Florida, ’59

„Meglepetééés!” – kiáltott fel anyuka, amikor belépett az ajtón. Hugi azonnal odapattant anyám cekkeréhez, és mélyen belenyúlt. Csupán négyéves volt, de legendás vadász! Orsika még a titkon vásárolt karácsonyi ajándékot is meglelte, mi volt neki egy cekker rejteke? Szempillantás alatt kitapintotta a narancsot, és már majszolta is – héjastul. Sosem látott még ilyen gyümölcsöt, talán azt gondolta, hogy valami almaféle. Szanaszét spriccelt az édes nektár, folyt végig az arcán, ő pedig elégedetten mosolygott ránk nagy barna szemeivel.
Nem értettem, miért nem szól rá anyuka, hiszen karácsonyra sem jutott déligyümölcs az asztalunkra, hát még hétköznap! Itt, Salgótarjánban akkoriban az almának, cseresznyének örültünk. A telepen munkások éltek, nemigen vágytak efféle delikateszre. Ráadásul olyan mosoly ült anyuka arcán, mint aki megnyerte az ötös lottót. Akkor vettem észre kezében a színes képeslapot. Hasonló volt ahhoz, mint amit két hónapja kaptunk. Bátyám írt, a család büszkesége. Őt mindenki csak Joe-ként emlegette. Az amerikás Joe! Persze csak suttogva, mert nem volt szabad beszélnünk. Anyuka mindig ránk szólt, ha az utcán járt a szánk. Nekünk nem szabad beszélni, ismételgette.
„Írt a bátyád! Nézd, milyen szép kép! Látod a pálmafákat? Gyönyörűek! Milyen boldogságban élhetnek ott Joe-ék!” – ömlött anyukából a szó. Azután hirtelen elcsitult, majd lassan könnyek kezdtek csordogálni az arcán. Kihúztam elernyedt ujjai közül a levelezőlapot, és mohón megfordítottam, hogy lássam, mit ír a példaképünk.
„Ebben a szállodában nyaraltunk két hétig. Hazafelé bevásároltunk gyümölcsöt fantasztikus olcsón. A frigidaire úgy tele van, hogy egy tűt sem lehet beletenni. Olyan jó. Remélem, jól vagytok. Istenem, hogy ebből a sok mindenből nem ehettek! Dinnye, szőlő, körte, narancs olyan olcsón, hogy az nem igaz. Édes bogaraim, millió csók! Józsi.” A bélyegzőn a dátum: 1959. október 8.
Orsika közben felfalta a narancsot, és ragacsos kezével a színes képeslap felé nyúlt, de résen voltam, és megmentettem, mielőtt narancslekvárrá gyűrte volna. Húgocskám csak fényképről ismerte bátyánkat, akárcsak édesapánkat, de így is nagyon szerette. Aztán hosszú csönd következett. Anyuka kedvenc sámliján ült, könnyes szemével merengve nézett a képre.
Három évvel azelőtt, amikor Jóska bátyám kivándorolt, tizennégy éves voltam, jól emlékszem az utolsó reggelre. Pesten éltünk. Az utcán dörögtek az ágyúk. Apámról semmi hír nem volt, valahol harcban állhatott a szovjetekkel. Jóska is ezt tette előző estig, de már világos volt, hogy menekülnie kell. A terv szerint apámék követték volna, de édesapánk többé nem került elő. Pedig a nyomozók is keresték. Folyamatosan zaklattak bennünket. Anyukát a munkahelyéről is kitétették, ezért vidékre költöztünk a nagyihoz.
Amikor Jóska kilépett a lakásunkból, és anyuka becsukta utána az ajtót, váratlanul megszólalt a zárlatos rádiónk:
„Magyar hazafiak! Tartsatok ki! Jön az amerikai felmentő sereg!”