Werber áldozatai nem voksoltak

Mivel a baloldali politikusok és elemzők azzal próbálják bagatellizálni a szocialisták súlyos vereségét az európai parlamenti választáson, hogy mentséget keresnek az otthon maradók számára, sőt felmagasztalják ezt a magatartást, le kell szögezni: aki úgy döntött vasárnap, hogy nem szavaz, az továbbra is a 2002-ben kiteljesedő, és azóta is pusztító werberi gyűlöletpropaganda áldozatának tekinthető. Ne vigasztaljon senkit, hogy Európában is ez a trend, ettől még elkeserítő marad a magyar választópolgárok hatvanegy százalékának közömbössége. Több mint négymillió felnőtt ember mondott le valamilyen okból demokratikus alapjogáról, ami akkor sem nevezhető természetesnek, ha – posztmodernkedve egy kicsit – a nem választást is választásnak tekintjük. Magyarázatot keresve a jelenségre, nem nehéz felismerni a szocialista kampánystáb felelősségét. Miután bedőltek a közvélemény-kutatók azon számításának, mely szerint az alacsony részvétel az MSZP-nek kedvez, mindent elkövettek annak érdekében, hogy így is alakuljon a voksolás. Kampányuk minden eleme azt a célt szolgálta, hogy elbizonytalanítsák az embereket, s lehetőleg megutáltassák a többséggel a politikát. Amíg a Fidesz jelentős előnyét mutatták a felmérések, addig azt sulykolták, hogy nincs a kormányzást érintő tétje a választásnak. Azt pedig ők tudták a legjobban, hogy a felvilágosításra elherdált százmilliók milyen hatékonysággal ültették el a társadalomban a voksolás uniós jelentőségét, így nem kellett öntudatos européer tömegek megjelenésétől tartaniuk az urnáknál. Amikor aztán egyes baráti közvélemény-kutatók már a szocialisták győzelmét sem tartották kizártnak, rögtön váltottak, és ellopva az ellenzék mondatait, azt szajkózták, hogy a kormány kétéves tevékenységét is értékeli az ország június 13-án. Várakozásaik szerint pozitívan. Hiszen ők keményen dolgoznak, míg mások csak beszélnek – hirdették Funar után szabadon, de nem túl nagy intenzitással ezt sem, hisz úgy tűnt, a szimpatizánsok fegyelmezett kemény magja elég lesz a Fidesz végső elsöpréséhez. Mert ez utóbbi a legfontosabb, ezért is pazarolták a legtöbb energiát a legnagyobb ellenzéki párt politikusainak lejáratására. No meg azért, mert ismerve a kádári posványban szocializálódott többség lélektanát, tudták, hogy a gyalázkodó, durva kampánnyal sokakban fel lehet szítani a szunynyadó demokráciaellenességet. Hiszen mire vágyott leginkább a kötelező szemináriumokkal és állampárti sajtóval gyötört nép a rendszerváltás előtt? Nyugalomra. Ami azt jelentette, hogy hagyják végre békén a politikával, legyen az az elvtársak dolga odafönn, és engedjék őt mutyizni a háztájiban vagy a másodállásban.
Nyugalmat ígértek hát ismét az elvtársak, akik – nem lehet elégszer hangsúlyozni – ugyanazok, mint akkor. Erre jön a „kötözködő, örülni semminek nem tudó, arrogáns hazudozó” ellenzék, és elveszi szegény magyar nép jól megérdemelt nyugalmát, szembeállítja a barátokat, a családtagokat, árkot ás, és kettészakít. Hát nem jogos, hogy szegény szocialisták felveszik a kesztyűt, veretes hazugságokkal és elhallgatásokkal akarják leállítani a másik „hazugsággyárát”, majd külvárosi kocsmák hangulatát idéző mocskolódással vetnek gátat a sárdobálásnak, amit „természetesen” az ellenfél kezdett? Ne vezessen félre senkit a módszer primitívsége, óvodás stílusa. Egy percig sem hitték kiagyalói sem, hogy ezzel bárkit bármiről meg lehet győzni. Nem is ez volt a cél. Sokkal inkább azt akarták elérni, hogy minél többen gondolják azt, amit egy autószerelő a következőképpen fogalmazott meg egy bulvárlapban: „Ami ebben az országban megy, az már tűrhetetlen. Hétvégén inkább el sem mentünk szavazni a feleségemmel.”
A módszer tehát tökéletesen bevált, más kérdés, hogy csúfos bukást hozott. Mert a politikai megmondóemberek megint nagyot tévedtek, és az alacsony részvétel egyáltalán nem kedvezett az MSZP-nek. Minden megyében, de még a szocialista fellegvárnak számító főváros tizenhárom kerületében is a Fidesz aratott elsöprő győzelmet. A fiatal demokraták egymaguk több szavazatot kaptak, mint a másik három mandátumhoz jutott párt együttvéve. Akik elmentek szavazni, azok valóban véleményt mondtak a kormány kétéves tevékenységéről, és az nem volt valami hízelgő. Mindez persze olyan, mint a Trabant útfekvése, ami kitűnő, de nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor a választás másnapján tartott frakcióülésen közölte párttársaival, hogy a diadaljelentések nem érdeklik, és a Szövetségnek sürgősen számot kell vetnie saját gyengeségeivel. Ugyanis az eredményekből az is kiolvasható, hogy amennyiben igazak az elemzők állításai, és a pártoknak nem sikerült egymástól szavazókat átcsábítani, akkor az otthon maradók között volt egymillió Fidesz-szimpatizáns is. Ennyivel kevesebben voksoltak 2002-höz képest a Szabad Európa-listára. Ez még akkor is túl nagy szám, ha levonjuk belőle a valamikori szövetségesre, az MDF-re leadott százhatvanezer szavazatot. Meg kell tehát találni az ellenszerét annak a méregnek, amelylyel a a baloldal körül lebzselő gyűlöletmenedzserek oltják szüntelenül a társadalom gyengébb politikai immunrendszerrel bíró részét. Különösen fontos, hogy legalább a polgári értékrend hívei ki tudják vonni magukat a politikát dehonesztáló, a többpárti demokráciát lejárató, közönyt és unszimpátiát terjesztő hatások alól. Komoly figyelmeztetés például a keleti országrészben tapasztalt rendkívül alacsony szavazási hajlandóság. Úgy tűnik, hogy az ott jelentős létszámban élő kisgazda érzelmű választópolgárok mintha nem tekintenék teljes mértékben sajátjuknak a Fidesz agrárpolitikáját. A gazdatagozatnak és a Kisgazda Polgári Egyesületnek kemény munkát kell a közeljövőben végeznie azért, hogy ez a réteg, amely gyakorlatilag elveszítette pártját, ráismerjen alapértékeire a Szövetségben. Ha 2006-ban hasonló sikert szeretne elérni a polgári oldal, akkor a nemzeti petícióban megfogalmazottak következetes képviselete mellett nyilván folytatnia kell a Fidesznek azt az intenzív szervezőmunkát is, amit a néppárttá alakulással megkezdett.
A szocialisták háza táján persze egészen másképp magyarázzák a történteket. Medgyessy Péter egyenesen biztatásnak tekintette az eredményt, és arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy azért maradtak otthon oly sokan, amikor szavazhattak volna, mert elégedettek a kormány munkájával, úgy ítélték meg, jó irányba mennek a dolgok, nem volt számukra tétje a véleménynyilvánításnak. Túl azon, hogy ezen a magyarázaton milyen jót tud kacagni egy általános iskolás is, mintha ellentmondana a bukást sikerként értékelő logikának az a hír, ami a kormány és a pártvezetés egymást vádló bűnbakkereséséről szivárgott ki. Ezek szerint a nyilvánosság számára megfogalmazott győzelmi jelentés ellenére fölfogták a történtek igazi jelentését a Köztársaság téren is. S ahogy ez lenni szokott, azonmód egymásnak is estek. Hozzáértők szerint ez felgyorsíthatja a tisztújítás folyamatát az MSZP-n belül. A hírek szerint máris előre hozták októberre a tisztújító kongresszus időpontját. Ám fölösleges lenne abban reménykedni, hogy holnaptól távoznak a pártból és a kormányból a volt KISZ- és MSZMP KB-tagok, a kádári titkosszolgálat ügynökei, és szemünk láttára változik át az állampárt utódszervezete egy modern szociáldemokrata tömörüléssé. Márpedig amíg ez be nem következik, abban sem lehet reménykedni, hogy önszántukból fölhagynának politikai ellenfeleik lejáratásával, a társadalom kettészakításával, az árokásással, és annak hangoztatásával, hogy mindezt nem ők, hanem az ellenzék teszi. Ezzel pedig tovább mérgezik a közéletet, és tartósítják sokakban a tudatosan kifejlesztett undort a politikával, közvetve a demokráciával szemben. Ezért elkeserítő, hogy a többség a jelek szerint még mindig a hatásuk alatt áll.