A fa majd úgyis kihajt?

(Egy öreg erdész panasza, aki nem tudja, mit hozhat még a holnap.)

„Elmondom, mert nem tarthatom, de annyit teszek hozzá, hogy még állásban vagyok. Azért nem lesz nevem. Pedig, ha vádolunk valakit, álljunk elő. Nem perben vagyok, de inkább szomorúságban, és a vétkeseket nem tudnám megnevezni. Még semmi nem évült el, mert a pusztítás folyik tovább.
Régi igazság, hogy a fák állva halnak meg. De hogyan pusztulhatnak el erdők ezer hektárszámra a szemünk előtt? Ilyen felelőtlenséggel életem során nem találkoztam. És ezt ezrek látták, szörnyülködtek velem együtt tehetetlenül. Isten-ítéletű jégverés, kilevelezett erdőkre rátörő kései fagyok ilyen képet nem hagynak maguk után, mint amit megéltünk a hernyók után. Ezek a leggonoszabb kártevők voltak. Képzeletben sem hittem, hogy ezek a férgek erre képesek. Amerikai gyapjas lepkék hernyói. Amikor kimondom, beleborzongok. És napokig hallgatni azt a szörnyű zajt, a rágás hangját, ahogy százezer-, nem, sok milliószámra másztak előre a friss ágakon, hajtásokon, és kúsztak fel a fák törzsén, hogy aztán ne hagyjanak zöldet maguk után. Csupaszra rágtak minden, ami eléjük került. Erdők, fasorok, kertek, ahol nem maradt utánuk csak a halál.
„A fa majd úgyis kihajt” – okoskodtak olyan hozzá nem értők, akiknek dolga lett volna mindent megtenni a fák veszedelmének megállítására. De nekünk, magyaroknak minden a többszörösébe kerül, mert semmire nem vagyunk felkészülve. Mondták: nincs elegendő permetszer. Aztán nincsenek, akik kiszórják. Ez mind csak mellébeszélés! Megjelent valamiféle közlemény, ami nem más, mint szánalmas mentegetőzés, és ebben „megmagyarázták”, hogy ez is az elemi csapások közé tartozik. De nem igaz! Kiszámíthatatlan szélviharok jéggel, alattomos tüzek, nem várt árvizek, mind mentik az ember felelősségét, de azt, hogy egy ország erdősebbik felén rovarok taroljanak le viruló-zöldellő erdőségeket… Olyan esztendőben, amikor a természet bő kézzel hozott újító esőket, és igazán ritka az olyan késő tavasz, kora nyár mint az idei, amely kedvezett az életnek, erre megjelennek a hernyók, és jönnek megállíthatatlanul. Falnak, harapnak, híznak, bebábozódnak, és egy új nemzedék petéi még az idén kikelhetnek, hogy folytathassák elődeik iszonyú munkáját.
A fák között, az erdőkért öregedtem meg. Ebbe a csapásba belevénültem. Egyik nap még átkozódtam, másnap már sírtam. Vannak olyan részek, melyeket magam is ültettem. Nem, nincsenek, már csak voltak. Apám tanította: az erdész azért boldogabb ember másnál, mert amit maga plántált, azt soha nem ő vágja ki. Meghalt az igazság. Előttem. Szemem láttára. Elmenekültek a vadak. Puszta és rom a látvány. Én csak olvastam a sáskajárásról, most megéltem. Higygyék el, mindennél ijesztőbb volt. Próbáltunk tűzzel védekezni. Nyiladékban, ahol nem kellett félni tűzvésztől. Gyönge, gyámoltalan kezdők voltunk. Ezek a férgek szinte láthatatlanul szálltak is. Ahol tegnap még élet-levél volt, másnapra csonkolt ágvégek néztek az ég felé.
Ezt a pusztítást nem lehet kiheverni. Ezek az erdők meghalnak. Júliusban járunk, még minden milyen messze őszig. És itt nem lesz levélhullás. Rettegve gondolok a holnapokra. Életem, kenyerem volt az erdő. Volt! És ezért hibás, vétkes, bűnös, aki hagyta! És a tehetetlenség úgy, de úgy tud fájni, kínozni, mint még soha. A szörnyű rágás hangjaira ébredek. Szeretnék olyankor elfutni, de nincs hova. A felelősség egy pillanatra sem hagy pihenni, a peték kikelnek. Mi lesz itt akkor? Országvédelem lenne ez, de nem érzik a súlyát, akiknek segíteni kellett volna. Én látom magam előtt a hernyók után majd letarolt fiatal erdők helyét, és elakad a lélegzetem. Beléptünk egy új évezredbe, ilyen kilátásokkal? Legszívesebben ismételgetném: segítsetek, segítsetek! Gyönge az én hangom, erőtlen az én szavam, de akkor csak azt kérem: gyertek és lássátok!”
Csak a lejegyzés az enyém.