Biztos munka

Anyanyelvünk

Ezrével, tízezrével végeznek diákok az iskolákban, s következik számukra meg rokonaik számára az álláskeresés. Mi is így vagyunk vele. Ezért mostanság hirdetési újságot vásárolunk, interneten keresgélünk, persze elsősorban az Állást kínál rovatokat kutatjuk, meg azután boldog-boldogtalannak előadjuk gondunkat, hátha baráti alapon, tudod, a te fiad-lányod is…
Ezért most az álláshirdetések és az állást hirdetők nyelvhasználatáról, kommunikációs magatartásáról gyűjtött megfigyeléseimet adom közre okulásul. Érdekes szociológiai kérdés, hogy miféle szakmákban van nagy kereslet, miket ajánlanak hébe-hóba, és melyeket nem hirdetnek soha. Vonzóak a hirdetések kulcskifejezései: „magas jövedelem” és „jó csapat” (a „magas jövedelem” nyilvánvaló anglicizmus, a „jó csapat” meg valami tananyag lehet a humánpolitikaiaknál), s ha pénzről is szó esik, nem állnak meg a hat számjegynél. Ha pénzről nem esik szó, akkor öt számjegyű lehet a fizetés. Azután a hirdetések túlnyomó többségében angolnyelv-tudást kívánnak meg. Puff neked, Európai Unió, meg nyelvi ajánlások, hogy tanuljátok szomszédjaitok nyelvét, meg hogy a kis nyelvek is fontosak… Következnek azután a furfangosok. Például: „Könynyen, otthonról végezhető munka havi 200 ezer forintért. Kérje ismertetőnket!” vagy „10 tanács a meggazdagodáshoz”. Sokan nem tudják, hogy ezek tipikus átverések. Feladnak egy ilyen hirdetést, pénzért küldenek tájékoztatót (esetleg csak anynyit: „Én ezzel a módszerrel gazdagodtam meg”), vagy valamilyen – semmire nem jó – képzés, esetleg eszköz, anyag megvásárlására ösztönöznek. Tipikus földigilisztaügy! Így lesznek az emberek gilisztások (nem gilisztásak!). És vannak a kimondottan szemérmetlenek: „Magas jövedelmet biztosítok! Biztos munka! A hívás díja: 400 Ft+áfa/perc”. És nyilván akad, aki egy ilyen telefonszámot felhív. Néhány embernek biztos állás, nagy jövedelem – persze a vonal túlsó végén, no meg a telefontársaságnál. Ezen az oldalon pedig nő a bizonytalanság, és fogy a pénz.
A gyereknek nem rossz, mondhatnánk, menő a végzettsége (vendéglátás, szálloda), pechjére inkább németet tanult, de vannak neki szóló álláshirdetések. Nosza, kiválasztunk tízet-tizenötöt, az egy kicsit gyanús, hogy soknak hasonló a villámpostacíme, de mennek az önéletrajzos e-mailek. Másnap nézi a gyerek a postaládát. Nem jött válasz. Hja, nyár van, nem sietnek. De harmadnap, sőt két hét múlva sem. Hetek telnek el, mire kiderül: ezekre a jelentkezésekre semmilyen válasz nem jön. Se bú, se bá. Annyi se, hogy megkaptuk, köszönjük, besoroltuk, nem önre gondoltunk, további sok sikert…
Elemi udvariasság: ha levelet kapunk, még ha elektronikusat is, nyugtázzuk. Ráadásul az e-mailt könnyű visszaigazolni, csak kattintani kell egyet, s egy sort írni. A cégek rendszerint a szörnyű elnevezésű, profinak tartott fejvadászcégeken keresztül hirdetnek, vagy saját, modern üzleti „filozófiával”, egyetemeken képzett „humán menedzserekkel”, „humánpolitikai ügyintézőkkel” (korábban: személyzetis) intézik munkaerő-utánpótlásukat. Úgy látszik, hogy sem a „filozófiájukba”, sem pedig mindennapi nyelvi illemtanukba nem fér bele annyi: egy levélre válaszolni kell. Vagy legalább: illik.
Ezt az illetlenséget egyébként máskor is megfigyeltem. Rendszeresen kérnek tőlem nyelvi tanácsot interneten. Igyekszem mindegyikre válaszolni. Többségükre egy „köszönöm” sem jön.
Hát, ül a gyerek a gép előtt, és várja a leveleket. Sokan vannak így. Közben ezen az oldalon, az élet árnyasabbik, munka nélküli oldalán nő a bizonytalanság, és megszerzik első durva munkatapasztalataikat az álláskeresők. Azóta persze megtudtam, hogy a cégeket „bombázni” kell. 100–150 önéletrajzot is el kell küldeni, míg egyre szíveskednek válaszolni.
Apropó: ha vendéglátó-szállodás munkakörben lenne igény, szóljanak. De bármilyen más munkát is elvállal a gyerek.