Antropológus akcióban

A tíz állam csatlakozásával legalább kétszeresére nőtt az Európai Unióban élő cigányok lélekszáma. A térség legnagyobb kisebbségének egyetlen európai parlamenti képviselőjét hazánk adja Járóka Lívia (Fidesz) személyében. A fiatal kultúrantropológus az új, brüsszeli szerepkörével járó tekintélyét főként a magyarországi cigányság érdekében kívánja kamatoztatni.

Cigány gyökerekkel előbb kétdiplomás kutató, majd – mindössze harmincévesen – az Európai Parlament képviselője lesz. Szokatlan karrier.
– Azért tudtam mindezt elérni, mert egy sem hiányzott azon feltételek közül, amelyek sajnos nem adatnak meg egy átlag cigány gyermeknek a mai magyar társadalomban. Én nem a körzet legtávolabbi falujából gyalogoltam be egy általános iskola elkülönített cigány osztályába. Vidám és nyugodt gyerekkoromat Sopronban éltem, a helyi iskolában vegyes osztályban tanulhattam, kitűnő eredménnyel. Tíz évig jártam zeneiskolába, nagyapám több mint harminc évig muzsikált Tatán, az ő unokatestvére volt idősebb Járóka Sándor, övé az egyik legnagyobb név a cigányzene történetében. Apám viszont felszolgálóként lett a soproni kisvárosi társadalom megbecsült tagja. Annak idején huszonhárom évesen vette el édesanyámat, egy szép, szőke – nem cigány –, akkor tizennyolc éves lányt. Szüleim jó légkört, rendezett körülményeket tudtak biztosítani nekem és testvéreimnek. Azt ültették belénk: ha egyszer valamit el szeretnénk érni, merjük azt akarni.
– Előítélet sem fékezte a tehetsége kibontakozását?
– Ilyen szempontból eléggé semleges volt a közeg, amelyben felcseperedtem. Az a legfeljebb háromszáz cigány, aki Sopronban élt, nem ismerte a munkanélküliség átkát, a szülők megfelelő körülményeket tudtak a családnak biztosítani, így szinte eltűntek a többségben.
– A cigány vagy a nem cigány tradíció volt meghatározóbb a családban?
– Ezt azért sem tudom bizonyosan, mert emberi, nem pedig etnikus tulajdonságokként éltük meg nevelésünk elemeit. Antropológusként persze valamelyest sejtem, hogy mi volt ezek között a „cigányspecifikus” elem. Például a gyermek szinte egyenrangúként való kezelése kicsi kora óta; vagy a tehetség és a muzikalitás tekintélye. De hát ilyen másutt is előfordul… Mellesleg nagyon nehéz megfogni az identitás kérdését; erről szól a doktori dolgozatom is, amelyben a nyolcadik kerületi muzsikus romák körében megtapasztalt etnikus identitásvállalás változásairól írok.
– Mire jutott a józsefvárosi cigányokkal kapcsolatban?
– Közel száz élettörténet feldolgozása során bebizonyosodott, amit én már a saját életemből is tudtam, hogy sokkal flexibilisebb és heterogénebb egy egyén s rajta keresztül csoportja kultúrája, mint gondolnánk. Más például egy cigány asszony helye a családi munkamegosztásban, mióta a férj többnyire állástalan. Mindkettejüknek törekedni kell a pénzkeresetre. Az önmeghatározást 1990 óta a szituációk egyre nagyobb mértékben árnyalják. Máshogy nyilvánul meg valaki saját etnikai közegében, és máshogy egy vegyes társaságban. Vannak, akik ezt a „mezsgyén való egyensúlyozást” tudatosan vállalják és mégis teljesen természetesen élik meg, vannak viszont, akikből a változó világ egyfajta markáns etnikus önfelvállalást vált ki. Ezt neveztem munkámban „barna láznak”, józsefvárosi rapperek után szabadon…
– Miért nem fordított hátat a cigány etnikumnak, ahogyan jó néhányan tették azok közül, akik ki tudtak emelkedni?
– Kötődésemet az ébresztette fel, hogy láttam és a saját bőrömön is éreztem: a rendszerváltozás utáni időszak a romák életében is mennyivel problematikusabb a korábbinál. A privatizációs hullám következtében tömegével szűntek meg a munkahelyek, kilátástalanná téve a családi életet. A többségi társadalom előítéletes tagjai sokkal nyíltabban fejezhetik ki ellenszenvüket – ez is félelmet és zavart kelt a cigányság körében. Szombathelyi angoltanár szakos diákként pedig azt tapasztaltam, hogy bár sok iskolatársam a nagy cigány népességű Baranyából, Zalából érkezett, a tanárképző mégsem készítette fel őket arra, hogy miután visszatérnek, megbirkózzanak sajátos feladataikkal.
– Miként határozná meg szakmai hovatartozását?
– Kultúrantropológus vagyok. De ezen belül „akcióantropológusnak” vallom magam, mivel teljesen részt veszek azoknak az embereknek az életében, akik befogadnak kutatóként. Legutóbb két és fél évet éltem folyamatosan a Józsefvárosban. Azokkal, akiket kilakoltatnak, együtt megyek a segélyszervezetekhez vagy a rendőrségre…
– Ősztől megváltozik az élete. Milyen lesz egy átlagos hónapja EP-képviselőként?
– Egy egyéves gyermek édesanyja vagyok: ezért fontos, hogy párommal és a kicsivel közel lakjunk az európai parlamenti színterekhez. Minimum heti négy-öt napot kell a képviselőségre fordítani, de az is fontos, hogy havi egy hetet s a hétvégéket itthon töltsem, másként nem tudnám tartani a kapcsolatot az itthoni szervezetekkel. Egyébként nemcsak Pesten, hanem Sopronban is lesz irodám, mert a Fidesz EP-frakciójában a nyugat-dunántúli régió érdekképviseletét is vállaltam.
– Tud-e cigány kisebbségre irányuló, átfogó uniós stratégiáról?
– Ennek semmi írásos nyoma nincs. Az unió eddig csak bort ivott és vizet prédikált romaügyben. A saját berkeiben egyáltalán nem kezelte azon a szinten ezt a kérdést, mint amilyen szinten és vehemenciával rajtunk igyekezett számon kérni a romaproblematika orvoslását. Ez azért sem maradhat így, mert becslések szerint az új államok csatlakozásával 4 millióról 8–12 millióra nőtt az unióbeli cigányok száma.
– Hol vannak a hagyományos nyugat-, dél- vagy észak-európai gócpontok?
– Spanyolországban van a legnagyobb – több évszázada letelepedett – cigány közösség, de Portugália, Görögország is jelentős ebből a szempontból. Görögországban és még sok helyütt ugyanolyan nagyok a gondok, mint a közép- és kelet-európai térségben: nem tűntek el sem a telepek, sem a diszkrimináció. Éppen most utazom Athénba romákhoz, akiknél korábban már antropológusként jártam, talán most politikusként több lehetőségem lesz nehézségeikre felhívni a figyelmet. Németországban vagy Olaszországban a volt jugoszláviai, borzasztó körülmények között tengődő, státustalan menekültek helyzete kiált emberséges megoldásért. Észak-Európában élnek a legjobb anyagi helyzetben cigányok, de beilleszkedésük ott sem valósult meg.
– Erősek a nyugati roma szervezetek?
– Kevés jelentősebb önszerveződés van; az átütő eredmények váratnak magukra.
– Vajon meddig?
– Abban bízom, hogy az én európai parlamenti megjelenésemmel új helyzet áll be. Az érdeklődés egyelőre nagyon nagy! A különböző kinti sajtómegkeresések, háttérbeszélgetések, szakmai tanácskozások, amelyeknek részese voltam, arról győztek meg, hogy mind az EU oldaláról, mind az európai cigányság szervezetei felől növekszik az igény egy romapolitikai összefogásra.
– Amíg nincs az Európai Parlamentben kisebbségi bizottság, hol lehet hivatalosan képviselni a romaügyet?
– Én a bel- és igazságügyi bizottságban vagyok főtag; ez szakmailag az egyik legelismertebb bizottság. Emellett a női jogi és a kulturális bizottságban dolgozom.
– Egy képviselő „csinálhat nyarat”?
– Az én munkám elsődleges célja az, hogy a hazai cigányság és szervezeteik érdekeit képviseljem. Ehhez itthon, ha nem is konszenzus, de szakmai alapon rendeződő közös gondolkodás kialakulására van szükség. Az európai eseményeket kell „elhoznom” Magyarországra, a honi szervezetekkel közösen ezeket – például az oktatás-vagy régiópolitikai EP-terveket – kell megméretnünk cigány szempontból, és el kell jutnunk oda, hogy nemzetközi szinten jeleníthessük meg igényeinket.
– Kik az ellenérdekeltek odakint a cigány kisebbség felkarolásában?
– A többi kisebbségi lobbi – például a baszk, az ír vagy a mozlim – erős; ezek valóban vetélytársként léphetnek fel, de látok esélyt arra, hogy – akár esetenként betagozódva ebbe a lobbicsoportba – erősödjünk. Mind a nemzetközi, mind a hazai cigány-önszerveződésnek fejlődnie kell, és pártpolitikától független, közös céljainkra kell koncentrálnunk.