Balaton

Hatalmas, nyitott nyári égbolt. Mindegy, hogy milyen. Legyen kék, viharszürke, palackzöld vagy barna. Lehet seszínű vagy piszkos is. Bárányfelhős, fátyolfelhős, gomolygós. Mintha karfiolok nőnének gyorsított felvételen. Burjánzó égi karfiolok. Lehet felhőfelvonulás is. Véget nem érő menet. Vagy foszlányos. Mindegy. Ami fontos, a repülőgépek kondenzcsíkjai a kék felületen. Tejszínhab hosszú, fröcskölt csíkjai. Keresztezzék egymást mohón.
Nagy égbolt nélkül nincs nagy víz. A nagy égbolt pedig mélység. Köveskál fölött a nyári éj kékfestője. Vagy ahogy Tihany fölött függ a délután. Nézz fel a kettős toronyra! Szemhéjadon pirosassárgán dereng a fény. A fény aranykarikái és veretlen érméi. A villámhárító hegyén a Mindenség. A tágas égbolt olykor látható, máskor láthatatlan táj. Anyag. Szövet. Köd, pára, fény. Fényszövet. Selyem. Tejüveg. Gomolygó gőz.
A víz is ég. Levegő. Előfordul, hogy víz és ég egy. Eggyé olvad. Vagy hogy víz és ég is üveg. A víz lehet selyem. Olaj. Törött jég vagy recés üveg. Tüzes ásvány, olvadt fém, parázs. Csillogó, puha fólia. Aszfalttenger, zsír, fortyogó húsleves. De lehet víz is a víz. Egyszerűen csak víz. Boglár kettős platánsora alatt lógatod bele a lábad. Stég alatt dagadozó víz. Vagy a hajnali. Sima és selymes, nem is lottyan, ahogy Fonyód felől Badacsony sötétlő vulkánja felé úszol. Lehet esőverte, szél korbácsolta. Porló, mint a homok. Foszladozó, mint a rongy.
Minden nagy víz elsősorban fény. A táj, a vulkáni hegyek vonulata, felhők, levegő, pára, maga a vízfelszín is csak tereli, szűri, töri és tükrözi, színezi, tompítja vagy élesíti a fényt.
A nagy tó fény, levegő és víz. Maga a szabadság. Itt nem szabad dolgozni. Horgászni, halászni, nádat aratni, kacsára vadászni, hálót foltozni, vitorlát javítani, malacot etetni szabad. Festeni, fényképezni. A Badacsony oldalában szőlőt kapálni és metszeni, bort fejteni, hordót kénezni. Nehéz bazaltból, terméskőből falat rakni. Szőlőt, diót, mandulát szüretelni. Ezt mind-mind szabad. Dolgozni nem szabad. Szabad napozni és az árnyékba húzódni. Szabad, de nem muszáj úszni. Írni szabadna, de nem lehet. Hogy is mondja Móricz? „Én magam mint író minden igazi élményemet a szabadban kaptam, de soha a szabadban egy sort írásban meg nem fogalmaztam. A szabad természet minél zavartalanabb, minél ősibb, annál mélyebb és átalakítóbb hatást gyakorol a kultúremberre.”
A nagy tó mellett leginkább ücsörögni kell. Szemlélődni. Bámulni az öbölt, a duhogó kompot, Szigliget romjait, a dagadó vitorlákat, a túlpartot. Ha nem látszik, akkor a ködöt. Az eget, a napot, a párát, a felhőket. A cséreket és a sirályokat. A kenyeret kolduló hattyúkat, a kacsákat, verebeket. A felszökkenő halak nyomán finoman gyűrűző vizet. A katicabogarak röptét. A nagy tó a boldog és értelmes semmittevésre inspirál. Felmentést és igazolást ad. Nem a mulasztásról, hiszen ha mellette szemlélődtél, akkor nem mulasztottál, hanem éppen ellenkezőleg, belevágtál végre valamibe, ami mindennél fontosabb. Beleolvadtál a létbe. Megtaláltad végre önmagad.
A nagy tó az álmoké. A fantáziáé. Az ábrándozásé. Itt az idő másképp telik. Mindegy, hogy nyaraló nyugágyán heversz, ladikban ülsz, vagy vitorlás hajón markolod a kötelet. Merenghetsz vendéglő teraszán, pohár borral a kezedben. Ücsöröghetsz Badacsony bazaltoszlopai fölött, a Bujdosók lépcsőjén. Letelepedhetsz valamelyik szőlőhegyen, bonthatsz kendőt, vehetsz a markodba hagymát, szalonnát, bicskát. Lopakodhatsz papirosként zörgő nádasban, szeretkezhetsz a pincetorokban, a gádoros langyos padlójára szórt szalmában. Úgy is jó, ha csak beköszöntél a szőlősgazdához pohárka borra, kóstolóra. Bármit csinálj, tedd önként, s észre fogod venni, az idő itt másképp telik. Az órák lassabban peregnek. Pedig a változás folyamatos: súlyosan zuhogó napfény, derengés és szürkület órái váltogatják egymást. A víz tükrén, az égbolton percről percre nyomon követheted a felhők, a derű és ború, a homály bonyolult árnyjátékait, rebbenő foltjait. Nem hiába festették annyian – ennek a tájnak, a nagy víznek és égboltjának mindig termettek hódolói. Rajongó szerelmesei, legalázatosabb kérői, megszállott kutatói. A sziporkázó, szivárgó, olajosan csorgó, síkos fény nevelte a legkitűnőbb szakértőit a derengésnek, a rebbenő árnyéknak és libbenő levegőnek, könnyű szélnek, a színek észrevétlen változó árnyalatainak, a látszólag egy helyben ácsorgó, mégis elcsorgó időnek.
Ülj ki a kertbe, a lugasba, telepedj a körtefa alá a fűbe, hallgasd a hullott, zúzott körte sebeire gyűlő darazsakat. Hallgasd a zümmögést, a bogarak gordonkázó muzsikáját. És ne siess! Semmi fontosabb dolgod nem lehet. Itt senki sem siet, mert itt az idő sem szalad: lassan fogy el, úgy ázik, mint a lavór vízben felejtett szappan.
(Részlet Korniss Péter Fényes Magyarország című albumának szövegéből)