Nagyobbik részük nem áll meg, továbbhalad, szemüket sem rebbentik a pilóták.
És ez elszomorító. Nem magamat sajnálom ilyenkor, hanem a buszsofőrt, a beleérzés nélküli, lelketlen embert. Aki segíthetne a másikon, de nem segít. Nyomja tovább a pedált, mi pedig tovább kornyadozunk, néha tíz-tizenöt percet is.
Nem tudom, hogyan fogalmazta munkaköri leírásukat annak idején a Demszky Gábor-, Aba Botond-féle csapat, félek, kimaradt a szövegből a minden az utasért kezdetű cikkely. Valószínűleg azért, mert a vezéremberekből is hiányzik valami. Hatni, segíteni, egymást támogatni.
Apró dolog az egész, de az életünk apró dolgok sorából áll. Ahogyan az erdőt is fák alkotják, meg a virágot is a szirmok…
Észre kellene végre vennünk, átéreznünk, hogy csak egymás vállát szorítva, karjába kapaszkodva tehetünk valami maradandót, juthatunk át a túloldalra. Hidakat kell verni. Igen.