A tökéletes igazságosság a gyengét védi

Bíboros úr! Azzal, hogy első királyunk a kora középkorban – krisztusi alapokon – monarchiát alapított, egy keresztény Európába plántálta be a magyarságot. Most, 1004 esztendővel később olyan államszövetség részese lettünk, amelynek alkotmánya nem mutat rá a keresztény örökségre. Hogyan értékeli ezt?
– A kereszténység említése ugyan nem fordul elő az Európai Unió alkotmányában, azt azonban túlzás lenne mondani, hogy ennek az örökségnek az elemei az alkotmány más pontjain nem bukkannak elő. Amikor az emberi személy méltóságáról vagy bizonyos alapvető emberi jogokról van szó, akkor bizony olyan értékeket említenek, amelyek – sokszor a felvilágosodás szűrőjén keresztül, sokszor közvetlenül is a Biblia világából – a keresztény örökségből származnak. A gyakorlat és a jogalkalmazás fogja eldönteni, hogy – a jelen európai alkotmány keretei között is – milyen módon érvényesülhetnek azok az értékek, amelyek közül hitünk szerint nagyon sok nem csupán a kereszténységre jellemző, hanem az emberi természetből fakad, és ezért ezeket valamilyen szinten minden jóakaratú ember képes felismerni. Ezért lehetünk bizalommal, hogy ezeknek az értékeknek továbbra is, talán fejlődő módon vagy kínos tisztázódási folyamatok árán, de helye és tisztelete lesz az unió országaiban.
– Egyes vélekedések szerint az unióhoz való csatlakozásunkkal csökkent állami önállóságunk és függetlenségünk. Ám még a szabad piac tényezői is elismerik, hogy a politikai stabilitás állami keretek nélkül nem képzelhető el. Ön szerint korunkban mi az állam lényegi hivatása?
– Bizonyos formai kérdésekben lehet, hogy csökkent állami önállóságunk és függetlenségünk, valójában azonban a térségben lévő kis országok mozgástere – akár még a saját joguknak az alakítása terén is – nem elsősorban az unió formális szabályaitól függ, hanem a tényleges helyzettől. Tehát a gyakorlatban az állami szuverenitás is nyilván mást jelent egy nagyon kicsi és kevés erőforrással rendelkező ország, és mást egy világhatalom esetében. De így volt ez, azt hiszem, az újkori történelem során mindig. Ami az állam hivatását illeti, azt gondolom, ugyanaz, mint ami már az ókorban is volt. Tehát a res publica, a közjónak egy sajátos szolgálata. Olyan szolgálata, amely nemcsak a tanítás, nemcsak a meggyőzés, hanem adott esetben a közhatalom eszközeivel is fel tud lépni a közösség javának, életének, egészségének, békéjének a védelme érdekében. Méltán mondja már az ősi szállóige is, hogy az igazságosság az államok alapja: Iustitia est regnorum fundamentum. Tehát van egy olyanfajta általános emberi igazságosság, amelynek a közösségben érvényt kell szerezni. És erre vonatkozólag mondja Szent Ágoston, hogy a tökéletes igazságosság a gyengét védi, tehát nem pusztán az erősebbnek az előnye, nem pusztán az erősebbeknek való kiszolgáltatottság kell, hogy érvényesüljön az emberek közti viszonyokban, hanem kellenek olyan magasabb szempontok, amelyek a közösség egészének a javát garantálják. Ha tetszik, az államnak ez az egyik legfőbb hivatása. Tehát még a szabadságot is – akár a gazdasági élet területén – valójában csak egy működőképes államhatalom tudja garantálni. Különben a dzsungel törvényei kezdenek el érvényesülni, akkor pedig a szabadság sem tölti be hivatását, s nem tudja az embereket boldogabbá tenni.
– Lehet-e az állam abszolút?
– Semmiképpen. A XX. század kollektivista túlzásai bőségesen megtanították az emberiséget arra, hogy az állam van az emberért és nem az ember az államért. Tehát a keresztény társadalmi tanításban a szubszidiaritás elve fogalmazódott meg, vagyis amit a természetes közösségek – a családok vagy a kisebb helyi közösségek – a maguk erejéből is meg tudnak oldani a békesség és a közös jó, megélhetésük biztosításáért, azt tegyék meg, azt hagyni kell, hogy megtegyék. És amire ők a saját erejükből nem képesek: a nagyobb összhang, a nagyobb egység, a nagyobb biztonság megteremtése, nos, az a magasabb szervezeti egységeknek, mondjuk az államnak a feladata. Tehát nyilván nem a mindent agyonszabályozó, mindenbe beleavatkozó állam a keresztény ember eszménye, hanem az az állam, amely segíti a családot, a kisebb közösségeket és az egész társadalmat.
– Egypólusú – az Egyesült Államok főszereplésével egységesülő – világban élünk. Az Európai Unió erősödése mit eredményezne a globalizáció jövője, minősége szempontjából?
– Amikor az utóbbi tíz-egynéhány év során Magyarország visszatért a nyugati világba, akkor semmiképpen nem gondoltuk úgy, hogy csak a nyugati világ egy részével, csak egyik vagy másik állammal, államcsoporttal kívánunk jó kapcsolatokat ápolni, esetleg a nyugati világnak valamelyik másik része ellenében. Számunkra, az unió új tagállamainak népei számára rendkívül fontos az, hogy a nyugati világon belül harmonikus egyetértés uralkodjék. Ez vonatkozik természetesen Európára és Amerikára is. Tudjuk, hogy Magyarország is előbb volt tagja a NATO-nak, és azután került be az Európai Unióba. Ugyanakkor az unió fejlődésének a távlatait ma még aligha tudjuk kiszámítani. Az unió felső vezető szervei sem tudják határozottan megjelölni, milyen irányba kívánják továbbfejleszteni. Tehát, hogy mennyire szorosnak kell lennie a hozzátartozó államok szövetségének, pontosan mi mindent kell közös ügyként kezelni, mennyi marad az egyes államok kompetenciáján belül hoszszú távon. Így aztán az is kérdés, hogy az unió erősödését a szervezeti formák szorosabbá válása jelenti-e, vagy a gazdasági növekedés, erősödés. Lehetséges-e ez a szervezeti formák erősödése nélkül? Mit jelent mindez a külpolitika vagy a honvédelem terén? Tehát még túl korai lenne bármilyen jóslásba bocsátkozni… Az unió erősödése egyébként a hívő emberek számára azért azt is jelenti, hogy egyfajta kulturális, világnézeti konszenzusnak is erősödnie kell, hiszen Európa büszke arra, hogy éppen a kulturális öröksége területén nagyon gazdag és sokszínű. Ebben az örökségben, írva vagy íratlanul, de megvan a helye természetesen a kereszténységnek is. Nemcsak mint történelmi, művészeti, irodalmi hagyománynak, hanem mint élő meggyőződésnek és hitnek is.
– Lehet-e reménykedni keresztény globalizációban?
– Ön olyasmire utal, amit a Szentírásban is olvasunk, hiszen Jézus missziós parancsában azt mondja a tanítványoknak, hogy „Elmenvén az egész világra tanítsatok minden nemzetet, megtartására annak, amit parancsoltam nektek, és kereszteljétek meg őket. Én pedig veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” Tehát a keresztény közösség, az egyház küldetése a föld, ha tetszik, a világmindenség végső határáig és a történelem végső határáig szól. Ilyen értelemben kezdettől fogva globális, mert globális a küldetése. És e küldetés teljesítésében minden ellenkező látszat ellenére reménykedünk, és reménykedni vagyunk kötelesek. Hiszen nemcsak a saját ügyességünk, módszereink, emberileg kiszámítható eszközeink függvénye ez, hanem ahogyan Krisztus ígérte, Ő velünk van minden nap a világ végezetéig… És tud a történelemben csodába illő fordulatokat is produkálni.
– Közvélemény-formálók Szent István külpolitikai művéből mintha feltétlen EU-imádatot szeretnének kovácsolni, az Intelmek idegenekre vonatkozó kitételeit pedig mintha az önfeladásig menő tolerancia, a multikulturalizmus és az erkölcstelenség bálvánnyá emelése jegyében képzelnék el. A nagy király lelkiségére pedig csak az egyház mutat rá.
– Szent István hiteles keresztény lelkiségére természetesen a hitelesen keresztény gondolkodóknak, az egyháznak kell rámutatnia. Egy hívő ember egy keresztény szentet valószínűleg jobban meg fog tudni érteni, mert közelebb áll hozzá az érzelem- és gondolatvilága. Szent István esetében számunkra az a lenyűgöző, hogy mindig az egyensúlyt kereste, és meg is találta azt. Tudta szeretni, sőt megmenteni a jövő számára a saját népét, miközben éppen az akkori művelt világ segítségét vette igénybe, akár a külföldről érkező térítő papok, akár az udvar emberei, akár adott esetben mások letelepítésével, országba hívásával is. A magyarságot úgy tudta beilleszteni az akkori nyugati keresztény népek családjába, hogy legitimitást és tekintélyt, hivatalos elismerést szerzett ennek az országnak. Azzal, hogy elfogadta az akkori idők játékszabályait, mégpedig meggyőződéssel, nem csak taktikából. Egyúttal saját népe érdekében is az akkor megtehető legtöbbet tette. Mindez éppen a hitével forrott össze egyetlen szintézissé. A keresztény hit lehetővé teszi, hogy testvérnek érezzük a többi embert, különösen a keresztényeket, ugyanakkor pedig meg tudjuk becsülni természetesen saját kultúránk, örökségünk értékeit is, hiszen a népek műveltsége és kulturális arculata is a teremtő Isten ajándéka. Így tudta a kereszténység átlényegíteni a magyar kultúrát éppúgy, mint a környező népek kultúráját, és egyszerre közösségi érzést tudott teremteni, hozzájárulva a sajátos nemzeti arculatú műveltség fejlődéséhez Európa-szerte.
– Némelyik liberális gondolkodó kategorikusan elveti a keresztény-nemzeti szóösszetétel létjogosultságát. Mennyire indokolt ez?
– A nemzeti-keresztény szóösszetétel bizony eléggé elgondolkodtató. Igen jól kell értenünk ahhoz, hogy ne adjon alapot különféle kritikákra. Ha meggondoljuk, történelmünk során régebben nem feltétlenül kapcsolódtak össze ezek a jelzők. Biztos, hogy a két világháború között gyakran emlegették így együtt őket. De hát azért abból, amit az előbb Szent Istvánról elmondtunk, következik, hogy a keresztény ember egyszerre köteles és képes értékelni a saját közössége nemzeti azonosságát éppen a hite alapján, ugyanakkor nyitott szívvel nézi a többi nemzetet, azok kultúráját is. Hiszen ő a kereszténység jegyében már a teremtés, a keresztség alapján – a hitben pedig még erősebben – testvérének érzi a többi embert. Tehát ha mondhatjuk azt, hogy van nemzeti-keresztény gondolat, gondolkodás vagy érzületvilág, akkor ugyanúgy mondanunk kell azt is, hogy a keresztény gondolatvilág egyben nemzetek fölötti is. Nos, éppen ezért gondolok nagy bizalommal arra, hogy a kereszténység, a katolikus egyház, a hívő emberek a mi térségünkben, a mi öreg földrészünkön is hozzá tudnak járulni ahhoz, hogy egyrészt a nemzeti kultúrák megmaradjanak és nemesedjenek. Másrészt pedig a népek közötti megbékélés és megértés erősödjék.
– Veszélyeztetik-e a vallásszabadságot a keresztények kiirtását fölvető nyilatkozatok, a Vatikánt és az egyház társadalmi útmutatásait hisztérikusan támadó állásfoglalások?
– A vallásszabadság és annak veszélyeztetése olyan kérdés, amire már a II. vatikáni zsinat a vallásszabadságról szóló nyilatkozatban, a Dignitatis Humanae-ban kitért, később pedig II. János Pál pápa ismételten azt tanítja róla, hogy az emberi jogok között a vallásszabadság joga egyfajta középponti helyet foglal el. Amikor a vallási közösségek elleni izgatásról, gyalázkodásról, a róluk való szisztematikus ellenséges hangú beszédről kell gondolkodnunk, akkor minden vallási közösség szempontjából azt kell mondjuk, hogy ez veszélyforrás lehet, mert olyan magatartásokat válthat ki az emberekből, amelyek másokat vallási hovatartozásuk miatt inzultusoknak tehetnek ki, vagy hátrányba hozhatnak. Ezért a szabadságjogok gyakorlásának alapvető kérdését veti fel ez a probléma. Biztos, hogy a szólásszabadság is hozzátartozik a manapság a nyugati világban tiszteletben tartott vagy elismert jogok köréhez, de az is biztos, hogy az alapvető jogokat úgy kell gyakorolni, hogy ezzel ne sértsük mások alapvető jogait. A vérünkké kell válnia: az az igazi, érett demokratikus társadalom, ahol ezeknek a jogoknak az egyeztetése is harmonikusan, szinte természetesen történik meg az élet minden területén.
– Hihetőnek tartja, hogy az egész bolygónkat érintő társadalmi, klíma- és környezeti problémák, a fogyasztói társadalmak erkölcsi eróziója a legvégsőbb idők közeledtét jelzik?
– A kérdésben nagyon nagy ugrás rejlik, mert a felsorolt problémák után rögtön a végső idők, a világ vége – az eszkaton –, a megváltó második eljövetelének a gondolata következik. Azt hiszem, hogy azt a napot és órát, éppen az Újszövetség tanítása szerint, amikor Krisztus a második eljövetelét ígéri, nem ismerheti senki közülünk. Az idők jeleit pedig nyitott szemmel kell vizsgálni. Lehet, hogy az itt felsorolt jelenségek közül némelyik a nyugati civilizáció jelenlegi formájának vagy egyik-másik alfajának bizony egyfajta túlérettségét vagy válságát is mutatja. Ez azonban nem biztos, hogy maga a világvége; sokszor hitték már azt a népek, például a Római Birodalom lakói is, hogy Róma olyan értelemben örök, hogy a birodalom nélkül nem lehet világ a világ. De hát a történelem azt mutatja, hogy a Római Birodalom elmúlt – a világ pedig nem múlt el. Úgyhogy nagyon sok minden lehet még a történelem és a Gondviselés tárházában; mindenesetre ezeket a folyamatokat is egyrészt – amennyire tőlünk függenek – igyekezni kell keresztény igazságérzettel és felelősséggel jó irányba befolyásolni. Másrészt pedig azt hiszem, hogy igyekezni kell a Gondviselés vezetésében bizakodni, mert Isten jót akar a világnak, az egyes nemzeteknek, jót akar az egyes embereknek is. Nekünk együtt kell működni az Ő szeretetével és jóakaratával, és akkor a saját életünk is értelmesebb és derűsebb lesz! Ezt kívánom Szent István király ünnepére minden kedves magyar nyelvű olvasónak.