Vannak emberek

Jött velem szemben a múltkor két ember, csendben, szemlesütve, azt kérdezték, miért szidtam én az ő szüleiket. Meghitt pillanat volt, hirtelenjében nem is tudtam mit mondani, már csak azért sem, mert nem ismertem a szülőket, senkivel nem találkoztam a famíliából, tényleg. Ezek viszont mondták folyamatosan, hogy hogyan képzelem én el ezt az egészet, viselek-e bőrt a képemen, meg ilyesmi. Korábban nem láttam őket, de mindkettőről ordított, nem az Oxfordon végeztek. Arról nem tudtam szólni, mi van a szülőkkel, tudniillik semmit nem mondtam megelőzően sem mamáról, sem papáról. Valami barom kevert be itt a háttérben.
Az egésszel azt akarom mondani, vannak emberek, akik szeretik öszszeugrasztani a békés lakosságot, amely szíve szerint vadgerléket etetne, rendőrárváknak osztogatna rendkívüli segélyt, meg csókokat dobálna a magukra maradt amerikai ugrómókusoknak. Nekem ez a két européer gondolkodó jutott, egyikük artikulálta is a magyart, hellyel-közzel ki is igazodtam a gondolatköréből. (Később Aranyról beszéltünk, Petőfiről. Nem vágtak közbe.) Amúgy nem volt semmi anyázás, krucifiksz, lelkem rajta. Kötözködni jöttek a fiatalok, erőt fitogtatni.
Közben lement a nap, és én arra gondoltam, mi a fészkes fenének kell itt nekünk örökké egymás torkának ugranunk, amikor egyszer békében is meglehetnénk, mint valamikor, amikor még gyertyát raktunk az ablakba, a tekinteted meg az enyémbe nézett. Béke volt. Sokszor sírtunk…