Csak sakkozni akart. Semmi más nem érdekelte attól fogva, hogy hatévesen megkapta első készletét. Életét teljes magányban töltötte, az isteni bábuk jelentették egyetlen társaságát. Meg persze az ellenfelek. Ők azonban Bobby Fischer számára nem társaságot, barátokat jelentettek, még ismerősöket sem. Nem törekedett népszerűségre, csak győzelemre. Sokan gondolkodtak azon, miként válhatott belőle a világ legjobb sakkozója. A legtöbben kiemelkedő, 180 körüli intelligenciahányadosára s különleges emlékezőtehetségére hivatkoznak. Egy alkalommal emlékezetből visszajátszotta egy versenysorozata összes rapid partiját. Ami huszonkét játszma több mint ezer lépését jelenti. Ösztönös tehetségként, váratlan húzásokkal gyakorlatilag tönkreverte a világot, s a sakkvilág moguljai csak együttes erővel tudták kiiktatni a terveiket felborogató zsenit.
A Fischer-érában ugyanis már javában tartott az a folyamat, amely a sakkjátékot üzletté, uniformizált „iparággá” változtatta. Nem lehetett bajnok valaki, ha a Szovjetunión kívülről származott. A nemzetközi sakkszövetség, a FIDE pedig orosz irányítással tökéletes hátteret biztosított a szovjet „tankoknak”, Petroszjannak vagy Szpasszkijnak. Fischer egy ideig, 1975-ig tartotta a frontot, teljesen egyedül. Akkor jött Reykjavík, ahol a FIDE olyan szabályok szerint akarta lejátszatni a döntőt Fischer és Karpov között, amelyek az orosz nagymester előnyére szolgáltak volna. Döntetlen esetén ugyanis a kihívó, azaz Anatolij Karpov kapta volna a koronát. Minthogy ez mindenféle logika szerint nonszensz, Fischer úgy döntött, nem áll ki a FIDE bajnoki címéért, így az orosz lett a nyolcvanas évek közepéig a világszövetség királya. Akkor azonban Bobby Fischert már egyáltalán nem érdekelte az egész sakkcirkusz. Valójában fénykorában, a hetvenes évek elején elege lett belőle, ám mivel vitathatatlanul ő volt a legjobb, elégtételt jelentett neki, hogy legyőzte az egész világot. Mégpedig egyedül. Talán ha beáll a sorba, és eljátssza a neki megírt szerepet, nagy harcokat vív a hidegháború mintájára az orosz szupersztárokkal, néha kikap, néha győz, a pénzdíjakat pedig testvériesen megosztja a többiekkel, nagyobb megbecsülés övezte volna a pályatársak körében. Ezt azonban nem tette meg, sőt arra sem ügyelt, hogy megválogassa a szavait, ha ellenfeleiről beszélt. Gyakorlatilag egyetlen sakkozót sem becsült semmire. Az oroszok uralta mezőnyt tekintve meg volt győződve róla, hogy előre lejátszott, „lezsírozott” játszmákat lát. Garri Kaszparovot, az ifjabb nemzedék csillagát nem másnak, mint KGB-ügynöknek tartotta, aki ráadásul egyáltalán nem tud sakkozni. Szerinte Kaszparov még soha nem játszott éles meccset, mindent előkészített neki a FIDE, ő csak bábu volt a hatalmasok kezében. Az oroszok nem tudtak mit kezdeni az ösztöneire hagyatkozó zsenivel, s agresszív stílusát megismerve csak annyit mondtak róla: nyekulturnyi – kulturálatlan.
A világbajnokság megnyeréséről, az 1972-es reykjavíki összecsapásról azóta legendákat mesélnek. Itt valóban hidegháború zajlott, olyannyira, hogy Richard Nixon amerikai elnök utasította Henry Kissinger külügyminisztert, hasson az excentrikus sakkozóra, nehogy elhalassza a meccset. Kissinger rá is szólt Fischerre a maga faragatlan stílusában, hogy „azonnal húzzon el Izlandra”, ám ő nem az a fajta volt, aki a fenyegető hangnemtől megijed. Annál jobban tartott az oroszoktól. Attól félt, hogy lelövik a repülőgépét, valamint kevesellte a felajánlott pénzt is. Mindent összevéve úgy döntött, hogy nem megy el. Így mikor Borisz Szpasszkij már az izlandi fővárosba érkezett a nyitóünnepségre, Fischer még mindig New Yorkban ült. Végül sikerült a pénzdíjat feltornászni 250 ezer dollárra, ám az amerikai akkor meg amiatt háborgott, mert kedvenc tévéműsorát, a Jack LaLanne Show-t nem lehet fogni Izlandon. Végül a sakk legnagyobb Los Angeles-i pártolója, Lina Grumette beszélte rá Fischert, hogy játsszon.
Az első meccset Szpasszkij könnyedén besöpörte a tévékamerákkal megtöltött teremben. Fischer épp ezeket a készülékeket okolta vereségéért, és kijelentette, addig nem ül le újra az asztalhoz, amíg el nem távolítják őket. A technikusok mindent megtettek, hogy csökkentsék a kamerák számát, ám Fischer visszautasította a játékot. A szervezők ekkor közölték, ha nem ül le játszani, Szpasszkijnak adják a pontot. Fischer belement a blöffjátékba, s makacsul ragaszkodott álláspontjához. A szervezők pedig ezen felháborodva beváltották fenyegetésüket, és Szpasszkij már 2-0-ra vezetett a szuperdöntőn. Ekkor kezdődött az igazi kalamajka. A harmadik mérkőzést új szobában játszották, zárt láncú tévéközvetítéssel. Fischer szinte elsöpörte az oroszt. Ekkor visszatértek az eredeti helyszínre, ahol az amerikai továbbra is panaszkodott a kamerák miatt, a sakktábla túlzottan fényes felületét kritizálta, s túl közelinek és hangosnak találta a publikumot is. Az oroszok pedig megérezték a különc hangulatát, és ők is furcsa állításokkal rukkoltak elő. Kijelentették, hogy Fischer olyan elektromos készüléket helyezett el a teremben, amely megzavarja Szpasszkij agyműködését. A mérkőzést felfüggesztették arra az időre, amíg a rendőrség átkutatta a termet a titokzatos gép után. Szétszedték Fischer székét, a világítótesteket, a nézők üléseit. Ám semmit nem találtak. Ezek után egy orosz vegyész műanyag zacskót vitt körbe a sakktábla körül, majd lezárta, és elküldte laboratóriumi elemzésre. A zacskóra felírták: a sakktábla körüli levegő. Az őrületet csak egy dolog tudta megállítani: hogy véget értek a meccsek. Fischer lassan felőrölte ellenfelét, s szeptember első napján Szpasszkij elismerte vereségét. A sakkozót egyébként rengetegszer vádolták pénzéhséggel. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy mindig csak különösen nagy pénzdíjakért volt hajlandó kiállni, ám az események alapján úgy tűnik, ez csak újabb furcsa hóbortja volt Fischernek. Állítólag 1972 óta áldják a reykjavíki szálloda takarítói Fischer nevét, mivel szobájában rengeteg pénzt hagyott a párna alatt, a fürdőszobában.
Az 1975-ös botrányos Karpov elleni világbajnoki döntő után Fischer eltűnt. Egy meccset sem játszott többé, nem is hallatott magáról. A világ szinte elfeledte, mire kitört a boszniai háború. A visszatérésre nem igazán alkalmas esemény 1993-ban Belgrádban volt. Bilek István, lapunk sakkrovatot szerkesztő munkatársa, egyben a magyar nagymesterek doyenje szerint egy magyar kislány állhatatos telefonálgatása indította arra, hogy asztalhoz üljön. Amerikai állampolgárként az embargó sújtotta Jugoszláviában! Újra a nagypolitika látókörébe került tehát, és még a balkáni országba utazása előtt gyorsan levelet küldtek neki: nehogy elmenjen a háborús övezetbe, mert azért nagyon megütheti a bokáját. Fischer a levelet elolvasása után leköpte. És elutazott Jugoszláviába. Később több évig élt Budapesten, és sikertelenül próbálta visszaszerezni azt a 31 üres kartondobozt, amelyet bérelt lakásában hagyott, a takarítónő pedig kidobta. Aztán a Fülöp-szigetekre ment. Ott többször kijelentette, az Egyesült Államok „brutális, gonosz diktatúra”, amely arra késztette állampolgárát, Bobby Fischert, hogy száműzetésben éljen. Szerinte az amerikai rendszer megérett arra, hogy elsöpörjék. „A fehér ember térjen vissza Európába, a feketék Afrikába, s a földet adják vissza az indiánoknak. Én ilyen Egyesült Államokat akarok látni” – vázolta fel vízióját egy rádióinterjúban. A végén felkiáltott: Halál Amerikára!
Bilek István játszott egykor Fischerrel. Ő sem tud mást mondani az amerikairól, mint hogy zseniális, célratörő, öntörvényű ember. Azt nem tartja valószínűnek, amit a világ sakksajtója ír róla: hogy elmebeteg. „Én még normális sakkozót sohasem láttam. Magamat is beleértve” – nevetett Bilek a felvetésre. Tagadhatatlan, hogy Fischer teljesen kiszakította magát a sakktársadalomból, így egyúttal a társasági élet minden szegmenséből is (minthogy barátai nincsenek). Ám Bilek szerint nyilvánvaló, hogy még ma is tönkreverné a mezőnyt. Hozzátette: Amerika két dolgot adott a világnak: a holdra szállást és Bobby Fischert. Az elsőt sokan megkérdőjelezik, ám a másodikat nem lehet.
Deák Dániel szerint látványosan Magyar Péter megrendelése a mai Medián-kutatás is