A háború modellje

Hogy ki is van hatalmon jelenleg Irakban, lényegében teljesen mindegy. A röpke tűznyugvás, amely az átmeneti iraki kormány felállását követte, mára a múlté. Újra fellángolt a harc, szinte minden eddiginél keményebb összecsapások zajlanak országszerte. A résztvevők polarizálódnak: az első időkben még irakiak harcoltak az amerikaiak és megszálló szövetségeseik ellen, mára vannak síita milicisták, kormánykatonák, Szaddám-hívő, pozíciójukba lényegében visszahelyezett szunnita fegyveresek. Mostanság már ők vívják a harcot, talán a túlélésért, talán a hatalomért.
Lehet, hogy ezért is van olyan morális csőd a hivatalos oldalon. Azaz a nyugati katonák és a kormánycsapatok küzdenek a lelki válsággal, akik nem igazán látják értelmét küzdelmüknek. Mert megölhetnek egy nap alatt háromszáz ellenséges fegyverest, a várva várt stabilizáció csak nem akar eljönni a sokat szenvedett országban. Az Ijád Allávi vezette kabinet a lakosság szemében bábkormány, ez kiderült egy hónap alatt, az irakiak gyakorlatilag száz százaléka kívánja a pokolba a „felszabadító” idegeneket. Új kormányuk tudvalevőleg Washington forgatókönyve alapján született meg, ennek dacára az egyik első lépése – a folyamatos mérgelődésen és sajnálkozáson túl –, hogy újra bevezette a halálbüntetést, a morálisan megmagyarázhatatlan, visszafordíthatatlan döntést, amely a világ nem fegyverközpontú országaiban már rég a múlté. Az irakiak ráadásul nem először tapasztalhatják meg a halálbüntetés szörnyűségét: Szaddám Huszein uralma alatt 114-féle bűncselekményért lehetett valakit ezzel sújtani. Azt azonban mindenki tudta, hogy az diktatúra volt, míg a mostani rendszer magán viseli a nagy testvér, az Egyesült Államok tekintélyimádatát és a háborús helyzetbe taszított Irak tapasztalatlanságát – már ami a demokráciát illeti. S ne feledjük, a zsarnok Szaddám Huszein a gonoszsága mellett képes volt összetartani a sok kis nemzetiségből, vallásból álló országot. Nem véletlen, hogy akkor nem voltak szektariánus ellentétek, csak egy közös félelem.
Ezt a helyzetet nem lett volna szabad felváltani egy új, demokráciának hazudott berendezkedéssel, mert abból vezet egyenes út a jelenlegi káoszhoz. Ijád Allávitól nem félnek az irakiak, ám ami ennél is nagyobb baj, nem is tisztelik. Az összes odamerészkedő nyugatit (sajnos köztük minket is) meg egyenesen gyűlölik, mert elhozták magukkal a „demokráciát”. Így éreznek annak ellenére, hogy békülékeny gesztusokkal is operál Allávi. A halálbüntetéssel szemben állnak a Szadr-városban tett erőfeszítések az életkörülmények javításáért, a részleges amnesztia vagy a Muktada asz-Szadr hitszónokhoz közel álló napilap indexről való levétele. Szimpatikus lépések lehetnének, ám nem egy erőtlen, túlzottan is csillagos-sávos szívű kormányfőtől. Az irakiak inkább annak örülnének, ha kvázi vezetőjük kiutasítaná az amerikaiakat az országból.
Ez persze nem történhet meg. Egyrészt Allávi nem erre szerződött, másrészt túlzottan tart attól, amit a szakértők mondanak: ha a középkorba visszabombázott Irakból kivonulnának a megszálló csapatok, az állami rend maradványai is széthullanának. Igen ám, de ezt eddig még senki nem próbálta ki, az elméletek pedig gyakran csődöt mondanak a fegyverek árnyékában. Azon persze érdemes lenne elgondolkodni, miféle szellemet szabadítottak ki a palackból a támadással. A világ biztonságosabb, mint Szaddám Huszein elmozdítása előtt volt, bizonygatják Washingtonban és többek között a Bem téren. Pedig csak élőben kipróbálták az állandó háború modelljét, amely működőképesnek bizonyult, ám biztonságot soha nem fog hozni senkire.