Délvidéki kérdések

Mi jót várhatnak a vajdasági magyarok egy olyan szerb kisebbségügyi minisztertől, aki szerint az szítja a gyűlöletet, aki a nemzetközi közvélemény elé viszi a magyarverések ügyét? Kit védelmez valójában a nemzetiségek gondjainak kezelése céljából létrehozott tárca irányítója? A rendőröket, akik látványosan futni hagyják a tetteseket, s újabban a magyarlakta települések polgármesterei ellen indítanak hadjáratot, vagy a magyarságuk miatt brutálisan megvert, folyamatosan megfélemlített és megalázott fiatalokat? És miért ne lenne a végletekig elfogult Rasim Ljaljic miniszter, ha főnökei hasonlóan gondolkoznak a kialakult helyzetről? Valóban arra van szükség, hogy a miniszterelnök és hű tárcavezetője látogatást tegyen a magyarlakta városokban? Nem merő cinizmus, esetleg provokáció egy ilyen vizit azután, hogy egyetlen helyi rendőrt sem menesztettek állásából a feladatteljesítés elmulasztása, esetleg bűnpártolás miatt? Mire elég az érezhetően elkeseredett vajdasági magyar vezetők mindennapos felszólalása, ha pártjaik politikai súlya ma már semmit nem jelent a belgrádi játszmákban, s ezáltal nincs semmilyen érdek elvárásaik teljesítésére?
Mi jót várhatnak a délvidéki magyarok az anyaországtól, amelynek kormánya a szomszédokkal való harmonikus viszonyt kinyilvánítottan mindenek felett álló politikai célkitűzésnek tekinti? Milyen segítségre számíthattak attól a miniszterelnöktől, aki szerb kollégájának támogató hozzáállása ellenére is elutasítja a kettős állampolgárságot sürgető egységes délvidéki kérést? Maradhat-e csöppnyi remény egy összmagyar fellépésre, ha a frissen bukott magyar kormány több mint egy éve halogatja a Magyar Állandó Értekezlet következő ülésének összehívását, azaz meg sem akarja hallgatni a határon túliak elvárásait, segélykérését? Elegendők-e a Belgrádnak címzett külügyminiszteri levelek egy olyan ország esetében, ahol alig néhány évvel ezelőtt csak az amerikai bombák tudták megállítani az állami szinten művelt népirtást? Miért nem támogatja az anyaország kormánya a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseit, amikor egy nemzeti kisebbség számára csak az önrendelkezés jelenthet garanciát arra, hogy a helyi rendőrség állománya és vezetése nem az állam többségi nemzetének sajátos érdekeit szolgálja?
Mi jót várhatnak a Szerbiában élő magyarok Európától, amikor az unió meghatározó államait Szlobodan Milosevics rémuralma idején is a jugoszláv szövetségi köztársaság egyben tartása foglalkoztatta a leginkább? A brutális délszláv háború lezárása után miért ér többet a vérbosszút emberöltőkön át gyakorló koszovói albán a hátrányos helyzetének javítását politikai eszközökkel szorgalmazó vajdasági magyarnál? Miért kap brüsszeli nyomásra széles körű autonómiát a macedóniai albánság? Csak azért, mert fegyvert ragadott, s „destabilizálta” a térséget? Ez a megoldás? Erre várnak a brüsszeli és strasbourgi bőrfotelekből tanácsokat osztogató potentátok? Attól lesz-e európai állam Szerbia-Montenegró, ha kiadja összes háborús bűnösét a hágai Nemzetközi Bíróságnak, vagy attól, hogy már csírájában elfojtja a potenciális új háborús bűnösöknek talajt biztosító szélsőséges nacionalizmust? Miért csak akkor számít természetes szövetségesünkek az Egyesült Államok, ha magyar katonai szerepvállalásra van szükség a távoli olajmezőkön, de akkor már nem, ha a határon túl élő nemzetrészeinket ért sérelmek megszüntetése érdekében kellene fellépni?
Minek kell történnie a Délvidéken, hogy válaszok szülessenek a kérdésekre?