Miért nincs Budapestnek Grinzingje?

A Bécs által kínált programok közt talán a legkedveltebb a várost övező hegyvidékre kirándulni. Az északnyugati kerületek szomszédjában lévő, kényelmesen elérhető Grinzing, Nussdorf régi szőlőskertjei, patinás présházai mellé hangulatos vendégfogadók, takarosan berendezett csapszékek, kertvendéglők épültek, amelyekből az elmúlt másfél száz év során egész különleges falusi vendéglátó „ipar” fejlődött ki. A kedélyes bécsiek mellett a bámész külföldiek is szívesen töltik idejüket – és költik pénzüket – a híres vínersnicli, zöldveltelini és sramlizene mellett a grinzingi heurigerekben. Kérdés: miért nincs a kétmilliós Budapestnek ehhez hasonló vigalmi negyede?

Budán van egy kis hajriger – szólt a múlt század eleji mulatódalocska Bilicsi Tivadar előadásában. Csak volt, tehetnénk hozzá, már elég régen. A Budát, Óbudát és a Pest környéki dombságot a török hódoltság után benépesítő és újraépítő, főleg német ajkú polgárok buzgó szőlőművelésbe fogtak a várost övező napos lankákon. Az 1900-as évek eleji térképek a Vihar-hegytől a Rózsadombon, Sváb-hegyen, Sas-hegyen át a Gellért-hegyig mindenütt szőlőskerteket jelölnek, az utóbbi helyen még az utcanevek (Somlói, Villányi, Szüret, Bakator) is ennek az időnek emlékét idézik. A pest-budai polgárság és értelmiség körében is divat lett a hegyvidékre kirándulgatni, ott szüretelni-borozgatni. Fáy Andrásék a XIX. századi reformkorban még a virágzó szőlőkultúrájú Fót présházában múlatták az időt, Jókai Mór maga építkezett és szüretelt a Sváb-hegyen. Azután előbb a filoxéra pusztította el a szőlőt, majd a mesebeli kisgömböcként növekedésnek indult Budapest falta föl egyre-másra zöldövezeteit.
A régi főváros hírneves vigalmi negyede, a Tabán, a Krúdy Gyula megírta, Zórád Ernő megfestette zenés kisvendéglőivel, pincekocsmáival együtt az 1930-as bontásnak esett áldozatul. Óbuda még sokáig tartotta magát: „Újlak felől minden harmadik, a Tímár utcától véve minden második, a Flórián tér környékén minden egyes házban kocsma van” – jelentette az ott lakó Krúdy; de végül oda is beköszönt a buldózeres városrendezés, előbb a Bogdánffy úti szocreál lakótelep, majd az ezerszer áldott betonpanel formájában; ez utóbbiból, példaként, a tízemeletes, 2000 lakosú Szőlő utcai „völgyzáró gáttal”.
A városépítészek is észrevették (főleg, ha megfordultak kiküldetésben Bécsben), hogy a főváros vészes hiányt szenved zöldövezeti szórakozónegyedben. Az erre a célra alkalmas helyek, a Sváb-hegy, Gellérthegy, Zugliget, Disznófő, Irhás-árok stb. mindegyike követhetetlen tempóban és mértékben beépült, csakúgy, mint az Óbudától a Rózsadomb, Törökvész, Aranyhegy felé emelkedő zöldellő hátság. A tervezők ekkor az 1970–80-as években pusztulni hagyott, majd végképp letarolt Budaújlakra álmodtak új vigalmi városnegyedet, azonban ami ott történt, az az állatorvosi lóhoz hasonlatosan mutatja meg az elképzelés minden tévedését és hibáját. A Duna mentén futó észak–déli fő közlekedési vonalon – a Bécsi út, Lajos utca, Árpád fejedelem útja és a rakparti út összesen nyolc sávján – szinte szünet nélkül özönlik az autóforgalom a Dunakanyartól Békásmegyeren át a Belvárosig és vissza, naponta kétszer. A Zsigmond tértől a Nagyszombat utcáig tartó keskeny lakóövezet régóta szenved ennek zajától, bűzétől, az elképzelt célra tehát e terület eleve alkalmatlan volt. Az építészek szerencsésen meg is oldották a gordiuszi csomót: a Kolosy tér–Szépvölgyi út környékét mesterkélt, álromantikus, kedélytelen házakkal, majd irodaépületekkel (!) nyomták tele, a fölötte lévő Csatárkát pedig kíméletlenül beépítették kisiparos-reneszánsz stílusú villákkal. Mögöttük a Folyondár utca késő Kádár-kori kockaházak keretezik a magyar főváros egészen sajátos hangulatú „Grinzingjét”.
Az eredetileg még informálisan is Grinzing-tervnek titulált átalakítás tehát egészében és részleteiben a teljes csődöt, a budapesti várospolitika kóros fantáziátlanságát, impotenciáját tükrözi. Jellemző, hogy a sikertelen, többször megváltoztatott koncepciójú „rehabilitációnak” még az a maradék régiség is áldozatul esett, ami feltétlenül védelmet érdemelt volna. A Bécsi út páros oldalán csak egyetlen (a 44-es házszámú) kőépület maradt meg, amely 1767-ben épült finom barokk stílusban, és alighanem az újlaki városbíróé volt. A többinek minden becses részlete, értékes kapuzata, ablaka, kovácsoltvas rácsa, öntöttvas kútja, faragott lépcsője és egyéb kődísze a sittlerakó telepen vagy a régiségkereskedők kezén végezte.
E sorok írója a Magyar Építőművészet 1994. évi 6. számában, a Népszabadság szakírója 1999. október 11-én parentálta el a halva született óbudai vigalmi negyedet. Újabb tíz év telt el tehát azóta anélkül, hogy a világváros bármit tett volna önmaga szórakoztatására és felüdítésére. A dél-budai Duna-part – Lágymányosi-öböl, Kopaszi-gát – hasonló célú ingatlanfejlesztési tervei legfeljebb a politikai botrányok ínyenceit szórakoztathatják. Ma már okkal-joggal elmondható: a Demszky főpolgármesterhez és stábjához kötődő másfél évtized Budapest történetének egyik legszerencsétlenebb korszaka. Éppen a világban mindenütt megfigyelhető, valóban lendületes, szinte forradalmi városmegújulások korában.
Itt némi keserűséggel meg is válaszolhatnánk a címben feltett kérdést: azért nincs nekünk, budapestieknek Grinzingünk, mert van helyette Demszkynk. A válasz mégsem ilyen egyszerű, hiszen ilyen fontos dolog normális körülmények közt nem múlhat egy botcsinálta városvezető (és környezete) alkalmatlanságán. Ha a főváros területén nem maradt erre a célra megfelelő hely, körül kell nézni a szomszédságban. A Bécs melletti Nussdorfnak, Grinzingnek is éppen az a varázsa, hogy e falvak eleve szőlészettel-borászattal foglalkoztak, s abból fejlődött ki vonzó vendéglátó „iparuk”. De Budapest környéke még e szempontból is kedvezőtlen adottságú, hiszen az agglomeráció többnyire éppen azokban az urbanizációs betegségekben szenved, mint maga a főváros: Budafokon, Tétényben, Diósdon, Budaörsön panel lakótelepek épültek, Törökbálint, Érd brutálisan túltelített, óriási átmenő forgalommal és ipari-kereskedelmi zónákkal terhelt, a Budakeszitől a Zsámbéki-medencén át a Pilisig tartó zöldövezetet tartalékait most falják föl a lakóparkok és az általuk odavonzott infrastruktúrák.
Az utóbbi néhány esztendőben egyetlen Buda környéki település neve merült fel, amely adottságai révén pályázhatna a magyar főváros „Grinzingje” címre. Etyek község mindeddig szerencsésen megúszta mindazt a romlást, amiről fentebb szóltunk, szerencsésen megőrződött kies faluképe, hagyományos utca- és telekszerkezete. A fővárosból gyorsan és kényelmesen elérhető úgy, hogy nyugalmát mégsem zavarja az autópálya forgalma. Kellemes klímájú és kedvező fekvésű, ezért már évszázadok óta űzik a szőlőművelést-borászatot a török hódoltság után újratelepült Eddeck sváb lakói. A budafoki Törley pezsgőgyár szőlőalapjaként régebben ültetett chardonnay mellett újabban kitűnő rizling-, szilváni- és furmintfajták jelentek meg Etyeken, a faluban se szeri, se száma a szépen épített, sóskúti faragott kővel boltozott borospincéknek, a vendéglőnek is alkalmas házaknak. Néhány helyi borász máris nevet szerzett magának, a szakma és az idegenforgalom is felfigyelt Etyekre: idén már másodszor rendeztek sikeres tavaszi pincefesztivált, ősszel újra szüreti bornapokra készülnek. Minden együtt van tehát, hogy az igényesebb budapestieknek – és az ország, a világ bármely más részéből érkező vendégeknek – végre a bécsiekéhez hasonló gasztronómiai-vigalmi kirándulóhelye legyen.
Természetesen az üzleti-befektetői szféra is rámozdult a település kitűnő adottságaira; legújabban pedig egy szenzációs hír járta végig a hazai sajtót: az egyik legismertebb hazai ingatlanfejlesztő-vállalkozó és egy hollywoodi filmguru nevéhez fűződően a „világ legnagyobb filmgyárát” szándékoznak felépíteni Etyeken. Amennyiben tehát nemcsak amolyan magyar módra elképzelt, hanem valódi amerikai „álomgyár” létesül a falu határában, akkor egyszersmind könnyen véget érhet a etyekieknek az az álma is, hogy egy csendes, meghitt helyen igényes vendégkört fogadhassanak, és ezzel szerezzenek jó hírt maguknak. Mert a két dolog – a nyugodt, családias vacsorázás, a tücsökciripeléses kerti borozgatás és a filmipar pazarló infrastruktúrája, teher- és személyforgalma, zaklatott tempója – nem nagyon fér meg egymás mellett. Ez esetben továbbra is az igazi, Bécs melletti Grinzingbe kell kiruccannia a budapestinek, ha egy jó kis heurigerre támad kedve.