Mélyből mélybe?

Néha igazoltnak látom a tételt, hogy a magyarok egy dologhoz értenek igazán, az újratemetésekhez. Igazságtalanul halálba kergetett vagy küldött honfitársaik kései igazságtételéhez.
Mindez azért jutott az eszembe, mert elhűlve nézem, miként hajszolják egyre különösebb helyzetbe azt az Oláh Ibolya nevezetű fiatal nőt, aki megnyerte a Megasztár második díját. Állítólag ez egy manipulálatlan verseny volt, ahol mindannyiunk örömére, a tiszadobi gyermekváros vécépucolójáról kiderült, hogy a torkában kincset rejteget. Pláne, hogy még cigány is, állami gondozott árva cigány, hát az úri közönség telesírta részvétével csipkés zsebkendőjét. Oláh Ibolya, a magyar lowoodi árva. Szív, hasadj meg! Csakhogy a sztárkeresőnek vége, a reflektorok kialudtak, a flittereket összeseperték, akik nagy pénzeket kerestek rajta, megkapták, és ennyi. Oláh Ibolya pedig gondolkodhatott, hogy lemezszerződéssel a zsebében mihez kezdjen magával. Merthogy a publikumot innentől kezdve nem a hangja érdekli, hanem hogy mi lesz a Pistivel, összefeküdt-e vagy sem Novák izével, volt-e abortusza, felvágta-e az ereit a fiúja vagy sem? Esetleg sikálja tovább a klotyókat?
Megszólalnak az irigyek, akiknek semmi nincs a torkukban, csak a földfekete gonoszság: Ibolya alkoholista, kábszeres, többszörös terhes, azt sem tudni, kitől, fennhéjázó, pénzéhes. És ahogy ezt pletykálják: csillogó szemmel, csepp nyállal a szájuk sarkában, kéjesen, készségesen: hátha sikerült betaposni a földbe ezt a cigány k…át, csak nem lesz különb náluk, csak nem sikerül neki?! Csak nem lesz belőle híres énekes?! Csak nem fog kitörni a neki leosztott sorsából?!
És a történet innentől kezdve érdekes. Nehogy már azt higgye bárki, hogy ezzel minden el van intézve, mindenki úgy szúrja el az életét, ahogy neki tetszik. Oláh Ibolyát a nagyközönség, azaz a magyar társadalom jelentős része juttatta a csúcsra. Akkor pedig mindenki felelős azért, hogy ez a fiatal nő ne tűnjön el a süllyesztőben, ne legyen áldozata a keszonbetegség nevű szindrómának. Elnézést, de hol a fenében vannak a hatalmas arccal meghirdetett romafelzárkóztató programok felelősei, a Mohácsi Viktóriák és egyéb roma harcosok, akik örökké azon „dolgoznak”, hogy kiemeljék a romákat hátrányos helyzetükből? Hol vannak esélyegyenlőségi minisztereink? Osztódással szaporodnak, és öröm nézni, amint felfénylik a szemük, amikor kimondják a tévében, hogy: roma. Hát rajta, itt egy arra érdemes képviselője a cigányságnak, aki hitelesen igazolná programjaik életrevalóságát.
Nincs ember ebben az országban, aki biztosítana egy ösztöndíjat Oláh Ibolyának, egy alapítványi helyet egy kollégiumban, ahol megtanítják a konfliktusok kezelésére, a támadások elviselésére, a külvilág gonoszkodásának semlegesítésére, legfőképpen pedig hangjának csiszolására, zenei hiányosságainak pótlására? A milliószor elátkozott, fasisztára pingált Horthy-korszakban mindig akadt egy alapítvány, amely felkarolta és gondozta a különleges tehetségeket, legyen az cigány vagy nincstelen zsellérgyerek.
Arra gondolni sem merek, hogy a magyar művészvilág tudatosan nem enged be sorai közé olyanokat, akik nem közülük valók. Czinkóczi Zsuzsa, Soós Imre, Ternyák Zoltán. Van, aki túlélte, van, aki belehalt. Oláh Ibolya nagy tehetség. A play backről pöszögők, vonagló szilikonbabák, barátok és üzletfelek, akiknek minden évben jut egy CD, amit vidéki vetélkedőkön ingyen osztogatnak, húzódjanak pár lépéssel hátrább. Engedjenek utat egy tiszta hangnak.