Új-Zéland utat mutat

Izrael bajban van. Mégpedig igen komoly bajban, amelyet csak
magának köszönhet, és kétséges, valaha le tudja-e magáról
mosni a szégyenfoltot. A kis közel-keleti atomhatalom, az
Egyesült Államok stratégiai szövetségese épp onnan kapta a
diplomáciai pofont, ahonnan legkevésbé számított rá: Új-Zélandtól.
A föld másik oldalán ugyanis óriási hibát követett el Izrael, útlevelet
próbált lopni, amelyet késõbb felhasználhat a Moszad titkos munkája
során. Épp egy olyan országból próbálta megszerezni az úti okmányt,
amely szintén erõs partnerségi viszonyban áll az Egyesült Államokkal,
feddhetetlen a nemzetközi színtéren, s nagyon odafigyel,
nehogy az évtizedek alatt felépített imázsát elrontsa valami. Például
egy külföldi titkosszolgálat akciója, amelyet új-zélandi útlevél segítségével
hajt végre.
A két izraeli „turista” négy hónappal ezelõtt bukott le. Egy mozgássérült
férfi útlevelét próbálták megszerezni, s bár Izrael kitart álláspontja
mellett, miszerint állampolgárai nem tagjai a titkosszolgálatnak,
Wellington biztos benne, Tel-Aviv nem mond igazat. Erõsíti
gyanújukat, hogy a két férfi egyike, Eli Kara egy ausztrál utazási iroda
ügynökének adta ki magát, s az elmúlt három
és fél év során 24 alkalommal lépte át az újzélandi
határt. Kanadai útlevéllel. Ez pedig más
kérdéseket is felvet, olyanokat, amelyre Ottawa
1997 óta „ugrik”. Akkor robbant ki a másik, hasonlóan
botrányos útlevélügy. A hasonlóság kísérteties.
Akkor két Moszad-ügynököt füleltek
le Jordániában, akik kanadai állampolgárokként
próbálták eltenni láb alól Haled Mesál
Hamász-vezetõt. Az izraeli kormány nevében
Benjamin Netanjahu akkori miniszterelnök a
szavát adta, soha többet nem fordulhat elõ,
hogy közvetve Kanadát is belekeverik ügyeikbe.
Mint Eli Kara és Uriel Kelman esete bizonyítja,
elõfordult. Sõt, az 1997-es mea culpa óta
valószínûleg töretlenül folyik az útlevél-hamisítás
a Moszadnál. Kérdés, ki fogja ezentúl gyanakvás
nélkül fogadni a feddhetetlennek hitt
kanadai és új-zélandi útleveleket. Kanada akkoriban egyértelmûen
fogalmazott, mármint a diplomaták szemében: hazahívta nagykövetét
Tel-Avivból. Most Helen Clark sokkal messzebbre ment. Minden
magas szintû kapcsolatot befagyasztott Izraellel, visszamondta a
két ország közötti találkozókat, visszautasította Móse Kacav izraeli
államfõ látogatási kérelmét, s késõbbre halasztotta a közel-keleti ország
wellingtoni nagykövetének akkreditálását. Ugyanakkor vízumkényszert
vezetett be a zöld szigetekre utazó izraeli tisztviselõkre.
Wellington lépései tökéletesen érthetõek, s egyben meghökkentõen
kemények. Eddig soha, egyetlen nyugati érdekszférába tartozó ország
sem vette magának a bátorságot, hogy így elbánjon az „érinthetetlen”
állammal. Pedig a Moszad banditaságairól sokat tudtak egyes
országok hírszerzõ szolgálatai (errõl Argentína mesélhetne sokat,
ahonnan gyakorlatilag elrabolták állampolgárát, a náci háborús bûnös
Adolf Eichmannt), mégsem tettek ellene semmit. Talán úgy érezték,
az ország érdekei ellen vétenének, ha Amerika szívszerelmét
megsértenék. Új-Zéland befejezte azt, amit Kanada egykor elkezdett,
és a pofon csattanása most még sokáig fog visszhangozni.
Izrael most elgondolkodhat, mi is a hasznosabb számára, ha kerülõ
utakon, hazudozások és becsapások árán érvényesíti érdekeit,
vagy ha tiszta játékot játszik, és nem kell minden egyes szövetségesének
gyanakodnia akár az izraeli turistákat fogadva is. Minden bizonnyal
ennek következménye, hogy komolyan visszaszorult a nemzetközi
színtéren az izraeli lobbi. Az amerikaiak szemében persze
megkérdõjelezhetetlen a státusuk, ám a föld egyéb vidékein, a nyugati
országokban, a kelet-ázsiai gigászok körében vagy a harmadik
világban szinte egyöntetûen elítélik a sorozatos jogsértéseket. A „két
ország a világ többi része ellen” felállás pedig senkinek sem jó. Még
Amerikának sem. Mert hol van már az a kor, mikor az Egyesült Államok
szavát a törvényesség és a demokrácia igéjének tartotta az egész
világ! A szabadság hazájából és a bátrak országából arrogáns birodalom
lett, amely katonai és diplomáciai erejét felhasználva kíméletlenül
elsöpri ellenségeit. Az alapvetõ értékekben velük egyetértõket
szövetségi rendszerbe tömöríti, s e világméretû hálózat segítségével
kezében tudja tartani a hatalmat. Azt azonban tudni lehet, hogy a tárgyalások
sohasem egyenrangú felek között zajlanak. Az egyik oldal,
Amerika és Izrael mindig erõsebb. A másik fél pedig enged, nehogy
veszítsen a nagy testvér jóindulatából. S ekkor jött Új-Zéland, Helen
Clark és a nagyvilág csodálkozása.
A jelek mindazonáltal egyre sorakoztak, hogy nem lehet a demokrácia
köpönyegébe öltöztetett agressziót sokáig büntetlenül eladni.
Komoly figyelmeztetés volt például az
Európai Unió Izraellel kapcsolatos viselkedése,
amely, bár a NATO legfõbb bázisa és Amerika
jó barátja, rendszeresen elítélte a palesztinok
elleni támadásokat, merényleteket s a városok
zárlatát. A legnagyobb fõfájást azonban a hágai
Nemzetközi Törvényszék múlt heti döntése
okozta Tel-Aviv hatalmasainak, mikor illegálisnak
ítélte a palesztin területeken húzódó elválasztó
falat, s annak lebontására szólította fel
Izraelt. Csak az amerikai bíró szavazott a döntés
ellen, társai azonban meghozták a történelmi
döntést. Izrael így egyértelmûen defenzívában
van, s esélye sincs, hogy megfordul a számára
kedvezõtlen nemzetközi hangulat. Gyakorlatilag
minden diplomáciai esemény után
magyarázkodnia kell, s „barátai” (Amerikát
kivéve) egytõl egyig elítélik viselkedését. Ennek
ellenére Izrael olyan, mint a rossz diák, aki gyenge eredményeit
annak tulajdonítja, hogy pikkelnek rá a tanárok. Ezért felhúzza az
orrát, s új társaság után néz. Olyanokat keres, akik ugyan nem szeretik,
ám örök adu ásza, Amerika jóindulata talán megnyitja szívüket.
A térképre tekintve az is egyértelmû, melyik ország lehet az
ideális alany az izraeli diplomácia számára: Törökország. Ankara
ugyanis mindent megtenne egy EU-tagságiért, így az atatürki örökséget
mindennél komolyabban veszi, okoskodnak Izraelben. Azt is
tudják, hogy Brüsszelbe Washingtonon át vezet az út, Washington
irányába pedig a tel-avivi gép visz. Ráadásul még nem késõ az
utóbbi idõben megromlott kapcsolatokat visszafordítani, és reménykedni,
hogy a mérsékelt iszlámpárti Recep Tayyip Erdogan török
miniszterelnök nem akar szakítani a hagyományos ankarai
Európa-pártisággal. A kérdés számukra most az, Törökország vállalja-
e a veszélyes, ámde gyümölcsözõ Izrael-barátságot, vagy Ankara
a kurdok miatt inkább Szíria mellé áll. Ha ez utóbbi történik
meg, teljesen elszigetelõdhet Izrael, fõleg, ha Új-Zéland partizánakciójának
kedvezõ lesz a nemzetközi visszhangja. Az már más kérdés,
hogy Izrael diplomáciai játékai Amerika megtépázott tekintélyét
is tovább rontják, s kérdés, hogy megkezdõdhet-e az erózió a
kétoldalú kapcsolatokban