Harminckét nevem volt

Alsó tagozatban az osztály fiúi a Róka és a Farkas őrsbe tömörültek. (A lányok viszont őzikék voltak meg mókusok.) Kötelező délutáni kisdobos-foglalkozásaink szerencsésen nélkülöztek mindennemű direkt politikumot: jó idő esetén rendszerint végigfociztuk a rendelkezésre álló órácskát az iskolaudvaron; míg ha esett az eső, a tantermi tartózkodás jobbára verekedésbe torkollott. Amikor tízévesen úttörővé avattak minket, nemcsak a bemagolandó parancsolatok szaporodtak a duplájára, hanem az erdei faunát idéző őrsi elnevezésekről is le kellett mondanunk. Mi például Ságvári őrs lettünk. Ságvári Endréről legfőképp azt verték a fejünkbe, hogy a fasisztákkal vívott tűzharcban halt mártírhalált egy cukrászdában. Volt is egy olvasmány a tankönyvben, ami beleérzően ecsetelte, hogy a sokszoros túlerőnek Ságvári vékonykeretes Lennon-szemüvege is áldozatul esett. Később filmvetítést is tartottak a központilag előírt példakép életéről: ha jól emlékszem, Huszti Péter alakította a bolsevik értelmiségi hős prototípusát a Harminckét nevem volt című alkotásban. Huszti azért Peer Gyntként jobb volt; igaz, akkoriban még föl sem merülhetett, hogy egyszer majd Görgey Gábor pályázat nélkül akarja megtenni a Nemzeti Színház urának. (Harminckét fogam volt – szólt a korabeli, politikai felhangoktól sem mentes szóvicc.)
Ebből az egészből engem leginkább a cukrászda ragadott meg. (Már akkor is határozottan éreztem, hogy valami baj van velem.) Úgy gondoltam: ha már egyszer hősi halált kell halni, lehetőleg ilyen elegáns helyen ejtse meg az ember. Rendben van, hogy a kommunisták ott vannak minden kilométerkőnél (és tényleg ott voltak); de azért mártírrá válni is kellemesebb egy franciakrémes meg egy kapucsínó komótos elfogyasztása után. Naivitásomban bizonyára közrejátszott az a tény is, hogy a mi kis falunkban nem volt cukrászda – a kocsmában pedig még a tölcséresfagylalt-mérést is beszüntették egy fél iskolát érintő szalmonellamérgezés után.
A tetthelyre, a nevezetes cukrászdába, a mai Remiz nevezetű étterembe csupán évtizedek múltán, már újságíróként jutottam el. Tényleg ott van a költői nevű Szép Ilona kocsiszín tőszomszédságában, bár a hasonló nevű vendéglő – a város egyik legkiválóbb, hagyományos magyar konyhájával, különös tekintettel a felséges marhalábszárra – némiképp lejjebb helyezkedik el. Az extravagáns Remizbe viszont, amelybe egy fél villamost is belekomponált az építész, a minőségi újságírók összejövetelére invitált meg egy mecénás kedvű dohánygyár, de a találkozó egyszeri maradt: vagy nem voltam elég minőségi, vagy egészen más a viszonyom a dohányhoz, mint a szakma ott megjelent baloldali krémjének. Mindenesetre készséggel felvilágosítottak, hogy nem tévedés: ez bizony az az emlékezetes Ságvári-féle cukrászda. Úgy megilletődtem, hogy szinte hallani véltem a golyók süvöltését.
Tágas a történelem lomtára, sok furcsaság megbújik a homályos sarkokban – tértem napirendre a dolog fölött, mígnem hírét vettem, hogy a rendszerváltozás idején a jogos népharag által levert emléktáblát a napokban ünnepélyesen újraavatták ama jeles alkalomból, hogy épp hatvan esztendeje esett meg az annyiszor megénekelt cukrászdai tűzpárbaj. Toleráns polgárként, akinek az is belefér a demokráciába, hogy épelméjű magyarok Kádár János sírját zarándokhelynek tekintsék, nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget az ügynek, mint egy etnobiznisztől hajtott tragikomikus nácivadász akciónak. Ekkor azonban értesültem róla, hogy az avatóbeszédet Hiller István kultuszminiszter, a szocialista párt alelnöke, a pártelnöki cím egyik esélyese tartotta. Sőt, nemcsak antifasisztának, de példaképnek is nevezte a rendőréletet kioltó Ságvári Endrét. „Nem felejtjük a példát és nem felejtjük az eszmét, amelyért Ságvári Endre az életét áldozta. Határozottságra és összefogásra van szükség, ez a mai magyar baloldal kötelessége és felelőssége” – fogalmazott a félreérthetetlenül szélsőbalra nyitó Hiller.
Mint a Róka, majd a Ságvári őrs hajdani kényszerű tagja, határozottan tiltakozom az egypártrendszeri propagandát demonstratívan rehabilitáló kormánypárti gesztuspolitika miatt. Semmi kifogásom az ellen, hogy a mélységes ideológiai válságba zuhant magyar baloldal újrafogalmazza történelmi legendáriumát – feltéve, ha szalonképes históriai alakokat válogat össze. Ám Ságvári minden demokratikus mérce szerint szalonképtelen figura. Ideje tudomásul venni a baloldali történetírásnak is, hogy az illegális kommunisták fegyveres harca épp olyan terroristatevékenység, mint amelyet mostanság a magyar kormányzat is fensőbbségesen elítél esetleges szövetségi formációkba tömörülve. Ugyanígy – amennyiben kiiktatjuk a történelmi léptékben is alkalmazott kettős mércét – bizonyos tekintetben terroristának minősül a szobordöntő Göncz Árpád és Faludy György is, hiszen túlléptek a civil kurázsi polgári határmezsgyéjén. Ilyesfajta anarchista előéletüket lényegében maguk sem tagadják, sőt alkalmasint el is büszkélkednek vele.
Félreértés ne essék: nem a markáns diktatúraellenes fellépés létjogosultságát vonom kétségbe. Az 1956-os forradalom hős fegyveres felkelőit például eszembe sem jut a terrorista jelzővel illetni. Ságvári esetében azonban nem lehet félreértés: ő egyfajta terrort kívánt egy másik fajta terrorral felváltani. Az igazságos társadalom eszméjébe burkolózó kommunisták nem mentegethetik magukat (s hat évtized távolából pláne nem), hogy ők nem ilyen lovat akartak: az oroszországi létező sztálinizmus intő példaként lebeghetett volna előttük. A történelmi farkasvakság utólag még mentegethető is – ám 2004-ben, a ráadásul történész Hiller Istvántól azonban teljességgel elfogadhatatlan. Lehetséges, hogy tökéletlen volt a rendszerváltás; annyira azonban mégsem, hogy egy sztálinista mártírt minden következmény nélkül rehabilitálhatna a Magyar Köztársaság alkotmányosan fölesküdt minisztere. Csak egyet tudok érteni a protestáló történésztárssal, Szerencsés Károllyal: „Minden demokrata antifasiszta, de nem minden antifasiszta demokrata, így tehát nagyon meg kell gondolni, hogy kiket és miképpen tekintünk a demokrácia előfutárainak és példaképeinek.” Hiller viszont ez esetben maga a József Attila által emlegetett „ős patkány” (tessék ezt ne zoológiai értelemben venni!), „a meg nem gondolt gondolat”.
Sokat tűnődtem: mi is ez a ságvárizás voltaképpen? Provokáció? Tematizálási kísérlet, hogy szimbolikus terepre terelje a közbeszédet, hiszen addig sem a kormányzó erők végletes alkalmatlanságáról, a politikai-gazdasági csődhelyzetről esik szó? Vagy Hillernek egyszerűen elment a józan esze? Nagy műgonddal fölépített egy mérsékelt baloldali imázst, beleértve a szociáldemokrata megújhodás vezéralakjának szerepkörét is, aminek révén jobb híján még akár a kényes ízlésű jobbközép is elfogadhatná partnerként; aztán egyetlen laza mozdulattal, könnyedén odadobja mindezt azért, hogy a pártelnökségért való könyörtelen belharcban maga mögé állítsa pártja keményvonalasait? Vagy az eddigi színlelés helyett éppenséggel most adja valódi önmagát, kimutatva a foga fehérét? Netán elérkezettnek érezte az időt, hogy új életre keltse a tudományos sztálinizmust?
A Ságvári-affér nemcsak azért fájdalmas, mert megkérdőjelezi a közzétett szociáldemokrata irányváltás szándékának őszinteségét, hanem azért is, mert nyilvánvaló hadüzenet a jobbközép oldalnak: odaát nem felejtik a példát és az eszmét, összefogottak lesznek és határozottak. S nyilván csőre töltik a fegyvert is. Jobb, ha messze elkerüljük a Remizt.