Aranysakál, gyapjas lepke, avagy mi jön még?

Láttál-e már aranysakált? Ezt az egyáltalán nem mindennapi kérdést öreg erdőpásztor barátom tette föl nekem, én pedig valami tréfát sejtve mögötte úgy válaszoltam: nem jártam még Afrikában. Nem kell olyan messze menni – mondta –, van már nálunk is. Talán már találkozott vele? – faggattam, mire ő: – Még a hangját is hallgattam, a nyomával is volt szerencsém összefutni. Olyan férgek, ragadozók jelennek meg, amilyenekkel eddig sohasem ismerkedhettünk. Heltai Miklós, a gödöllői egyetem vadgazdálkodási tanszékének docense beszélt egy előadásán arról, hogy nemcsak a növényi élet, a vetésszerkezet változott számottevően, hanem a hazánkbeli mezei és erdei vadak is gyérültek, vagy túlszaporodtak, egyszóval az egészséges arány változóban. Úgy kezdtem nála a tudakozódást: látott-e már aranysakált?
– Hogyne, és „beszélgettem” is velük. Magnetofonra felvett hangjával, amit a leshelyre magunkkal vittünk, egészen a közelünkbe csaltuk, és „szóra bírtuk” – azaz szépen válaszolgatott a gépi hangra, látásközelből. Felméréseink azt igazolják, hogy ötszáz és ezer körüli létszámban élnek már hazánkban, az afrikai őshazából közvetlen, vagy Közel-Keletről új hont foglalt családok.
– Aztán mi hasznunk-javunk az elszaporodásukból?
– Erre egyértelmű válasszal nem felelhetek. Eddigi tapasztalataink csekélyek, ezért az, hogy jót hoz, vagy új gondokat okoz, még kérdéses. Amit tudunk, a következő: kisebb termetű, mint a farkas, bundája színe félbarna, félszürkébe hajló, dús szőrzetű, hangja a vonítás és az ugatás keveredése, nálunk teljesen szokatlan hang. Falkában él és a felnövekvő fiatal állatok együtt maradnak, valószínűleg egy anya vezetése alatt. Nem úgy, mint a rókák. Eddigi megfigyeléseink alapján mondom: a róka kerüli velük a találkozást. Az aranysakál elég szapora ragadozó, általában három-négy utód nő egy alomból, és nem kifejezetten dögevő, amint nevéből ítélhetné valaki. Az elhullott állati tetemeket elfogyasztja, de inkább az apró mezei pocokfélékre vadászik. Dunántúl déli részén, Bács-Kiskun megye déli felében tűnt föl először. Annyit már tudunk, hogy a kóbor macskák ellensége. Hogy a kóbor kutyákkal szemben hogyan viselkedik, még nincs megbízható tapasztalatunk.
– Nem egészen idetartozó hasonlat, de a közelmúltban figyelhettük meg egy eddig csaknem tudomásul sem vett rovar, az amerikai gyapjas lepke erdőtarolását. Ezért az új fajokat illetően az emberben több a félelem, mint az öröm.
– Ez a hasonlat azért sántít, mert a lepkék esetében az emberi mulasztás is vétkes. Abban feltétlenül, hogy ekkora kár keletkezett. A természet rendjét sajnos az emberi nemtörődömség bontja meg leghamarabb. A házaktól elüldözött kóbor macskák veszélyeztetik leginkább a teljesen meggyérült vadmacska-populációt. És ha a vadőrök leterítik a rablásra „szakosodott”, csoportokban juhokra támadó, elvadult kutyákat, azon nyomban tiltakoznak az állatvédők.
– Amikor az említett erdőpásztor barátommal beszélgettünk erről az új „fenevad-invázióról”, ő azért aggályoskodott, hogy nagyon megnőtt hazánkban az apróvadak ellenségeinek tábora, és ez a faj új veszedelmet hoz. Nyulak, fácánok, a kiveszőben lévő foglyok, de a vízi madarak is bajba kerülhetnek. Igaz, azt is megjegyezte, olyan irtást, mint amikor kétezer előnevelt vadkacsát néhány nap alatt az ember elvéreztetett, ahhoz hasonlót azért a természetes ellenség képtelen elkövetni.
– Az emberi beavatkozások megítélését most elkerülném. Azt viszont, hogy milyen veszéllyel járhat az aranysakál megjelenése, gondosan tanulmányozzuk. Adatokkal igazán még nem rendelkezünk, így sem megnyugtató, sem elkeserítő számokkal sincs módom riogatni az érdeklődőket.
A szakember szerint mindenesetre ritka természeti jelenség tanúi vagyunk. Egy állatfajta elhagyja természetes élőhelyét és áthúzódik olyan élőhelyre, ahol eddig ismeretlen volt, ez az, amit tanulmányozni kell. Sajnos az ember egyes földrészeken, így Afrikában, de Ázsiában is visszafordíthatatlan károkat okozott a nagy- és kisvadak esztelen, csak a hasznot tekintő lemészárlásával. Az ösztön az állatokban hihetetlen erős, menekülni kezdtek. Az aranysakál megjelenése ilyenképpen természetes reagálás, talán futnak a biztos halál elől… Tudományos értelemben végső következtetést még nem lehet mondani, de minden jelenségre oda kell figyelni, mégpedig sokkal odaadóbban, az bizonyos.
Megrázó jóslatok hangzanak a XX. századi nagy fajkipusztulás után, a vadbiológusok nagyobb fele az új évezredre fájdalmasabb veszteségekkel számol. Ez kétségtelenül nincs rendben, és nem rendeződik megnyugtatóan a vadállomány helyzete. Annyi bizonyos, hogy a nemzetközi kapcsolatok erősödnek, kiépülnek olyan országokban is, ahol ezek előtt erről nem is hallottak.
– Mi azt a törvényt, hogy a föld nemcsak az emberé, hanem a vadak, halak, madarak, de még a rovarok élőhelye is, szeretnénk tudatosítani már a gyerekekben – folytatja Heltai Miklós. – Táboraink, az erdei iskolák ezt a célt szolgálják, de a felnőtteket is mozgósítani kell, mert náluk is nagy a tájékozatlanság. Meglehetősen eluralkodott az a felfogás, hogy bejött az új vad, elő a puskát, a szép bundának mindig lesz keletje… Ennek a kárát én a gyakorlatban is gyakran megtapasztalom.
– Mekkora az esélye az aranysakál esetleges gyors és tömeges elszaporodásának?
– Ettől egyelőre nem kell tartani. Gondosan figyeljük a beilleszkedésüket. A hazai természeti egyensúly sem borulhat föl, amely minden bizonnyal bekövetkezne, ha nem ügyelnénk előrelátóan. Persze azt sem hallgathatom el, hogy nagy Föld-program megteremtésére kell készülnie a hétmilliárdos emberiségnek.
A nemrég elhunyt Balogh János profeszszor azt tanította: „Az új évezredben legfontosabb dolgunk a Föld rendbetétele. A szakadék szélén állunk, elönt bennünket a szemét, mert az új divatok előállításához termeljük magunk vesztére a szemetet. A megsebzett bolygó pedig nem lesz képes elviselni az újabb és újabb sérüléseket.”