Alulfinanszírozott költségvetés

Egy hét Európában

Szeptember elején kezdi meg a kibővített Európai Unió 732 tagú parlamentje érdemi munkáját, amikor is egyik legfontosabb feladata a 2005. évi költségvetésének megvitatása lesz. A honatyák vitatkozhatnak ugyan, érdemi lehetőségük azonban nemigen lesz arra, hogy a bizottság által benyújtott javaslaton bármit is változtassanak, a költségvetés legtöbb tételét ugyanis már korábbi bizottsági és parlamenti döntések rögzítették. A teljes költségvetés 2005. évi árakon 117,2 milliárd eurót fog kitenni, ami a várható GDP 1,03 százaléka, tehát messze az egyébként 1,24 százalékban meghatározott felső határ alatt marad. A legnagyobb kiadási tétel természetesen az agrárköltségvetés, amelyre 43,8 milliárdot költenek, ebből 1,7 milliárd jut majd az új tagállamok gazdálkodóinak. Ha az unió keleti és nyugati felét összehasonlítjuk, akkor ezek a számok az jelentik, hogy míg a korábbi tagországokban egy gazdálkodó 6000 eurót kap, keleti kollégája mindössze 450-et, amelynek jó részét maguk az új tagországok befizetései fogják finanszírozni.
A költségvetés kétségtelenül nem az egyesítő, hanem sokkal inkább a megosztó kérdések közé fog tartozni, hiszen az unió költségvetésének fő nettó finanszírozói talán életüket és vérüket adnák az egyesült Európáért, pénzüket azonban semmi esetre sem akarják ilyen bizonytalan projekten kockáztatni. Ezt jelzi az az egyre élesedő vita, amely a bizottsági elnök, José Manuel Barroso és a fő finanszírozó Németország kancellárja, Gerhard Schröder között kibontakozott. A költségvetési összeg növelését még az előző elnök, Romano Prodi javasolta ez év februárjában mondván, hogy az unió költségvetését a jelenlegi 100 milliárd euróról (ez 1999. évi árakon értendő) 143 milliárdra, tehát a GDP 1,4 százalékára emeljék. E kérést az új elnök megismételte, Németország azonban határozottan visszautasította azt. Egy vele készült legutóbbi interjúban Schröder a következőket mondta: „Nagyon szívélyesen emlékeztetni fogom az Európai Bizottság elnökét, hogy nem lehet egyrészt állandóan a maastrichti kritériumok teljesítését számon kérni, másrészt pedig több pénzt kérni a költségvetés finanszírozására. Ez együtt nem megy”. Schröder ellenállását bizonyára az is motiválja, hogy Prodi a költségvetési korlát túllépése miatt pénzbírságra ítélte Németországot, amit azonban a pénzügyminiszterek tanácsa megvétózott. A vétó felbőszítette Prodit, és a pénzügyminiszterek tanácsát beperelte az Európai Bíróságnál. A bíróság neki adott igazat, mondván „pacta sunt servanda” – az egyezményeket (ez esetben a maastrichtit) be kell tartani.
Barroso a nettó befizetők szívós ellenállása ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy a költségvetés szintjét emelni kell: „Európa nem hajthat végre ambiciózus feladatokat megfelelő finanszírozás nélkül”. Ebben viszont minden valószínűség szerint a bizottsági elnöknek van igaza. Egyelőre e kérdésben végleges döntés nem várható, mondhatni a felek harcban állnak.