Reggel

Zsiráf, ahogy mesélte, egyszer csak belegyalogolt a reggelbe, és mert pont arra ment, úgy adódott, hogy a felkelő nappal szemben tartott hazafelé egy júniusi hajnalban, amikor még szagos a levegő a harmattól, de a külvárosban ott áll a startvonalnál az igazi nyár. A városra ilyenkor, ha kedve tartja, fél nap alatt ráereszkedik a hőség: délután egy körül – még ha a tavasz éles-kontúros fényárnyékai között nyitottak is ki zörögve a piacok fél hatkor – kicsattan az aszfaltra a napon felforrt eper és friss zöldség illata. Talán csak egy perc, míg keresztbefordulnak egymáson az évszakok, és Zsiráf meg Lókötő, míg ezer felesleges dologgal múlatták az időt, sokszor gondolt arra, hogy meg kellene fogni azt a percet valahogyan, mert a világnak – bár a nagyszájúak folyamatosan rendezik – mégiscsak saját rendje van, és az embernek, ha nem áll sorba hülyeségért, egész biztosan ezzel a renddel van dolga, nem a rendezőkével.
Zsiráf azon a hajnalon egy órája gyalogolt, még a derengő, hűvös-szürke ég alatt indult el gyakorlatilag mattrészegen valahonnan egy dél-budai kocsmából, ahol összekeveredtek az ottragadtak a munkába indulókkal, mint a kiborult tizedik nagyfröccs az első kávék szagával vagy az éjjel a nappallal, és olyan könnyűnek érezte magát, mint a keleti szél a folyó felett – át is gyalogolt az egyik hídon, a következőn meg vissza, Budára, és arra gondolt, egyszer hajnalban bejárja az egész várost így cikcakkban a Dunán át, hogy ha már pont ide született, legalább egyszer csináljon valami fontosat.
Lépésről lépésre józanodott a hűvösben, és ahogy halványodott körülötte az éjszakamaradék, lassan majd kétmillióan ébredtek körülötte még egy hétköznapra sután és elégedetlenül.
Istentelenül éhes volt, de az utolsó ezresét, mielőtt eljött, az asztalra dobta.
– Majd jóllakom a pékség szagával – gondolta. – Legalább se Istennek, se embernek nem tartozom – mondta csendesen a hídkorláton át a víznek, és abban a pillanatban a pesti oldal felett derengeni kezdett az ég.
– Most is így gondolod? – kérdezett vissza halkan Lókötő. A Kismocsok teraszán támaszkodtak a fémkorlátnak, és párát köpött körülöttük az eső áztatta májusi délután.
– Asszem – válaszolta Zsiráf határozatlanul. – És az Isten se tartozik – tette hozzá, mert szerette az ütős mondatokat.
Gyalogolt – mesélte –, egyre gyorsabban, hogy utolérje valahol a reggel egyetlen, igazi pillanatát, mielőtt felébred a város körülötte, hogy káromkodjon, kiöntse a teát, leverje az ébresztőórát és magára rántsa a következő napot, sután és érzéketlenül. Szinte futott a rakparton Óbuda felé, átslisszant a Zsigmond téren a másik oldalra egy taxi és egy kamion között, belerohant a Kolosy térbe, ment, ahogy csak a lába bírta, míg végül a panelházak között felejtett öreg, mosolygós Meggyfa utca közepén teljes fényével ráragyogott a nap.
Akkor a járda szélére ült, már teljesen józanul, és beleemelte az arcát a reggelbe.
– Minden megvan – gondolta, és nem vette észre, hogy a közértes lány bevágja maga után a háta mögött lévő ház kapuját.