Sokkból is megárt a sok

Két hónapja vagyunk tagjai az Európai Uniónak. Az eltelt idő túl rövid ahhoz, hogy mérleget vonjunk az integrációról, ám amitől sokan tartottak – a csatlakozás okozta kihívások negatívumai, bizonyos sokkhatások –, máris érezhetők a mindennapokban. Ünneplésben amúgy nincs hiány: alig telik el úgy nap, hogy a rendőrséget ne riasztanák az egész napi hajtás után a nyugalomra vágyó polgárok a különböző „uniós bulik” miatt. Egyfolytában csatlakozásunkat ünneplik a budapesti kerületek, a vidéki nagyvárosok, de még a kisebb települések is. Tűzijáték, petárda és szemét. Magyarország kéttucatnyi sztárja haknizik nap nap után Soprontól Nyíregyházáig. Kereskedők árulják a gagyit, dübörög az igénytelen műzene, tarra nyírt izomagyak bőszülnek, kifent-kikent cicababák adják, na mit is, önmagukat.
Minden jel szerint tart még az eufória. Pedig az első sokkot – a nyomasztó változatlanságot – máris megkaptuk. A belépéstől ugyanis nem lett magasabb a fizetésünk, és nem lett nagyobb a közbiztonság sem. A felmérések szerint még több évtized is eltelhet, mire egy átlagos magyar dolgozó annyit keres majd, mint egy osztrák alkalmazott. Budapesten eközben a „konkurensek” hetente kilőnek egy bűnözőt, s a keleti határszélről ütemesen érkezik az áru: a diszkódrog, a marihuána vagy a kemény anyag. A köztereken pedig, csakúgy, mint tavaly, vagy azt megelőzően évtizedekig, kalászba szökken a gaz – áprilistól októberig nincs gazdája az utcáknak, az árkoknak, a járdáknak, de még a temetőknek sem. Novembertől március végéig sincs tulajdonosa a szóban forgó műtárgyaknak, ám hazánkban, köszönhetően az éghajlati viszonyoknak, akkor legalább nem nő a fű. Az épületek – sajnos nem csak a fővárosiak – romosak, s a lakóházak állaga tartósan romlik. A szerteágazó tulajdonosi formák kapcsán esély sincs a felújításukra. Aki pedig bekukkant egy pesti vagy egy miskolci gangos ház kapualjába, nos, elképesztő állapotokkal szembesülhet. S az autóstársadalom dohányzó szegmense változatlanul az aszfaltot tekinti hamutálcának: csikkhalmaz mindenütt. És ha lomtalanít az önkormányzat, akkor jobb, ha hetekre elköltözik az ember, mert ahhoz képest Balkán vagy Ázsia egy dúsgazdag svájci kantonnal ér fel.
Akárhogy is számoljuk, belépésünk óta nincs több új munkahely, sőt az EU korábbi tagállamai, az úgynevezett tizenötök nem is fogadják az új országok munkavállalóit, így bennünket, magyarokat sem. Ha valaki munkát akar vállalni az unióban, többnyire ugyanúgy mindenféle engedélyezési eljárással teheti csak meg, mint eddig, miként a Nyugaton fuvarozásra készülő magyar vállalkozó sem számíthat több fogadási készségre, mint ez idáig. Ausztriába átjutni ugyanolyan tortúra, mint korábban volt, hiszen a nyugati határon is maradt az ellenőrzés: Hegyeshalmot nem bontották le, ám az EU-országok polgárainak fenntartott folyosóba állhatunk, amitől viszont nem kisebb a sor, miután az átkelők zöme éppen májustól amúgy is közülük kerül ki. Közös nyugati pénzzel, vagyis az euróval leghamarabb csak 2010-től fizethetünk, addig viszont jó néhányszor leértékelődhet a forint, s vele együtt az egész ország – emlékezzünk csak a nemzeti fizetőeszközünk körüli tavalyi káoszra. Valahol azt olvasom: bár folyamatosan hirdetik a hónapok, évek óta betöltetlen háziorvosi állásokat, az utóbbi időben még érdeklődők sincsenek, de még ettől is elképesztőbb, hogy a legrosszabb állapotú megyékben – Borsod-Abaúj-Zemplénben és Szabolcsban – nincsenek állandó doktorok.
Amióta viszont beléptünk a közösségbe, legalább a nyugati statisztikai hivatalok jelentéseinek hihetünk. Ám ezek a kimutatások sem kedvezők: hazánkban ugyanis a közép-magyarországi régió Budapest viszonylagos fejlettsége miatt, illetve a Nyugat-Dunántúl éri el az uniós átlagot – ez a nyugati közösség 75 százaléka. A többi megye sajnos a kanyarban sincs, sőt a Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén és Nógrád megyék alkotta térség az észak-alföldivel egyetemben máris bekerült a legszegényebb uniós körzetek táborába. Van azonban pénz a megyei közgyűlési elnökök javadalmazására: ebben a nagy szegénységben egyikük-másikuk milliókat vág zsebre jutalom címén, a nép pedig 50-60 ezer forintos fizetésből vagy 40 ezer forintos nyugdíjból tengődik. De folytassuk a hétköznapi élet anyagiasabb területeivel! Folyamatosan emelkednek az élelmiszerárak; a pékek tovább kívánják drágítani a kenyeret, mert termelési költségeik elszaladtak. Fogy az állatállomány, amely előbb-utóbb a húsárakat röpíti az egekbe. S panaszkodnak a gazdák is, mert esélyük sincs nyugati kollégáikkal versenyezni, a megrendelők pedig mind kevesebbet fizetnek az áruért. Drágul az üzemanyag, a szolgáltatások árai meglódultak, viszi a pénzt a rezsi, a lakáshitel, a gyermek taníttatása, s nyakunkon az adóhivatal.
Sajnos a következő sokk, a hazai kis- és közepes vállalkozások tönkremenetele sem várat sokáig magára. E vállalati szegmens jelentőségét nem szabad lebecsülni, hiszen Magyarországon a négymillió munkahelyből másfél-kétmillió állást a kicsik teremtettek. Különösen az esetükben tűnik úgy, hogy az ország maga ellen dolgozik: miközben ugyanis a profit reményében pár évre idetelepedett multinacionális cégek kapják a beruházási kedvezményeket, az úgynevezett munkahely-teremtési mutatójuk összességében meg sem közelíti a magyar gazdasági társaságokét. Az állam viszont magukra hagyja őket: a felmérések szerint az uniós csatlakozás okozta kihívásokra az érintett vállalkozások nem készültek fel, talpon maradásuk érdekében konkrét intézkedéseket alig 30 százalékuk tett. Krach fenyegeti tehát a tőkeszegény családi vállalkozásokat, pedig az irigyelt Nyugat gazdasága, gondoljunk csak Észak-Olaszországra, Bajorországra vagy éppen Ausztriára, rájuk épül. A problémát tetézi, hogy az egyes nemzetgazdasági ágazatokban – így az építőiparban vagy a kereskedelemben – tevékenykedő kisebb cégek körében megugrott a körbetartozások mértéke. Bankhitelhez jutni ugyanis változatlanul kiváltságnak számít, tehát a zömében uzsorakamatra kölcsönzött magánhitelekből működnek a vállalkozások.
Ha sokkról sokkra haladunk, akkor az ébredés pillanata valószínűleg akkor következik be, mikor is kiderül: az EU nem pénzeszsák. Csak az uniós tagságból nem tudunk fejlődni, sikeres pályát befutni. Ilyen-olyan programokat persze támogat majd Brüsszel, ám az elmúlt évtizedek pont azt bizonyítják, hogy csak a magukban bízó, növekedési pályára állított gazdaságokkal rendelkező országok képesek valamit is elérni.
Butaság volt tehát fentről elhitetni, hogy 2004 májusától cukrászdát nyithatunk Bécsben, és grafikusnak taníttathatjuk a gyereket Párizsban. Az átlagos magyar halandó sajnos nem ezzel van elfoglalva; megélhetési problémákkal küzd. Ugyanakkor tény: Magyarország lakói évtizedekig tartó politikai-társadalmi-gazdasági szeparáltság után nyugati módon szeretnének élni. Hogy éppen az uniós csatlakozás, illetve a nyugati normák átvétele és a feltételek kialakítása veti vissza jó időre a gazdasági erőforrásokat a jóléti állam megteremtésétől, az bizony több, mint üröm az örömben.
Akárhogyan is, az unió kapuin belül sem árt fejben tartani a régi közgazdasági tételt: erős gazdaság nélkül nincs erős ország. Ha ezt nem tartjuk szem előtt, akkor bizony elveszünk. S integráció ide, csatlakozás oda, a történelem sajnos megannyiszor bizonyította: Európában is csak magunkra számíthatunk.